KRUPP JÓZSEF
Bizonyosság helyett beszélgetés
Balassa Péter: Az egyszerűség útjai, sötétben. Vigilia/Esszék. Vigilia Kiadó, Budapest, 2006. 171 oldal, 1300 Ft
Beney Zsuzsa: Möbius-szalag. Vigilia/Esszék. Vigilia Kiadó, Budapest, 2006. 198 oldal, 1500 Ft
Írásom címét Balassa Pétertől veszem kölcsön, s teszem ezt azért, mert ez a szókapcsolat nagyon pontosan kijelöli a Vigilia/Esszék című, ez év tavaszán indult sorozat pozícióját. A könyvsorozat alapkoncepciója szerint „kereszténység és (poszt)modernitás, vallás és kultúra, hit és „hitetlenség” mai viszonyának kérdéseit mai nyelven tárgyaló” esszékötetekből áll, s ily módon aligha lehetett volna szerencsésebb nyitó darabot találni, mint Balassa Péter könyvét, melyet Máthé Andrea gyűjteménye (Útvesztőben) után most harmadikként Beney Zsuzsa kötete követ. (Impozáns az előkészületben álló művek szerzőinek névsora is: Borbély Szilárd, Rochlitz Kyra, Selyem Zsuzsa, Takács Zsuzsa és Visky András.) Az eddigi három – szolid kiállítású, gondosan szerkesztett, szépen tördelt – kötet azt mutatja, rendkívül termékeny és igen izgalmas lehet az a párbeszéd, melyet a huszadik, huszonegyedik század tapasztalatait átélő és mélységeiben értelmező, a modernitás és a posztmodernitás bölcseleti belátásaival számot vető szerzők a hit élővé tett hagyományával folytatnak.
*
Beney Zsuzsa esszéinek egyik meghatározó alapélménye valóban a hit és hitetlenség vagy inkább hinni akarás kettőssége, melyet a szerző egy többször idézett haszid legendával így világít meg: „Megmondták – az a szó: „hiszem”: imádság, és így kell értened: vajha hinnék.” A könyvnek mégsem ez a fő tétje. Fontosabbnak érzem zsidóság és kereszténység dialógusát – a dialógust, melyet Beney önmagával folytat. A kötet Napló, március 15. című írása Beney azon kevés esszéje közé tartozik, melyben a szerző bepillantást enged saját élettörténetébe. (Az önéletrajziság kérdését illetően egyébként nagyon tanulságos írás a Nincs önéletrajzom.) Megrendítő szöveg ez a holokauszt idején zsidóként megélt gyermekkorról, és leginkább azért érdekes, mert mintegy a hátterét, genezisét mutatja meg azoknak a nagy esszéknek, melyekben Beney a katolicizmushoz való viszonyáról ír. Ilyen írás például a Ki nekünk Jézus?, mely a kereszthalál és a shoa, Isten és a szenvedés kapcsolatát értelmezi. A Zsidó húsvét végkövetkeztetése egészen meglepő – a nagypéntek zsidó ünnepnek is tekinthető: „…mint Veronika, mi is ott őrizzük kendőnkön szenvedő arcának, minden szenvedő emberi arcnak lenyomatát. De mi csak halálában – a feltámadásban és a megváltásban már nem részesülhetünk.” Még mélyebbre vezet a Kimondható-e, ami láthatatlan?; ebben Beney Isten nyelvben való kifejezhetetlenségének és nyelvi létezésének paradoxonáról, Isten nevének és a hitnek ószövetségi és újszövetségi tapasztalatáról beszél. (Azt írom, „beszél”, mert Beney valóban ezt teszi: bár szövegei elmélyült elmélkedések, modalitásukat azonban, miként erre a Netnaplóban utal is, meghatározza a másikhoz, az olvasóhoz való odafordulás.) Sajátos Beney „közöttiség”-élménye. Az idézett írásokból kirajzolódó szerző-alak egyszerre éli meg a két (hit)világ közötti létezést és a két (hit)világban való benne-létet. Ezért, noha ő – Az emlékezés lelkében – más értelmezését adja a Möbius-szalagnak, a címben szereplő és a borítón látható különleges hengerfelületnek én azt a tulajdonságát emelném ki, hogy látszólag két, valójában azonban egy oldala van. A kettő egy és az egy kettő – magyarázhatnám naiv matematikával a „között” szót. Meglepő egyébként, milyen sokszor szerepel Beney műveiben ez a kifejezés.
