Nyerges András
Színrebontás
Torony, pardon, pártiroda
Néha nem érti az ember, miért kavart vihart egykor, ami vihart kavart? „Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy, hogy ez az érdek milyen és mekkora. Egy kis vállalat szolgája éppúgy szolga, mint egy nagy vállalat szolgája” – vajon ezek a normális észjárásra valló mondatok miért nem hatottak evidenciaként akkor is, amikor Kosztolányi Dezső a szerzői estjén elmondta (majd a Nyugat 1933/1. számában megjelentette) őket? Mitől váltak botránykővé annyira, hogy még az ötvenes években is megbélyegző indulattal idézték a folytatását: „a homo moralis mindig háborúkat indít, forradalmakat szervez, máglyákat gyújt, akasztat, önsanyargatásra, állati robotmunkára kényszerít milliókat, egy szebb jövő ígéretével, melyet még sohase váltott be”, és Kosztolányi bűnéül rótták fel, hogy szerinte „az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda”.
Mi már tudjuk, hogy mitől nem emberi és nem tiszta helyek „a pártirodák”, de eszünkbe sem jut, hogy talán a költőnek sem véletlenül jött éppen ez a nyelvére. A Kosztolányi-recepció nem látszik tudni róla, de ezeket a mondatokat 1933-ban egy jobboldali pártkatona is megtámadta, mivel a költő szerzői estje után a Cobden Szövetség Politizáljon-e az irodalom? című vitájában is elmondta azokat. A Nemzeti Újságban Kádár Lehel „Kosztolányi Dezső barátom”-ként aposztrofálta őt, ám ez tőle nem egyszerű udvariassági formula volt, hanem – látszólag – fordulat ahhoz képest, ahogy korábban írt róla. Például a Szózat 1925. április 24-i számában, ahol úgy vélte: „Kosztolányi a magyar irodalom háj- és bájdús mértani középtehetsége.” Akkor ugyanis kiállítása nyílt Budapesten egy „palesztin” festőnek és Kosztolányi a Pesti Hírlapban képes volt leírni: „reám mélységesen hatottak Abel Pannak, a jeruzsálemi művésznek bibliai képei”. Kádár Lehelt feldühítette, hogy „elbájolódik a bibliai mázolmányoktól, melyeket ez a tehetségtelen zsidó egy budapesti kiállítás falára aggatott”, mondván „Ha Abel Pann az ellenforradalom idején látogatta volna meg Hájdezsőt, Dezső egyenesen a Britanniához fordult volna segítségért. Abban az ellenforradalmi fellobbanásban, amely Kosztolányi Dezsőnek az Új Nemzedéknél való hatékony működése idején lobbant a nagy költő lelkén, nem volt meg az enyhítő limonádénak és málnaszirupnak az a kellő mennyisége, amely a kijelentéseket komolytalanná tudta volna tenni.” A történet a Pardon-rovatról szól, mert a fehérterror legöntudatosabb lapjánál, az Új Nemzedéknél együtt dolgozott Milotay István, Kádár Lehel, Lendvai István és – Kosztolányi. Írói ambíciói Kádár Lehelnek is voltak, három gyöngécske regény szerzőjeként háborgott azon, hogy a Nyugat gárdája nem kezeli egyenrangúként, de amíg Kosztolányi is a lapnál dolgozott s a Pardon-rovatban ő is vegzálta a nyugatosokat, ez kevésbé fájt. Kosztolányi felesége azonban 1921 tavaszán Bécsben kitálalta férje helyzetének intim részleteit Göndör Ferencnek, Az Ember című emigráns lap szerkesztője előtt, mondván: Kosztolányit nem a meggyőződés, csak az anyagiak tartják az Új Nemzedéknél, s ha tehetné, boldogan menne más laphoz. Sajnos, hívni csak a Milotay által 1920 decemberében alapított, az Új Nemzedéknél is „fehérebb” Magyarsághoz hívták. Dezső, így szólt a vallomás, „eleinte teljesen egyedül írta a Pardon-rovatot, de Kádár Lehel és Lendvai István, ez a két terrorista nem találta elég véresnek és átvették a rovat vezetését. Ő szívesen hagyta, hogy Kádár és Lendvai hadd írjanak véresebbet, de mióta ezek az iszonyú alakok elmentek a Magyarsághoz, megint ő írja a Pardont. Úgy megutálta ezeket a tehetségtelen, véresszájú niemandokat, hogy többé nem volt hajlandó velük egy lapnál dolgozni.”
