Hogyan veszítette el a talajt a lába alól a vajdasági magyar irodalom
Danilo Kis, akit manapság már rendre „szerb író”-ként szoktak aposztrofálni, egy ünnepi beszédben úgy fogalmazott, hogy „halálommal kihal a faj, amelyhez tartozom”. S valóban, a földkerekségen nehezen találnánk párját: édesapja magyar zsidó volt, édesanyja pedig montenegrói származású szerb. Danilo Kis azonban nemcsak ebben volt egyedi. Nem sokkal halála előtt egy magyar napilapnak mondta el, hogy önmagát tartja az egyetlen jugoszláv írónak: az államban, az egykori titói Jugoszláviában minden irodalmár szerb, horvát, szlovén, macedón és egyéb írónak tartotta magát – és senki sem az ország nevével s az akkortájt még igencsak virágzó önigazgatású szocialista rendszer propagandájával, valamint a testvériség-egység szellemével összhangban: jugoszlávnak. Csak ő. De tegyük hozzá gyorsan, nehogy félreérthető legyen: Kis munkája és jugoszlávizmusa az említett propagandától teljesen független – és semmi köze hozzá.
Igazából nehéz is lenne nyomon követni, hogy abból a fajból, amely Danilo Kis halálával eltűnt a föld színéről, hogyan változott az író megítélése odáig, hogy végül – talán „jobb híján” – szerb íróként könyvelték el. De nem tudom, nagyon nem tudom, ha a tudomására jutna, ő maga mit szólna ehhez.
A Forum kiadóházban, az akkoriban majdhogynem egyetlen – s minden háborúskodások és a szerbiai társadalmi visszásságok ellenére máig is legnagyobb – vajdasági magyar könyvkiadóban publikáló magyar írók Danilo Kist szinte mindannyian ismerték személyesen, hiszen rendszeresen vendégeskedett náluk. Egy ilyen alkalommal, kávézgatás vagy talán inkább pálinkázgatás közben dőlt el az is, hogy a szerző eredetiben Pescanik című regénye magyarul a Fövenyóra címet kapta. A szláv „pescanik” szó jelentése ma már több nyelven is egyértelműen homokóra, s nincs is ebben semmi filozófia. Kis azonban, aki apja révén, meg persze a második világháború idején a kerkabarabási rokonoknál töltött időnek köszönhetően beszélt magyarul, azon tanakodott, hogy magyarul a homokos partszakaszt fövenynek mondják, s ez a kettősség a szláv nyelvekben ismeretlen. Milyen jól hangzana – fontolgatta -, ha magyarul Fövenyóra lenne az egyébként kiváló regényének a címe. A kiadónál ezt kapásból elfogadták, s azt már csak találgatni tudjuk, hogy azért, mert nekik is tetszett, vagy csak azért, mert a szerző szava szent.
Danilo Kis jugoszláv írónak vallotta magát, aki szerbhorvát nyelven írt – mert akkoriban még így nevezték -, és annak is egy olyan gyönyörű, archaikus változatán, amelyhez foghatót a háborúk és az ország szétesése után egyik „levált” nyelv sem tud produkálni.
Egy ilyen soknemzetiségű országban, mint az egykori Jugoszlávia, nehéz olyan közös fogódzókat találni, amelyekben mindenki egyaránt megkapaszkodhat. Ezt a közöst akarta megteremteni az állami propaganda a testvériség-egység jelszavának égisze alatt kifejtett tevékenységével. Azokkal a nemzetekkel nem is volt különösebb probléma, amelyeknek ez az állam volt az anyaországuk, hiszen bárki könnyűszerrel lehetett szerb, horvát, szlovén, macedón író. Kicsit összetettebb volt a helyzet azokkal a nemzetekkel kapcsolatban, amelyeknek a különböző háborús osztozkodások nyomán jelentősebb lélekszámú népességük maradt az ország területén. Így születtek meg azok a kifejezések, amelyek valamilyen módon megpróbálták körülírni, értelmezni, integrálni az egységes nagy egészbe ezt a helyzetet, s lettek „jugoszláviai román írók”, megszületett a „jugoszláviai szlovák irodalom”, s mindezekkel párhuzamosan kialakult a „jugoszláviai magyar irodalom” is.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása után, amit még mindig nem nevezhetünk véglegesnek, nem tekinthetünk befejezett folyamatnak – hiszen Koszovó kérdése még függőben van -, mai szemmel nézve ezek a kifejezések, ezek a jelzősített változatok többnyire értelmezhetetlenek. Mit jelenthet ezekben a „jugoszláv” kifejezés? Persze, javarészt semmit…
Snassz földrajzi szempontból a meghatározás kiegyenlíthető az állampolgárság fogalmával, avagy az országban élés állapotával.