És akkor nem kerülhetjük meg az esszéknek az életmű egészéhez, így a lírai szövegekhez való viszonyának kérdését sem. Különösen érdekessé teszi ezt, hogy Pór Péter sokat idézett megállapítása alapján a recepció Beney Zsuzsát „az egyetlen vers költőjének” tekinti. Nos, a kötet írásait olvastán csak erősödhet az a tapasztalatunk, hogy a Beney- uvre rendkívül tudatosan felépített, szokatlanul koherens szövegegész. Hogy ezt bemutassam, idemásolok három szöveghelyet a számtalan közül, melyekben a szerző életművének egyik legfontosabb motívumát, a tükröt értelmezi és írja át újra meg újra. A Két parton című kötetben: „A tükör mélyén, vagy előtte élünk? / Itt láthatatlan, látszón odaát. / Aztán a tükör vagy a szem vakul meg? / Hol alszik ki először a kettős létezés?” A Se tűz, se éj kötet Üveg és foncsor című darabjában: „Az üveg és foncsor közötti résben, / itt, a kiterjedés nélküli tér / anyagában fogamzik meg az arcmás, / mely egyszerre valóság, nem-valóság, // egyszerre létező, nem létező.” A mostani gyűjtemény egyik legnagyszerűbb esszéjében pedig: „Lehet-e, valószínű-e, hogy mindaz, amit látunk, csak tükörkép, s az anyag sem más, mint a láthatatlannak szemünkben tükröződő láthatósága? (…) Ebben a megkülönböztethetetlen létben, az anyag és a káprázat közötti réstelen résben éljük életünket – és talán itt haljuk halálunkat is.” (Tükör és tükörkép között) De számos másik esszét is idézhetnék, így a Még néz címűt, a könyv egyik legfontosabb darabját egy haldokló férfi szemének tükréről. Az iménti esszérészletből is látszik, milyen kiegyensúlyozott, pontos és szép prózanyelven szólnak ezek a szövegek. Nyoma sincs bennük a Szó és csend között című, korábbi esszékötet terjedelmes, emelkedettségük miatt szinte versként olvasható mondat-bekezdéseinek. (Megjegyzem, az is nagyon átgondolt és kimunkált nyelv volt.) Egy ponton bukkantam stilisztikailag zavaró megoldásra: „imádságra vágyódó lelkének gyöngy-izzadmányát” (Kommentár labirintusban írott verseihez).
Beney Zsuzsa könyve posztumuszként jelent meg. Ez a tény még inkább ráirányítja a figyelmünket arra, hogy szövegeiben milyen erős a halál tudatának jelenléte. Mintha az írás folyamata az elmúlásra való fölkészülést jelentené számára. Ezért írhat le ilyen kifejezéseket a halállal kapcsolatban: „visszaszületés”, „újjászületés”, „a halál megszülése”. Ezért írja Nádas-esszéjének végén a következő mondatot: „Talán azért maradtam életben, hogy megtanuljam a halált.” Újra és újra, nagy figyelemmel kell olvasni ezeket a szövegeket. Csakúgy, mint a Szó és csend között most már új értelmet nyert utolsó mondatát: „Kérem, ha végigolvasták ezt a könyvet, betűk nélkül is próbálják felidézni utolsó, megíratlan fejezetét csönd és hallgatás között.”
