Melanoglossia
Először a borbélynál hallottam a hihetetlen újságot, régi, recsegő rádió adta hírül. Nem, ilyen nincs – ráztam a fejem, és a vén figaró pengéje belekapott a bőrömbe. A tükörben láttam, ahogy vérem vékony csíkban folyik a nyakam felé. Kihúzta a fiókot, kivette a timsót.
Nem hittük el, pedig folyton erről beszéltünk, mintha az életünkből már nem is maradt volna más, csak ez a furcsa időjóslat. Hogy hol lehet vérálló ponyvát venni az autóra, hogy zsírral kell bekenni az ajtókat meg a kerítéseket, arról lepereg a vér, hogy aznap el fognak maradni a futballmeccsek és a szabadtéri politikai gyűlések. A tévében pedig egy hentessel reklámozták a legújabb mosóport.
Nem hittük el, mert hogyan is lehet olyat komolyan venni, hogy a felhők elvörösödnek, hogy vér ömlik majd az égből, mintha dézsából öntenék, hogy az utcán sebes folyóként hömpölyög a vér, magával ragadva a táblákat, a padokat, a kukákat, a szökőkutakat, az autókat, hogy kóbor kutyák fognak fuldokolni a meleg, friss, habos vérben, hogy paradicsomnyi vérrögök potyognak majd, akár egy szőnyegbombázás, piros szél kavarja a vörös folyót, s a vérzivatar mindent rőtre fest, a falakat, a tetőket, a fákat.
Azt álmodtam tegnap, mesélte húgom, hogy a park egyik megtépett tölgyén varjak ültek, vértől lucskosan. Fehérek voltunk, feketék lettünk, vörösek lettünk, fehérek leszünk – károgták.
Isten felébred, felkel, és álmosan felrúgja a Grált, amelyet az ágya mellett tart, abból fog ránk ömleni a Krisztusnak a vére – magyarázta a takarítónőm, mikor nájlonlepedőt ragasztott utcára néző ablakaimra.
Isten nő – jelentette ki az autószerelőm, miközben folyadéklepergető szerrel kente a kocsimat.
Régen sejtem – dörmögtem gúnyosan, de ő komolyan gondolta.
Nézze, uram. Ez az Isten, aki valójában egy asszony, szabályos időközönként vérzik. Havi vérzés, tudja, maga is volt nős. Persze a hónap itt isteni mértékkel értendő. Az Isten előző menstruációja olyan régen volt, hogy már nem is emlékszik rá az emberiség.
Ha Isten nő, akkor mi van Máriával és az isteni nemzéssel? Két nő hozta össze Jézuskát? – kötözködtem.
Hajaj, két nő tud csak igazán szeplőtelenül… – vigyorgott a szerelő, de éreztem, hogy érzi, rést ütöttem az elméletén.
Már hogy a fenébe ne emlékezne az emberiség a régi nagy istenvérzésekre? – háborodott fel szomszédom, a nyugdíjas kultúrház-igazgató, mikor elmeséltem neki az autószerelővel folytatott eszmecserémet. – Minden zsidó erre emlékezik, mikor kifolyatja a levágott állat vérét, a babiloniak is tudták, hogy az isten a saját vérével elkevert agyagból gyúrta az embert, Ádám neve is „vörös földet” jelent, hogy a szent vérről meg a vérszerződésről ne is tartsak most kiselőadást.
Ne is, gondoltam, mert már várt rám az anyám. Vasárnaponként nála ebédelek.
Azt hittem, elkéstem, de még csak akkor terített. A sarki vegyeskereskedésből érkezett, füstölőket és spriccelő szobaparfümöket szerzett be. Iszonyú büdös tud ám lenni a vér nagy tételben, kisfiam – mondta. Én meg már szinte éreztem is az elkeserítő bűzt.
Az utolsó héten már az egész várost különös izgalom tartotta fogva. Nem hittük el, de bizsergető várakozás lett úrrá rajtunk. Nem értettem a dolgot, azt képzeltem, egy közelgő természeti katasztrófa előtt csakis félelmet lehet érezni, de nem. Egyáltalán nem volt biztos, hogy túléljük, mégis.
A következő vasárnap már napfelkeltekor a vérvihart vártuk. Az ablakban vagy az ajtó előtt álltunk, és az eget kémleltük, mikor vörösödnek el a fellegek. A takarítónőm azt mondta, ha nem hisszük el, nem lesz vérvihar. De hiszen várjuk – feleltem. Az nem elég – legyintett szomorúan -, az bizony édeskevés, művész úr, egy vérviharhoz.
Cserna-Szabó András író
