Mekkora nyomás kellene, hogy egymáshoz préselődjön anyag és antianyag? Vajon ha a feltüzelt Slota-hadak nekünk rontanának a beígért szlovák nagynemzeti tankokkal, együtt védenék-e Orbán és Gyurcsány a szentendrei végeket? Vagy egyikük Strasbourgba röppenne Tiborcként panaszlani, hogy ezt is a másik okozta, és most ezek a szlovákok ölik itten békés szlovákszerető enyéimet? (Szinte hallom a csöndes európai folyosón az ijedt suttogást: „Mi csak a másikmagyarokat utáljuk, Herr Martens, nem ezeket a kedves románokat, szlovákokat, horvátokat, szerbeket és a többi édes idegent!”) Vagy ennél is komolyabb fenyegetés kellene? Mondjuk, ha beindulnának a posztszovjet hadak és visszacsatolnák a szabadságukba fúlt végvárakat? A NATO fellélegezne, nyilván… Küszködjön a Putyin ezzel a töméntelen félnótással! Van olyan nép, amelyet a demokrácia elpusztít: ilyen a magyar is? (Meg az orosz, a polák, a tót és a többi szomszédok? A The Economist már arról cikkezik, hogy Oroszország a fasizmus felé látszik sodródni… És mi? A tavaszi rügyfakadáskor Árpád-sávváltás leszen?) Vagy ez sem lenne elég? Talán az kellene, hogy megjelenjen a nagymagyar zöldhatáron ötvenmillió ázsiai és afrikai szomjúhozó: az egyre elkerülhetetlenebbnek látszó klímakatasztrófa halálra szánt kísértetei? (Nacionalista véreink figyelmébe ajánlom a Kellemetlen igazság című Al Gore-filmet…) Akkor talán együtt keresne megoldást a bal és a jobb, vagy utolsó leheletünkig niggereznénk meg ferdeszeműznénk – egymást? Ez sem lenne elég? Csak egy közös sírban házasodhatna össze e szép pár? Milyen veszélynek kell fenyegetnie minket, hány generációnknak kell kihalnia ahhoz, hogy az ősi magyar átok: a széthúzás, az esélyek elpackázása, egymás porba tiprása, ez a nemzetimazochista métely végre elmúljon? Ki szedi le rólunk a rontást, ha mindig akad valami szánalmas lúzer, aki tovább fújja sípját régi babonáknak? Aki továbbadja a kirekesztősdi rettenetes mentális fertőzését? A sírt, hol nemzet süllyed el, magunknak ássuk: éppen benne vagyunk, kedves világ, ne zavarjatok! Mindenkinek jobb lesz, ha Magyarországot új Karthágóként belepi a só…
Vajon mi jót tehet a nacionalizmus az emberi fajjal, ha ilyen szívósan megél, különösen itt minálunk? Nyilván a félelemből fakad: félek az idegentől, a másiktól, a másságtól, mert nem ismerem. Minden ismeretlen félelmetes. Ezért összebújok azokkal, akiket ismerek. Akik ugyanúgy félnek – de együtt mégse annyira. Együtt nem érezzük azt a nyomorult szorongást se annyira, ami az ismerethiányból, a tudatlanságunkból – s így a kisebbrendűségi érzésünkből – fakad. Minél többen bújunk össze, annál kevésbé félelmetes az idegen: annál inkább elpusztítható. Sok lúd disznót győz. Sok disznó meg embert. A nacionalizmus és hasonló mentális vírusrokonai – a vallási vakhittől az antiszemitizmus vak dühéig – látszólag segítik a túlélésben a gazdaszervezeteket, valójában azonban legyöngítik őket. Gyöngén azonban még inkább rettegnek, ezért még nagyobb adag vakhitre/dühre van szükségük, ami végül beomlasztja az ész gyönge födémeit a hívők/dühöngők fejében s maga alá temeti esendő emberi énjüket. A nacionalizmus így készíti a zombi tömegeket. (Hogy az ő evolúciós szerepük micsoda, Darwin még vizsgálja odaát…)
A legjobb tipp szerint ugyanazt a funkciót tölti be a nacionalizmus és vírusrokonsága, mint az ebola, a pestis vagy az AIDS kórokozója: szabályozza a földlakók számát (a háború kitűnő eszköz erre, s manapság igen hatékony módon szervezhető felebarátaink gyilkolászása). Nyilván a kelet-közép-európai Homo sapiens különösen fogékony az elme efféle gyilkos vírusaira. Leginkább az autonacionalizmusra, ami – autoimmun betegségként – a saját nemzetet emészti el. Ez ellen találjunk védőoltást, de üstöllést, please.
Bomlott fantáziájú barátunk, Stephen King a Holtsáv című thrillerében azt találta ki, hogy egy súlyos balesetet szenvedett polgár a felépülése után látja annak a jövőjét, akit megérint. Mit tesz isten, pont az amerikai elnökválasztáson toronymagasan esélyes ultraradikális jelöltet érinti meg, s beléhasít a halálfélelem: látja, ha ebből az alakból elnök lesz, az atomháborúhoz vezet. Hogyan akadályozhatja meg ezt a tragikus fejleményt egymagában? Az obligát amerikai kovbojhagyományok jegyében nyilván vásárol egy puskát, gondolván, majd jól lelövi a jelöltet, oszt jó napot. A puska azonban balul sül el, de megijeszti annyira a jelöltet, hogy az védekezésként egy kisgyermeket ránt maga elé, s ezt az alávaló mozdulatot lekapják a fotósok. Az ultraradikálisnak annyi, gyáva nyúl onnantól, nem lesz elnök, atomháborús veszély hárítva. Most akkor mit tegyen az, aki megérintette az önfölkent királyt, s nem lát mást, mint véres, égő pusztaságot? Álljon lesben a fényképezőgépével ítéletnapig?
Tényleg, mit lehet tenni egy demokráciában azok ellen, akik visszaélnek vele, s így tagadják meg? Mit lehet tenni a weimarizálódás ellen? Mit lehet tenni a proto-, neo- és egyéb vírusfertőzések terjedése ellen? Nyilván gyógyítani kell valahogy, mint minden ragályt. Nyilván a demokrácia immunrendszerét kell megerősíteni: a mentális vírusokkal nem fertőzöttek s nem is fertőzők többségi tömegét. A szelídeket. Hallassa mindenki a hangját, akit idegesít a hangzavar, az ájtatos álság, az erkölcscsőszködés, az önfelkentség. Hallassa mindenki a hangját, aki nyugalmat akar. Írjon az iwiwen mindenkinek, akit ismer. Meg annak is, akit nem ismer. Írjon minden internetes újságnak véleményt. Írjon minden újságnak, telefonáljon minden rádiónak. Küldjön képeslapot. Szólaljon meg mindenütt, ahol csak tud. Hogy érezzük, milyen sokan vagyunk. A szelíd többség kényszerítse vissza a szelíd tömeg erejével a parlamentbe a politikát. Hallassa halk és szelíd hangját mindenki, aki nem szeretne se hideg, se langyos, se meleg polgárháborúban élni, mert csak együtt fojthatjuk el a fertőzést. Bal, jobb, együtt. Ne bicegjünk úgy tovább, mintha ellőtték volna a fél lábunkat.
Farkas András