Ezek a fogalmak akkor sem jelentettek ennél a földrajzi szempontnál többet, amikor kitalálták őket, a problémák csak akkor kezdődtek, amikor igyekeztek megmagyarázni, és megpróbáltak ideológiát állítani mindezek hátterébe. Mert az már nem ment olyan könnyen… Miért is ment volna? A kör háromszögesítése?!
Ma már ez is lerágott csont, de Tolnai Ottó próbálkozott azzal a magyarázattal, hogy a jugoszláviai magyar irodalom abban különbözik az anyaország irodalmától, hogy van tengere. Ha maradunk az iménti viszonyításnál, akkor akár ezt is értelmezhetjük snassz földrajzi nézőpontként. Tolnai mindezt megtoldotta néhány elvont, avantgárd, szimbolista képpel, s egész egy életművét erre épített fel. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy a legrosszabb helyzetben lévő Kárpátaljai magyar irodalomnak, amely közigazgatásilag a dicső Szovjetunióhoz tartozott akkoriban – óceánja volt! Mégsem jeleskedhetett irodalmilag…
A magyar író és „jugoszláv” jelzős szerkezettel megtoldott pályatársa akkor különbözött leginkább egymástól, amikor a különbségtételt politikai tartalmakkal töltötték fel. A két ország közötti politikai torzsalkodások különösen érzékeny helyzeteket teremtettek. Azokban az években, amikor Magyarországról Szibériába vagy Recskre, Jugoszláviában az ezekkel gyakorlatilag egyenlő horvátországi szigetre, Goli otokra hurcolták azokat, akik a hatalomnak nem tetszettek, ha csak megpisszentek is. Az anyaországban bűn volt az akkoriban már nyugatnak tekintett „láncos kutyával” barátkozni, a határ túloldalán pedig kérdezés nélkül sújtottak le mindenkire, akiről csak feltételezték, hogy támogatja vagy helyesli a szovjet típusú „létező szocializmust”.
Hogy még egy csavart adjanak a dolgoknak, másfelől az államilag üldözött nacionalizmus elleni küzdelem részeként a JSZSZK-ban megnyilvánult egy olyan tendencia is, hogy minden nemzet mutassa fel a saját nacionalizmusát, ami nem jelentett semmi mást, mint kirakatperek sorozatát Goli otok benépesítése érdekében – elvégre kellett oda is a munkaerő. Kötelezően fel kellett fedni, le kellett leplezni egy-egy szerb, horvát, bosnyák (akkoriban még muzulmánnak mondták…), albán, román, szlovák stb… értelmiségit, akire rá lehetett sütni, hogy nacionalista, és a nyakába lehetett varrni 5-10-15 évet. A legismertebb ilyen kirakatperben érintett vajdasági magyar író Vicei Károly volt, akit többször is perbe fogtak és bebörtönöztek, s annyira ellehetetlenítették, hogy csak álnéven tudott publikálni, s később a Magyar Írószövetségnek is úgy lett a tagja, hogy felvételekor még egyetlen kötete sem volt.
A hivatalos állami politika azt diktálta, hogy nem lehetett nagyon barátkozni az anyaországgal, épp csak valami kis minimum adatott, s a nemzeti identitást, a kötődéseket sem volt ajánlatos túlzottan előtérbe helyezni. Nem is beszélve akkor még arról, hogy történt mindez röviddel azután, hogy 1944-45-ben a partizánok Vajdaságban népirtásszerű mészárlásban végeztek több tízezer magyarral, és még elevenen élt a megfélemlítettség. Meg kellett találni azokat a langyos középutakat, amelyek megfeleltek a helyzetnek és ezeknek az elvárásoknak. A „jugoszláv” előtaggal ellátott jelzős szerkezet ebben az időben ezt a középutas magatartást (is) jelentette. Ezeken az alapokon teremtette meg az önálló jugoszláviai magyar irodalmat dr. Bori Imre, aki lényegében nem csinált mást, mint hogy kigyűjtötte az egyetemes magyar irodalomtörténetből azokat a szerzőket és momentumokat, akik és amelyek földrajzilag az akkori Jugoszláviához voltak köthetők. Nem volt ez rossz biznisz, hiszen olyan nevekkel kellett babrálnia, mint Kosztolányi Dezső, Csáth Géza vagy Csuka Zoltán, akinek a nevét ugyan az előbbieknél kevésbé őrizte meg az egyetemes emlékezet, mégis nagyon érdekes jelensége volt ennek az irodalomtörténetnek. És nem volt rossz biznisz olyan szempontból sem, hogy ennek köszönhetően vált az egykori vidéki, csókai tanító a jugoszláviai magyar irodalom legfőbb megmondóemberévé. Bori Imre felépített egy helyi, önálló irodalomtörténetet, amely része volt ugyan az egyetemesnek mondott magyar írásosságnak, de amelyre Bori mégis úgy tekintett, mint aki nem vesz róla tudomást. Ekkor már ezt is jelentette a „jugoszlávság”…
Aki ellent mert mondani dr. Bori tanainak, rövid úton kipottyant művelődési közéletünkből, s mehetett vissza vidékre, képletesen ugyan, de Bori Imrét váltani megüresedett csókai állásában. Karrierek, írói pályák, sőt emberi életek mentek tönkre ennek következtében.