*
Balassa Péter gyűjteménye szintén posztumusz mű: az író három éve halott. Balassa esztéta volt és kritikus, én most mégis írónak nevezem. Ezt pedig azért teszem, mert esszéisztikája jelentős szépírói teljesítmény. Mielőtt ez a kijelentés félreértést szülne, ide idézem a szerző Für das Leben? című, az esszéről szóló alapvető írásának egy mondatát: „Eszerint továbbá egyfelől volna a tudomány, (ami a hiteles tudással egy-értelmű), az establishmentek, a normal science intézményrendszere és sajátos szocializációs-hatalmi technikái, és másfelől volna az esszéisztikus beszéd, ami legalábbis tudásának hitelét illetően gyanakvás tárgya, mert művészies, lírai, szubjektív, úgymond intuitív és persze metaforikus (mintha az ún. igazi tudományból mindez hiányozna és kiűzhető volna!), s mint ilyen, az előbbihez képest szükségképpen marginális, nem bevett, valamint – állítólag – törvényszerűen mellőzi a lábjegyzeteket és az irodalomjegyzéket…” (Alföld, 2002/2.) Vagyis Balassa szerint nem tartható fent a „kemény” tudományos gondolkodás és nyelv, valamint az esszéisztika hierarchikus fölfogása. (Egyik „irányból” sem!) Esszépoétikájának bölcseleti hátterét többek között a (fogalmi) nyelv metaforikus voltával kapcsolatos – elsősorban nietzschei és derridai – felismerések alkotják. De ez még nem lett volna elég sajátos nyelvének megalkotásához: annak elengedhetetlen feltétele az a páratlan stílusművészet, mely Balassa sajátja. (Alkotáslélektani szempontból utalhatnék sokat emlegetett regényírói ambíciójára is.) Kierkegaardról, gondolkodásának egyik meghatározó alakjáról, tárgyáról és ösztönzőjéről írja Utószó Ábrahám hallgatásához című írásában, hogy a dán filozófus úgy írta át a bölcselet fogalmát, hogy közben mindent tudott arról a tudományról és filozófiáról, mellyel szembehelyezkedett. Valami hasonlót mondhatunk el Balassa Péterről is: azért alakíthatja át, azért tágíthatja a szép-írás irányába a tudományos beszédmódo(ka)t, mert lenyűgöző alapossággal ismeri az(oka)t. Pascal, Schelling, Kant, Heidegger, Gadamer, a dekonstrukció: a teljességre nem is gondolva csak utalhatok azoknak a szerzőknek és irányzatoknak némelyikére, akik/melyek nagy hatással voltak gondolkodására. Jellemző vonása szövegeinek, hogy a nevezett „mesterekkel” folytatott párbeszéd nem az írások felszínén zajlik, noha nagyon intenzív, szenvedélyes és mély dialógus(ok)ról van szó. De a Balassa-esszéknek láthatóan nem ennek a párbeszédnek az artikulálása az elsődleges célja. (Az imént idézőjelbe tett „mester” szóhoz érdemes elolvasni a kötetből A tanítvány hermeneutikája című szöveget.) Nyelve és gondolatmenete rendkívüli mértékben reflektált; egy-egy szavához olykor oldalnyi (ön)magyarázatot fűz. A szavakhoz, a szavak értelméhez egyébként is nagy érzékenységgel és tudatossággal viszonyul. Hadd utaljak itt csupán az Ami már megvan – még című írásra és a „visszaélés” szóhoz fűzött jegyzetre, valamint a Szó szerint szótlanulnak a „boldogulás”-sal kapcsolatos értelmezésére. De hogy végre bemutassam, mit értek a Balassa-esszék (szép)irodalmiságán, álljon itt egy szövegrészlet A jó tapasztalás című szövegből annak példájaként, olykor milyen finom az átmenet a „fogalmi” nyelvről a metaforák nyelvére – és vissza: „Holott az ember szabadsága valamiképpen az ép ész világosságának és a hit belső világosságának egymás felé fordulásában, párbeszédében, vitájában és e világi egymásra utaltságában állna. Ennek a küzdelemnek és egymásrautaltságnak a megtapasztalása, bármennyi, bármekkora személyes gondolati fájdalommal jár is, járt is mindig – jó tapasztalás. A jó gondolatnak teste van, tehát fáj, s ez az, ami nem teszi lehetővé a bizonyosság valamiféle szenvedés nélküliségét. De épp ez a fájdalom a tét. Mert a tapasztalás mint az ember szabad, szellemi, nagyon is eszes cselekedete – helyzetünk tétje a Földön.”
