SZENTPÁLY MIKLÓS
Összegyűjtött jelen idők
Földes Anna: Örkény a színpadon. Palatinus Kiadó, Budapest, 2006. 222 oldal, 2300 Ft
Földes Anna kritikagyűjteményt jelentetett meg, melyben Örkény István drámai életművét vizsgálja, közben összeveti az első színházi bemutató óta eltelt hat évtized előadásait, különféle rendezői megoldásait, az egymással gyakran szöges ellentétben álló színészi alakításokat. Éppen ezért a kötet szövegei nemcsak Örkény színdarabjainak belső világát tárják fel, hanem egyben tanúságtevői a kétségbeesett kísérletnek, ahogyan tízmillió Pisti keresi, untalan, saját életét az állandó vérzivatarban.
Maga az írónő is felteszi magának a kérdést: vajon van-e létjogosultsága egy olyan kötetnek, amely, megelőzve a hat év múlva esedékes Örkény-centenáriumot, lényegében önkényesen válogat az író műveiből készült színházi előadásokból. Ez az önkényesség azonban csak látszólagos, hiszen a négy évtized alatt született írásból: a pillanatról pillanatra rögzített jelenből és a visszatekintésekből az egész korszak összeáll, szinte önmagától.
A kritikus és újságírónő Örkény-könyve dráma-, kritika- és színháztörténet egyszerre. Miközben a szövegek érzékeltetik azt is, hogyan változott a közönség mentalitása, és hogyan változott attitűdje a színházhoz. Bár a szövegek egymásutánja fejlődésében mutatja be az írói életművet, az egyes elemzések többnyire statikusak, úgy tűnik fel, hogy az élőszövegre tapadó gépszerkezet jobban érdekli Földes Annát.
Ennek alapvető oka, persze Örkény írásművészetének játszi könynyedségéből fakadó, nehezen megközelíthető volta. Amikor, például, Földes Anna a Falu rossza című drámát elemezve lajstromba szedi a darab humorforrásait, egy lépéssel közelebb kerül ugyan Örkény világához, ezáltal azonban túl közel merészkedik a groteszk alapképletéhez, és összetöri azt; igazát hiába magyarázza egy halom törmelék mellett.
A kritikus, talán azért, hogy koherens elméleti alapot teremtsen elemzéseinek, teletűzdeli könyvét túlságosan rögzített és megállapodott kifejezésekkel, és sokszor nem képes kiszakadni ebből az összefüggő panelvilágából. Néhány kifejezés, mint például a „crescendo”, bántóan sokszor fordul elő a szövegben. Mondatai, melyek a komikumhoz próbálnak közelebb férkőzni, így megdermesztik az írót.
Ezáltal elemzései néhol rugalmatlanná válnak, mintha elfelejtené, amit saját maga is hangoztat: Örkény drámáinak nem egyetlen értelmezése lehetséges. A kulcs, amely kitárná Örkény világát, ilyenkor a semmiben forog. Úgy, ahogy a Kulcskeresők című Örkény-dráma kulcsa a szereplők – és Földes Anna szerint – az író kezében.
Amikor azonban egy pillanatra résnyire nyílik az ajtó, és a szem hozzászokik a korabeli fényviszonyokhoz: egy egész korszak megelevenedik. Színészkirályok és bohócok élednek újra, s szájtátva, hüledezve figyelik őket a nézőtérről. Közöttük ül maga a kritikus is, aki az aznapi penzum miatt ült be, de mielőtt legördülne a függöny az első felvonás után, már tudja: ez nem a megszokott, szürke, hétköznapi színdarab, és magában följegyzi a drámaíró nevét.
Földes Anna a „szürke szocreál irodalom sivatagában” találkozott Örkény István drámáival, az író addigra már leoldotta magáról a szocialista realista irányzat béklyóit. Az író már túl volt azon a vargabetűn, amit kényszerűségből megtett, és folytatta azt az utat, amin az első drámájának, a Voronyezsnek megírásával elindult.
Örkény is azok közé az írók közé tartozott ugyanis, akik megpróbáltak a szocialista realizmushoz igazodni, akárcsak Karinthy Ferenc (Kőművesek) vagy Devecseri Gábor (Önkéntes határőrök). Ám hamarosan kiderült, hogy ebben a felülről diktált irányzatban nincs igazi lehetőség, s végül mindannyian eltávolodtak a formától, hogy végre megtalálják saját hangjuk.