Jugoszláviában röviddel a többpártrendszer bevezetése után a tagállamok sorra adták ki függetlenségi nyilatkozataikat, 1991-ben kitörtek az első fegyveres összetűzések, a szerbhorvát nyelvet felváltotta a szerb-horvát háború. Danilo Kis irodalmi szempontból ekkor vált hontalanná. De a változások magukkal hozták a nyitás lehetőségét is: a nemzeti identitástudat iránti igények megerősödését a korábbi, talán kollektívnek mondható jugoszláv identitással szemben, és az anyaországgal való összefonódás szükségszerűségét. A háborús mozgósítások elől nagy számban Magyarországra menekült írók ezekből a folyamatokból kiestek, nekik más kihívásokkal kellett szembesülniük, az otthon maradottaknak azonban lényegében meg kellett találniuk a módját, hogyan alkalmazkodjanak az új helyzethez.
A jugoszláviai magyar irodalomként megismert fogalom három részre szakadt. A Szlovéniában és Horvátországban élő magyar írók öndefiniálásuk szempontjából könnyebb helyzetben voltak, hiszen földrajzi önmeghatározásuk immár egyértelművé vált. A Vajdaságban élő pályatársaik, a nyakukba szakadt „jugoszlávság” örököseiként már nehezebb helyzetbe kerültek, s máig sincs egységesen elfogadott önmeghatározásuk. Az elsőként felvetődő „délvidéki” előtaggal dúsított jelzős szerkezet azért nem helytálló, mert az ugyanúgy vonatkozik Szlovéniára és Horvátországra is, mint a korábbi (mi volt mi előtt? – ez is vitatható…) „jugoszláv” meghatározás. A Milosevic-féle Kis-Jugoszláviával gusztustalan lett volna azonosulni, ezt magára valamit is adó író ember nyíltan nem vállal(hat)ta, így jobbára inkább csak hallgatólagos megállapodások és háttéralkuk köttettek olyan személyekkel, akik a rezsimnek is megfeleltek. Őket a hatalom magasan tartotta, és némi pénzt is csorgatott a kasszájukba…
Milosevic bukása után létrejött Szerbia-Montenegró, egy rövid életű laza államszövetség. Megindultunk a jugoszláviai magyar irodalom kék tengeréhez, messzi Adriájához, s a legváratlanabb helyeken botlottunk határőrökbe… Az idén tavasszal pedig már ez az államszövetség is megszűnt, s ezzel lényegében pont került a „jugoszlávság” irodalmi pályafutásának végére. Helyében a betöltetlen űr. Ki „délvidéki”, ki meg „vajdasági magyar írónak” vallja magát, de ezek a jelzős szerkezetek teljesen üresek, nincs olyan tartalom mögöttük, ami értelmezhető volna a politikai földrajzon túl. A térképeket pedig előszeretettel rajzolgatják át Trianonban, Daytonban vagy épp a kocsmaasztalnál, egy szalvétadarabon, ahogyan Tudjman horvát elnök és Milosevic tette, amikor egy vacsora közben S alakban felosztották maguk között Boszniát.
A Vajdaságban a viszonylagos béke helyreállása után két új szerkesztőségi műhely született. A muzslyai Sikoly a jugoszlávizmus térszűküléses hagyománya nyomán a magyar folyóiratot megnyitotta a szerb szerzők előtt is. A szerkesztők meggyőződése, hogy a Vajdaságban magyarul író szerzőkre legalább akkora hatással vannak a környezetükben publikáló más nyelvű alkotók, mint anyanyelvi irodalma. Ezzel szemben Újvidéken a DNS szerkesztősége semmi kézzelfogható tanújelét nem adja annak, hogy tudomást venne az egykori jugoszlávizmus lehetséges folyományairól, de a magyar irodalomról, mint egyedi művek összességéről, illetve az általuk esetleg teremtett hagyományokról és kánonokról sem: elméleti tájékozódásukat nem kötik nyelvi (nemzeti) határok – és magyarul írnak.
Szabó Palócz Attila
