Gonzo.hu
Az elmúlt hét jelentős kulturális eseménye volt a New York-i Sotheby”s kortárs művészeti aukciója, melyen először szerepelt Magyarországon élő magyar festő alkotása, a Fehér László Kisfiú című képe. A mai képzőművészeti piac szempontjából New York vagy Tokió vagy Hongkong már rég fontosabb, mint Párizs vagy London. A Sotheby”s és a Christie”s New York-i árverése a kortárs festészet meghatározó eseménye, katalógusait nézegetve megállapíthatjuk, helyre kis modern múzeumot lehetne az itt eladásra felkínált képekből összeállítani. Warhol, David Hockney, Roy Lichtenstein, Niki de Saint Phalle, Takeshi Murakami, De Kooning, Matthew Barney, Christo, Gilbert & George – nézem a katalógust, csinos. Fehér László zsidó témához nyúlt, izraeli útján tapasztalt élményből festett, ám kopaszra borotvált pajeszos-kippás ultraortodox fiúkat nemcsak a jeruzsálemi Mea Shearim negyedben, hanem a brooklyni Williamsburg, Crown Heights, Ocean Parkway, Bourough park vagy Flatbush negyedeiben is látni bőven, tán többet is, mint Izraelben. A katalógusba Kertész Imre írt ajánlót a képhez, „[a kisfiú] jobb keze ökölbe szorul, vajon üres e a kéz, vagy rejteget valamit? Egy tárgyat talán, mely a szemlélőt a gondolattársítások sűrejébe sodorja, már nem nehéz elképzelnie, amint ez a gyámoltalan kéz egyszerre csak rátalál a kőre, parittyára.”
A Sotheby”snél kétszázmillió dollár körül volt a forgalom, a konkurens árverésen csúcs is született: Willem de Kooning képét 27 millióért vették meg. Az inkognitóját a paroxizmusig fokozó tulajdonos-gyűjtő nekem barátom, tőle származik a megállapítás a félsikerről. A Sotheby”s Tobias Meyer kortárs művészeti világfőnöke által vezetett bizottsága beválogatta Fehér képét. Siker. A Sotheby”s eredetileg húszezerért már eladta volna, de elfogadták a gyűjtő érvelését, hogy nem adják el a negyven-hatvanezer dolláros árkategória alatt. Ez is siker. A New York-i magyar kulturintézet vezetője részt vett az árverésen, valószínűleg nem látta át a helyzetet, s azt telefonálta a tulajdonosnak, hogy elkelt a kép, csak még nem tudni, mennyiért. 29 ezer dollár lett volna, de azt a gyűjtő nem fogadta el, neki többe van alapon, sőt hangsúlyozta, nem mindenáron akart szabadulni a képtől, hanem a magyar kortárs művészetnek szeretett volna kiemelkedő műpiaci eredményt elérni.
„Naiv voltam – mondja önkritikusan a tulaj -, azt hittem, csak úgy be lehet robbanni erre a piacra. Ez egy borzalmas bizonytalan befektetési forma, óvatosak az emberek. Adott művésznél megnézik az ArtNeten, mennyiért keltek az utolsó képei, Fehérnél például nincs fenn a Brigádkirándulás (1979; 7,2 millió forint volt aukción), amelyet a volt amerikai nagykövetnek adott el rekordáron. Így ellenőrizhetően három-nyolcezer dollár közé esnek a képei. Fehér beszél ugyan a tévében arról, hogy már a nyolcvanas évek elején adott el százezer dolláros nagyságrendben képeket hiperrealista korszakából, de az még az internet előtti idő volt, amikor még Kupa Mihály is csak álmodozott az adórendszerről. A művészet az művészet, ott jól állunk, a zsűri beválogatott egy magyar képet a legrangosabb aukcióra. A piac meg piac, a legnagyobbak között elkezdtek jegyezni egy magyar festőt, de ez még nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson: befektetés ez, egyfajta tőzsde. Ahol most nem adunk el. Eljön annak is az ideje.” Amihez kellene adókedvezmény, sőt állami szerepvállalás, hisz mi az országimázs, ha nem ez – teszi hozzá.
„A másik kéz ellentmondani látszik e gondolatnak. Tétován előre nyúl, keresgélve és fontolgatva, mint aki az utat keresi, amelyen el kell indulnia. (…) Még nem tudja, de már sejti, hogy nehéz feladat vár rá: élnie kell majd az emberek között, s megőriznie a hitet, amely mindig tovább segíti majd.” (Kertész Imre)
Vágvölgyi B. András publicista