De ez a szövegrész már átvezet minket egy másik kérdéshez, Balassa esszéinek katolicizmusához. Ha Beney Zsuzsáról szólván zsidóság és kereszténység dialógusáról beszéltem, akkor Balassa Péter esetében hit és ész párbeszédére kell rámutatnom. Misztikum és ráció egymást vonzása, összetartozása, egymás ellen ki nem játszhatósága: ez Balassa szövegeinek egyik alapgondolata. Az írásom címéül választott esszében nagyon jól megvilágítja ezt a „Felvilágosodás” és a „Megvilágosodás” (nagybetű az eredetiben) fogalmának összekapcsolásával. A Balassa-esszék szerző-alakja nagyon komolyan veszi és a sajátjává értelmezi a felvilágosodás – hangozzék ez a szó ma bármily meglepően – hagyományait, miközben egy pillanatra sem távolodik el a katolikus hittől, és miközben nagyon mélyen foglalkoztatják az egyház problémái. Ez a mondat magyarázatra szorul. Balassa ugyanis, miként ezt az „…amit remélünk, …amit nem látunk…” című szövegben írja, megkülönbözteti „a mélyebb valóság egyházát” és „a tények egyházát”. Nagyon bölcs és igaz mondatai vannak az imádkozó egyházról – és általában az imáról, az imádkozó gyónásról mint az autonóm ember cselekedetéről. Ami az elmúlt évtizedek – vagyis a huszadik század második felének – magyar katolicizmusát illeti, Balassa leginkább két életművet tart megszólítónak és megszólítandónak: Pilinszky Jánosét és Rónay Györgyét. Nagyon tanulságosak a róluk szóló írásai és az őket illető megjegyzései. Alapvető fontosságú mondanivalója van a társadalomban, a történelemben – konkrétan: a rendszerváltozás idején és után, Magyarországon – élő egyházról. Ezek a gondolatok nemcsak az egyházról, hanem az egyháznak is szólnak, annak kicsiségéről, láthatatlanságáról és visszahúzódásáról. Balassa hangot ad az egyház iránt érzett felelősségnek, s néhány helyen annak a fájdalomnak is, melyet a hithez és az észhez, a kereszténységhez és a politikai liberalizmushoz való egyidejű, egymással összefüggő kötődése miatti kivetettsége okán kellett átélnie.
Amikor Balassa Péter kötetéről kezdtem írni, csábított a lehetőség, hogy úgy járjak el, ahogy ő tett Pilinszky és Rónay naplóiról szóló írásaiban, vagyis hogy egyfajta szemelvénygyűjteményt állítsak öszsze szövegeiből, mintegy a rácsodálkozás, rámutatás, fölmutatás gesztusai szerint. Egy bekezdés erejéig engedek ennek a csábításnak: álljon itt három idézet, mindenféle kommentár nélkül, okulásképpen hit és értelem számára. „Szabadságunk tehát: szabadulás, nem pedig hódítás, terjeszkedés és uralom.” (Miért?; ide mégis teszek egy jegyzetet: a szöveg 1989-bent született.) „Félek, annyira mondhatatlanná válik minden, hogy nem lehet beszélni. Talán az a csend lesz az (új) beszéd?” (Igen, igen, nem, nem, avagy: amitől félek, s amiben reménykedem) „Jézusról beszélni, írni (aki csak egyszer írt, akkor is a porba), minden ellene mond ennek. Talán éppen ez a minden másról fecsegő mozgás, ez az „el Tőle” az, ami paradox módon (mi nem paradox, ha Jézusról beszélünk, írunk, hacsak az igazi, kérés nélküli imádság nem az) teremtés és passió összefüggéseit, egységét jelentené, ha tudnánk még olvasni a saját eltávolodottságunk és fecsegésünk néma tényeiben. Ez az egység: Atya és Fiú dialogikus egysége, teremtésé és áldozaté…” (Ő mondja meg, ki nekem Ő).
*
A sorozatszerkesztő az utószóban azt írja, reményei szerint a Vigilia/Esszék „termékenyítőleg hat majd a mai, sajnos sokszor meglehetősen színvonaltalan keresztény szellemiségű esszéisztika alakulására”. Én optimistább vagyok: a színvonalas keresztény esszéirodalom már megvan, itt van, ezekben a kötetekben.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 47. szám
