VARGA LÁSZLÓ
„Ich bin auch ein Jid!”
Fotográfia
Az egyik neves Los Angeles-i múzeum becses tárgyként őriz egy háború előtti német Leica fényképezőgépet. Szakértők szerint ez valóban kiváló masinának számított, de nem ez a megkülönböztetett figyelem oka, hanem egykori tulajdonosa: Jevgenyij Haldej. Mondanám, hogy a szovjet Capa, de nem tehetem. Ő maga mutatja a röviddel halála előtt készült filmben nekünk, a nézőknek, azt a szovjet paszportot, amely Majakovszkijt egykor oly büszkeséggel töltötte el, s abban áll fehéren-feketén, tulajdonosa zsidó.
Haldejnek persze nem kellett ahhoz igazolvány, hogy erre emlékeztessék. Egyéves születésnapja előtt, 1918 márciusában szülővárosában, Ukrajnában feketeszázasok törnek rájuk, megölik anyját, annak két barátnőjét, a nagyapját, még a háztartási alkalmazottat is. Az édesanyján áthaladó golyót az ő bordája alól operálják ki. Apját és három húgát 1941 októberében már a németek lökték élve egy bányaaknába.
1949-ben az ekkor már ismeretlenül is legendás fotóst a kozmopolitizmus (értsd: a zsidók) elleni harc jegyében bocsátják el a szovjet hírügynökségtől, s feltehetően a népek nagy vezérének 1953 márciusában bekövetkezett halálának köszönhette, hogy nem deportálják, ahogy azt valamennyi szovjet zsidóval tervezték. 1976-ban pedig, azonos okok miatt, a Pravdától menesztették. S nincs ez másként halála évében, 1997-ben sem, amikor Moszkva utcáin megint hangosan hirdetik: mindenért (s mindennek az ellenkezőjéért) csakis a zsidók felelősek. Teszik ezt azok a kommunista tüntetők is, akik éppen az általa készített képet emelik magasra, amely Sztálint ábrázolja.
1991-ben, 45-46 évvel azután, hogy leghíresebb képei bejárták a világsajtót, a világ (inkább persze annak a nyugati fele) végre az ő arcát is megismerheti. Meghívják Berlinbe, odaáll, ahol egykor, 1945. május 2-án talán leghíresebb fotóját készítette: A győzelem zászlaja a Reichstag felett. Addigra ennek az aktusnak már szinte rituáléja alakult ki. Látni fogják, Haldej megörökítette ezt a jelenetet Budapesten is, a Parlamentnél.
A világ ekkor ismeri meg a kép keletkezéstörténetét. Berlinig kifogytak a szovjet zászlók, Haldej Bécsen keresztül Moszkvába repül, egy kölcsönkért vörös terítőből kiszab három zászlót, belevarrja a sarló és kalapácsot, majd visszatér Berlinbe, az egyiket „elhasználja” a tempelhofi repülőtérnél, a másikat a Brandenburgi-kapunál, s az utolsót azon a május elejei napon kitűzeti a birodalmi gyűlés épületére. Azon melegében viszi vissza a negatívokat Moszkvába, de a Pravda éles szemű szerkesztője kiszúrja, az alul álló szovjet hős mindkét csuklóján óra virít, lekaparják tehát a jobb kezén lévőt.
1941. június 22-én a TASZSZ épületének hangszórója adja tudtul a moszkvaiaknak, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Erről készíti Haldej első háborús képét, s 1481 napig, az utolsó napig abba sem hagyja. A már felszabadító sereget az első vonalban követi, a Szovjetunióban, Bulgáriában, s nem utolsósorban Magyarországon. Fekete bőrkabátjában az elsők között lép a budapesti gettó területére, a kihalt utcán hirtelen szembetalálja magát egy házaspárral, akik kabátjukon vorschriftosan viselik a sárga csillagot. Megijednek tőle, a fekete bőrkabát az SS-re emlékeztethet, s ekkor hangzik el megnyugtatásul: Ich bin auch ein Jid.
Mielőtt letépné a gyalázatot, még készít egy képét, azt a képet, amely a Holocausttal foglalkozók számára már olyannyira ismert, hogy szinte meghitt. Holott ezt a képet a Szovjetunióban, majd Oroszországban sohasem közölték, Nyugaton is, ahova most már bízvást magunkat is sorolhatjuk, először csak egy évtizede.
Kevésbé ismert a szeretteit gyászoló férfi, ott vannak mellette kiterítve, kicsit lenge öltözetben, ahhoz képest mindenképpen, hogy akkor, 1945 januárjában ritka hideg tél volt. S Haldej megy tovább, egészen eddig az épületig, ahol most vagyunk. Egy zsinagóga, tele halottal. Hullával. Erről nincs fotó, se hang, se kép.
Említettem, barátunk, Haldej fotói egyenesen a talán legnagyobbéval, Robert Capaéval vetekednek, lassan most már a neve is. Tavaly nyáron Párizsban az egyik metrómegállóban láttam meg először ennek a kiállításnak a plakátját, az ottani társintézmény állította ki, s mit mondjak, tolongtak a látogatók. Ahogy nem sokkal korábban Amszterdamban is. Holott Haldej a Vörös Hadsereg haditudósítójaként egyik városban sem járt, annál inkább itt, nálunk, Budapesten. Mégsem volt könnyű befogadóhelyet találni, de lehet, hogy itt, a Dohány utcában van otthon. A gettóban.
Ahogy a két nagy felszabadító sereg találkozott egymással Németország közepén, úgy futott össze a két haditudósító Berlinben. A Budapesten született Friedmann Endre és a Budapestet megjárt Jevgenyij Haldej. Capa egy amerikai fényképezőgéppel ajándékozta meg „szovjet” kollegáját, aki már ezzel fotózott 1945. június 24-én a moszkvai győzelmi díszszemlén. Ahol a német felsőbbrendűség szimbólumai – szó szerint – a porba hulltak.
Ma ott, egészen a közelben, a Vörös tér mellett, a történelmi múzeum előtt pompázik Zsukov marsall lovas szobra. Anakronizmusnak hittem, holott dehogy, a minta Haldej fotója, ahogy meséli, figyeljék meg, a fehér ló egyik patája sem érinti a földet. Majd még ugyanez a fényképezőgép, 1947, Sztálin magához emeli a neki virágcsokrot hozó gyermeket, Molotov még csak az utánzó mozdulat elejénél tart, mellettük Malenkov, mert a történelemnek nincs vége. Haldej meséli, hogy félt, remegett a lába, az első vonalban készített képeinél semmi ilyent nem említ.
1991 Berlin. Haldej pózol a Reichstag előtt. 15 éve. Köztes állomás a régi, 1945. május 2-i képhez. Ma már begyógyultak a város sebei, a Reichstagtól jobbra a Brandenburgi-kapu, előtte a tér már szinte kész, az utolsó foghíjat az amerikai követség új (még nem teljesen kész) épülete zárja. Ha valaki onnan, ahol akkor Haldej állt, megfordul, akkor a nemrég átadott Holocaust-emlékhelyre láthat. Békévé oldja az emlékezet. Így legyen. Egyszer majd (talán) Budapesten is. Most (csendben) örüljünk annak, hogy láthatjuk Budapesten Jevgenyij Haldej képeit, ott, ahol ő egykor a hullahegyeket látta.
(Jevgenyij Haldej – A háború ikonjai. Elhangzott a kiállítás megnyitóján a Zsidó Múzeumban [Dohány u. 2.]. Megtekinthető 2007. január 21-ig.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 47. szám
