Forrás: 168 Óra

2006.11.23., 2006. évfolyam, 47. szám

szerző: Mester Ákos • forrás: 168óra

cimke: vélemény

Szekeres Imre honvédelmi miniszter javaslatára Sólyom László köztársasági elnök visszahelyezte vezérezredesi rangjába Kisbarnaki Farkas Ferencet, akit Szálasi nevezett ki 1944-ben országos elhelyezési és kitelepítési kormánybiztossá. Szekeres Imre a Klubrádiónak nyilatkozva kijelentette, hogy benne is voltak kételyek, egy hónapig foglalkozott az üggyel, de aztán úgy látta: nincs jogi lehetősége a mérlegelésre. Azt is mondta: „Jó lenne a múltat lezárni, és nem azon rágódni, hogy hatvan évvel ezelőtt mi történt.”

Sánta Ferenc Ötödik pecsétje a Nemzeti stúdiószínpadán Első felháborodásomban sok mindent szerettem volna „ajánlani” Szekeres Imrének. Aztán úgy döntöttem, csak egyetlen dolgot ajánlok: kérjen tiszteletjegyet a Nemzeti Színház Ötödik pecsét című előadására, amelynek múlt héten volt a premierje. A 168 Óra olvasóinak java része – gondolom – ismeri Sánta Ferenc művét, talán a megfilmesített változatot is látta. Ha mégsem, röviden felidézem a történetet.

Négy ártatlan embert ifjú nyilas pártszolgálatosok félholtra vernek. Egy drága szótárakat és lexikonokat élelemre cserélő könyvügynököt, egy hívő katolikus asztalost, egy mindenkit segítő, de mindent túlélni akaró kocsmárost, egy zsidó gyerekeket bújtató órásmestert. Nem a négy férfi származásával vagy irataival van baj, hanem egyikük félhangosan elmorgott véleményével. Agyongyötrésüknek és porig alázásuknak nincs más célja, csak az, hogy rögzüljön bennük: mindig lesz okuk a félelemre. Védtelenségük állandó, kiszolgáltatottságuk örök. De ez is kevés – oktatja az intellektuális nyilas kihallgató tiszt a bölcsész végzettségű (!) verőlegényt: az a lényeg, hogy saját rettegésüktől elveszítsék az önbecsülésüket. A borzalmas eszme züllött lelkű teoretikusa elmagyarázza azt is az árpádsávos karszalagot viselő, vakhitű elaljasultnak: hogyan kell, miért szükséges a fiatalokból vadállatot csinálni.

Lehet persze felhördülni: hogy jön ez ide?! Hogy van merszem egy lapon említeni a söpredéket azzal az emberrel, aki magas rangú katonája volt a hazának. Parancsnoka ludovikás tiszteknek, polgárok menekítője, nemzeti vagyon transzportálója a Birodalomba. Derék antibolsevista, aki Szálasi mellett a végsőkig kitartott.

Szerintem ha ezt a „kitartást” ismét becsülni kell, sőt megbecsülni, és fejet hajtani előtte, akkor még sokféle csoda megtörténhet. Akkor itt előbb-utóbb sor kerülhet – mondjuk – Imrédy Béla rehabilitálására is. Talán Szálasi Ferenc neve is rákerül majd a mártírok emléktáblájára, hiszen a gyilkos Francia Kiss Mihály neve már ott díszeleg.

Ha ez rendben van, akkor a „kitartás” nemzeti köszönési forma lesz megint. Előbb csak halkan, diszkréten, jelentőségteljes egymásra nézéssel, később már nyíltan, de nem nagyon feltűnő karlendítéssel. Csak feszegetni kell kicsit a kereteket meg a legényeket. Mire észbe kapunk, valamelyik magasba emelt árpádsávos zászlón egyszer csak feltűnik majd az első nyilaskereszt.

Lesz nagy hisztéria és ájult csodálkozás. A köztársasági elnök alighanem föladja majd méltóságos hallgatását, talán még sajnálkozni is fog azon, hogy valamikor ezeket is békés tüntetőknek nézte. A balliberális kormány honvédelmi miniszterének is lesz majd valami önvédelmi mondanivalója. Hogy neki is voltak kétségei („álmatlan éjszakái”?), mielőtt rányomta pecsétjét arra a rehabilitációs papírra, de – elmondta már – nem volt jogi lehetősége a mérlegelésre.

„Rendszerváltó felvonulás” november 18-án Csakugyan? Kár. A morális mérlegelés valószínűleg szóba sem került. Mostanában a döntés erkölcsi felelőssége szemrebbenés nélkül kiiktatható. Ha a politikai sunnyogásnak van bármiféle remélt hozadéka, akkor kit érdekel, hogy milyen hatással lesz az amúgy is zaklatott közviszonyokra. A közgondolkodás züllöttjeinek további ambícióira. Kit érdekel, hogy a nyilasok tábornokának rehabilitációja azokat fogja lelkesíteni és felerősíteni, akik mai téveszméiket régi rögeszmékkel kívánják alátámasztani. Akiknek ez a rehabilitációs okmány olyan lesz, mint egy igazoló papír, amelyet precedenszászlóként lehet lobogtatni hazafiasnak hazudott új gazemberségekhez. Az álforradalmi őrjöngések csapatmozgatását már úgyis olyan óvatosan, szelíden, csekélyke pénzbírsággal „bünteti” a hatóság, hogy annak nem visszatartó, inkább ösztönző ereje van. Olyan, mint egy cinkos jóváhagyás, egy beleegyező bólintás a következő atrocitáshoz. Negyvenezer forintos bérlet forradalmi szerepjátékokhoz, masírozáshoz, uszításhoz, utcai harchoz, autógyújtogatáshoz, éjszakai tomboláshoz, a megriadt Magyarország további megfélemlítéséhez.

Valamikori és jelen idejű megfélemlítésekről egyaránt szól ez a kedvetlen jegyzet. De főleg arról az elképedésről, hogy Szekeres Imre, a balliberális kormány minisztere azt mondja: le kell már zárni a múltat, nem kell azon rágódni, mi történt hatvan évvel ezelőtt.

Különös kijelentés ez a mai helyzetben. Mondhatni: szégyenletes. Például azért, mert napjainkban javában zajlik a fiatalok elvadítása, és némelyeknél már az elvadállatiasodás is sikerrel járt. De hozhatom a legfrissebb példát is. Szombaton ismét „rendszerváltó” felvonulást tartottak a fővárosban. Az MTI híre szerint az árpádsávos és nemzetiszínű zászlókkal vonuló tüntetők nemcsak a „maffiakormány” leváltását követelték, de az eseményt kísérő, biztosító rendőröket bérgyilkosoknak és rohadt zsidóknak nevezték, a miniszterelnöknek meg azt üzenték: „Gyönyörű kender terem Székelyföldön, amiből kötelet szoktak fonni…”

Gyönyörű, ugye? Nem lehet a múltat sem lezárni, sem „végképp eltörölni”, miniszter úr. Abban igaza van, hogy nem rágódni kell. Gondolkozni. Van min.

Önnek is, önről is.