Örkénynek többször újra kellett kezdenie a pályáját. Amikor kiállt az ötvenhatos forradalom mellett, annak leverése után is, a megtorlás – melynek során sok száz embert kivégeztek, és több tízezret bebörtönöztek – őt is elérte, és majdnem egy évtizedre elzárták a nyilvánosságtól. A hallgatásból a Jeruzsálem hercegnője című novelláskötettel, majd a Tóték sikerével tudott kitörni. A mára a klasszikusok közé sorolt drámát a korabeli kritikusok ugyan nem fogadták egyöntetűen üdvrivalgással, ám a róla szóló irodalom szinte már az első pillanatban óriásira nőtt.
Nem véletlen, hogy Földes Anna könyve első felének középpontjába a Tóték színpadi változatát állította. Pontosabban szólva az utat, amely a színpadi változat megformálásához vezetett, ennek első állomása a háború groteszk közegéből táplálkozó dráma, a Voronyezs, Pataki Gábor és Rája szerelmi története volt. A kezdődő drámaíró útját vázolja tehát fel Földes Anna, vagyis magát a vargabetűt, ami olyan színdarabokat is magában foglal, mint a felújított Falu rossza vagy a Molière-Simai-átirat, a Zsugori uram.
Az írónő a Tóték kimért, pontos elemzésével lezárva könyvének bevezető szakaszát, a Macskajátékból kiindulva sorra veszi Örkény újraindulás utáni drámáit. Legvérfagyasztóbb talán a Pisti a vérzivatarban című dráma elemzése, melynek egyik kulcsjelenete a Duna vizébe ölt zsidó áldozatoknak állít emléket. Földes Anna maga csak a gyilkosok különös, megmagyarázhatatlan pálfordulásának köszönhette életét. Mint túlélő, egy szakmai vitán hitet tett – saját szavaival élve – „Pisti történelmi igazsága” mellett, amikor Pisti Duna-parti metamorfózisát az író szemére hányták.
Földes Anna könyvének szerkesztésekor Örkény életművének gócpontjaira épített, nem titkolva, hogy közben felhasználta Tardos Tibor előszavát, amit az egypercesek francia nyelvű kiadásához írt. A kötet belső struktúrája egyszerű. Az egyes elemzések először a dráma keletkezését írják le, majd magát a drámát, végül az előadásokat, kronológiai sorrendben, egészen a közelmúltig. Így Örkény, kiszakadva saját idejéből, igazi kortársunkká válik.
A kötet utolsó, elemzett drámája valójában nem is Örkény műve: az In memoriam Ö. I., Valló Péter öszszeállítása az író életművének részleteiből, ezzel az áttekintés szinte teljessé válik, egyedül Örkénynek a mai magyar drámairodalomra gyakorolt hatásáról nem esik szó. Kétségtelen, és maga Földes Anna is megemlíti ezt a Színház című folyóiratban, hogy Örkény hősei, szituációi, kicsit módosulva megjelennek az újabb magyar színdarabokban, különösen Hamvai Kornél darabjaiban. Így például a Castel Felice Vándora talán joggal hasonlítható a Kulcskeresők Bolyongójához.
Az Örkény-kötet végéhez Földes Anna interjúkat illesztett. A Sulyok Máriával, Major Tamással, illetve a többi között Valló Péterrel készült kötetlen beszélgetések újra megszólaltatják a könyv szereplőit. Bár ezek az írások színesítik a gyűjteményt, nem kapcsolódnak szervesen a törzsanyaghoz, talán érdemesebb lett volna azokat egy különálló kötetben megjelentetni.
Ám ez a könyv olyan, mint egy fekete doboz. Nem csupán sorrendbe állított drámaelemzések, színészi portrék, rendezői koncepciók, interjúk gyűjteménye, hanem korrajz is. Amelynek tárgya Örkény és kora, éppen ezért az ezredforduló világára is reflektál, hiszen abban mindenképpen egyet kell érteni Földes Annával: Örkény maga még mindig a kortárs irodalom része. Előadásonként újra és újra feltámad, ahogy a hőse is, Pisti.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 47. szám