Amikor Az Ember hasábjain mindez megjelent, a Magyarságban Lendvai István válaszolt rá: „Kosztolányi Dezsőné igyekszik vörösre mosni az emigránsok előtt férjét, az Új Nemzedék főmunkatársát. Ebbeli igyekezetében annál feketébbre mossa Kádár Lehelt és csekélységemet. A leghatározottabban vissza kell utasítanom, mint valótlanságot, hogy a Hét, a Világ és a Pesti Napló volt jeles cikkírója, a Nyugatnak ma is erőssége azért nem jött át a Magyarsághoz, mert nem volt hajlandó együtt dolgozni olyan véresszájú senkikkel, fehérterroristákkal, mint Kádár meg én”. Emiatt Kosztolányi olyan nyilatkozatra kényszerült, amit utóbb épp annyira szégyellt, mint a Pardon-rovatot: „Kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a rólam megjelent interjú nem történt meg és a cikk, mely átlátszó céllal rágalmakat szór rám, s olyan emberekre, akiket tisztelek és nagyra becsülök, első szótól az utolsóig szemenszedett hazugság.” A kilátásba helyezett kardpárbaj helyett az ügy a Magyarság május 13-i számában közzétett „jegyzőkönyvvel” zárult: „Kosztolányi Dezső megbízottai kijelentik, hogy Az Ember május 1-i számában megjelent és Kosztolányi Dezsőné szájába adott, Lendvai Istvánra vonatkozó sértő kifejezések egyáltalán nem történtek meg. Lendvai István megbízottai kijelentik, hogy ebben az esetben a Magyarság május 7-i számában tett nyilatkozat téves közlésen alapul, és felük azt sajnálja.” Csakhogy a szövegben Kádár Lehelről szó sem esik. 1921 őszén Kosztolányi átmegy a Pesti Hírlaphoz, Kádár viszont munkatársa lesz minden véresszájúságra vevő lapnak, például A Népnek, ahol 1922. december 10-én leszögezi: „Aki zsidót ment, nemzetet árul”. Héjjas Ivánt a Szózatban „a faji szabadságharc” hőseként ünnepli, mondván: a különítmények működése „nem tömeggyilkosság volt, hanem egy történelmi folyamat jelentkezése”. Követeli, hogy „amint Amerikában külön hely van a villamoson a négereknek, minálunk is járjanak a zsidók külön elkerített helyre színházban, étteremben”. Már az 1923-as puccs idején is Hitlerért szorít, s amikor 1933 januárjában Hitler hatalomra kerül, Kádár Lehel a saját nézeteit látja igazolódni. 1933. május 10-én a Nemzeti Újságban azon méltatlankodik, hogy Budapest korlátoltságára jellemző módon Hitler nálunk „továbbra is mázolósegéd marad”. Nyílt visszautalás ez saját, 1923. november 10-i cikkére, melyben azt fejtegette: „engedtessék meg a sokkal becsületesebb, tisztább eszköznek, a pemzlinek, hogy ellenforradalmat szervezzen. Még akkor is, ha elbukik, mert bukhatatlan csak egyfajta eszköz van: a zsidó meg a rőf.” Hogy az elefántcsonttorony milyen kontextusban tisztább és emberibb a pártirodánál, igazából abból érthetjük meg, ahogy Kádár Lehel Kosztolányi álláspontját interpretálja: „A 17. században fejlődött ki a külön papírosember típusa. Idegen egyetemek és szellemi közületek lelkét hozta magával. Megszakadt közössége a napi élettel, a valósággal. Ezek a papírosemberek képviselték azt a típust, amelyért Kosztolányi Dezső barátom annyira rajong. Ők is távol tartották magukat a tömeg szenvedélyétől, a politikától, ők is magasabbrendű lényeknek érezték magukat. Nekik mindegy volt, kit szolgálnak, Bethlen Gábort e vagy a lengyel királyt, mert sem nyelvükben, sem érzelmi életükben nem tartoztak semmiféle nemzethez…” A beavatottak emlékezhettek rá, hogy a szóhasználat maga is célzás Kosztolányiné interjújára Az Emberben, ahol férje védelmében így beszélt: „a Dezsőnek nincs meggyőződése, ő nem politizál, ő hajlandó nappal az Új Nemzedékbe, este a Népszavába írni, neki egészen mindegy”. Kádár az általa kreált típus képviselőjét a „pöffedt” jelzővel illeti, remélve, hogy erről mindenki a „báj- és hájdús” költőre asszociál, majd így folytatja: „…maguk körül mindent lenéztek a maguk gyártotta esztézis törvényei jogán. A legtöbbjük elhullott névtelenül, mert nem volt közössége a magyarság törekvéseivel. Később következtek, akik megmaradtak. Ezeknek már vérközösségük volt fajtájukkal. Kis kobzosok, diákok voltak, talán tehetségtelenek, de a maguk korának szellemében vitték előre fajtájuk életét.” Vegyük észre, hogy ez itt egy sajátos értékrend, ha Kádár szerint a tehetségtelenségnek ellensúlya lehet a „vérközösség a fajtával”.
Ezek után áll azok mellé, akik „nem hűvös esztéták, hanem igenis bekapcsolódtak a politika áramverésébe. Kosztolányi Dezső barátom azt az álláspontot képviselte, hogy a homo moralis, aki az erkölcsi törvény érvényesüléséért küzd, komikus és alantas típus, akinek működéséből barbarizmus árad”, de Kádár a barbarizmusról is másképp vélekedik. 1933. május 10-én örömmel nyugtázza, hogy „a Tudományos Akadémia nem helyezkedik szembe Hitlerék irodalompolitikai úgynevezett barbarizmusával, a német szellemi élet barnainges átrendezésével”. Amikor tehát megrója Kosztolányit, mert „hiába tagadja meg az írótól a politikát, az szervesen és szorosan hozzátartozik”, nem az általában politizáló irodalom jogait védi. Hogy mégis mit, azt a Magyar Hírlapban Zsolt Béla leplezi le, akiről ugyan azt írja Kádár Lehel, hogy bár „egész világ választ el tőle, ebben a kérdésben neki van igaza”, nem hagyja a sajtot kiénekelni a szájából, hanem megkérdezi: „az irodalom, ha esztétikailag csakugyan az, immunitást és tiszteletet élvez-e Kádár Lehel részéről akkor is, ha vele ellentétesen politizál? A jobboldali kritika nem elégedett meg ilyen esetekben az író szemléletének diszkreditálásával, de esztétikai rangjától is megfosztotta. A kérdés tehát, hogy Kádár Lehel abban is egyetért-e velem: az írónak nemcsak politizálni van joga, de másként is van joga politizálni.”
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 47. szám
