Az 1915-ben keletkezett dráma színre vitelének évtizedekig nem bátorodott neki senki. Nem csoda. A horvát író már huszonkét évesen sem volt hályogkovács drámaköltő, de ez esetben olyan ösztönös bőséggel árasztotta szövegbe-színre világvéglátomását, hogy attól még egy hatalmas szabadtéri színpad felett uralkodó tapasztalt rendező is visszatántorodhat.
A Szentistvánnapi búcsú szereplőlistáján negyvenen sorakoznak. Stijef, a vízbe fulladt hulla még egyszerűbb eset – ám például az Olaszok hangja…? Az egyének után következik további majdnem ötven szereplőcsoport. Nem sajnálva a helyet, ne legyünk restek felsorolni őket. Tömegük jelezheti, miféle nehézségekkel kellett megküzdenie Gothár Péternek a Radnóti Színház szűkös játékterében. A többes szám kavargása, az egyre vizionáriusabb lajstrom történelmi, képzőművészeti és teátrumi értelemben is megmozgatja a képzeletet: „Tamburazenészek, orgonák, emberek gyertyákkal, füstölt hússal, játékokkal. A pógárok, komák, cigányok, lányok és csavargók kólója. Énekesek, részegek, kereskedők, vendégek, járókelők. Csibészek, zsidók, őrök, szolgák, kocsisok, urak, fekete kutyák, pecsenyesütők, sajtárusok, pincérek és pincérnők, gyerekek, hordót gurítók, szolgálóleányok, fiúk, katonák, komédiások, mészárosok, törökök, macedónok, cukrászok, román szőnyegszövők, kisbírók, négerek, bűvészek, kanonokok, a mirogoji temető lakói: hullák, öngyilkosok, akasztottak, a hullák kórusa, csontváz a hatfogatú halottas kocsin, a halál madara” – a szerzői elképzelés látszólag logikátlanul tombolja ki magát, ismétlésekbe feledkezik, ontja a már nem emberit is.
Ez maga a vásári kavargás, mely a hosszas, expresszív kezdő instrukciók miatt még egy ideig képtelen párbeszédekbe özönleni és töredezni. Krlea tovább diktálja a „miszteriózus elevenséget”: „…hallani a kiáltásokat, látni a rakétákat, a bengáli tüzet; a félhomály és a bor rózsaszínű gőzben egyesül, részegítve az idegeket. Mindez a színpadon őrült, szétbitangoló szláv melódiává olvad össze, őseredeti és pogány dallammá, amelynek felszínén átvett, kopírozott, európai eredetű magatartásunk úgy hányódik, mint apró sajka a hatalmas, felkorbácsolt tengeren”.
Gothár Péter ezt a zúdulatot saját tervezésű kicsiny amfiteátrumba terelte. Ferdén csonkolt hasábtestek között vágott keskeny utakat a be- és kihullámzóknak. Mint valami elvont, romnak épült Colosseum, úgy hozza és húzza a díszlet a figurákat a cirkuszias küzdőtérre, a vurstlivilágítás foghíjas fényfüzére alá. A bódék, deszkázatok árnyékában az élettel és egymással, a nyomorúságukkal és a véggel birokra kelő szánalmas gladiátorokat Kovács Andrea öltöztette tépett, fakult göncökbe – vagy éppenséggel a festettséget, színháziasságot kiemelő ruhadarabokba. A nők, akik áldozatot szednek s akiket áldozatul szednek, jobbára gazdasszonyos, kurvás, diáklányos színekben virágoznak. A szakadtabbja is cafrangos. Az italtól málladozó férfiak sárosabbak, üszkösebbek. Ha a halál rokonai, feketék. Ki nem a halál rokona itt?! Micsoda kritikát írna A Búcsúról egy üveg bor mellett Ady!
Spiró György, a kiváló fordítás (részint nem is fordítás: kiváló magyar szöveg) készítője ajánlja Krlea-könyvében a rövidebb Búcsú címet az eredetileg Kraljevo című darabnak. A nyomda ördöge cimborál vele, többször is odacsempészi a határozott névelőt: A Búcsú. Igen, talán ez lenne a legmegfelelőbb magyar cím. A Szentistvánnapi búcsú ugyan jobban kifejezi, hogy magyar ünnep indokolta tombolás zajlik („egy augusztusi éjszakán, az első világháború előtti Zágrábban”), egy szent király emléke az ürügy a szentségtelen, alantas dáridóra. A nagybetűs A Búcsú viszont az egymásra acsargás, a féltékenységi dráma, a szerelmi bosszú, a létben ténfergés tragédiái, komédiái és történetecskéi helyett az elkerülhetetlen infernóra utal. A pokolra, mely a vásár képében lángol.
Az ember tragédiája.
Az emberiség végnapjai.
Összezavarodás.
A rendezés tudatosan, hatásosan játszik a Madách-párhuzamokkal. A Tragédia tizenegyedik, londoni színe után ékelődhetne be a sátáni karnevál a lakmározás, lerészegedés, üzekedés, öngyilkosság képeivel. Feltolulnak a totális csőd Karl Kraus-i indulatai s az utolsó ítélet rémlátomását aláfesti a Thomas Bernhard-regényekből, -drámákból kihallható démoni kacaj.
Konkrét közép-európai tartalmak is feszülnek az előadásban. A horvát kivagyiság melldöngetésétől a 2006-os magyar ősz zsivajáig sok minden visszhangzik a félmúlt és a jelen kulisszái között. A Szentistvánnapi búcsú azonban épp nem azokon a pontjain jó, ahol anekdotikusan vagy folklorikusan, zsánerként vagy publicisztikusan elúrhodik, aktualizálódik egy-egy téma. Némi szolidaritást nem nélkülöző ironikus radikalizmusa a nagy világfelfordulás egésze ellen irányul. A világ – e világ – ellen. Ahol átszellemült gnómok szabadulnak el, a dob csontvázmellkast röntgenez dobosára, emberi az állatitól nem válik el, s nappal is éjszaka van. Az álom a gégére ül, toroz a fekete humor.
Nem hosszú, de időigényes a darab. A produkció rövid, szünet nélküli. Intenzitása változó. Epizódjain belül is pulzál. Hol lebilincsel és megrendít, hol untat és kelletlenné tesz. Cirkuszi, bábszínházi, pantomimes, vásári, ligeti ötletáradata, animalitása, a Biblia pauperumtól a képregényen át a klipig rohanó vizualitása válhat illusztratívvá is. A meztelenség maradhat passzív, a kelléktár erőltetett, az idézés másodlagos.
A szórólapon Vodku! névvel jelölt zenekar (zenei munkatárs: Dargay Marcell, Bata István) húzta vehemens, sikító, gyilkos talp- és sorsalávaló ugyanúgy nélkülözhetetlen összetevő, mint Katona Gábor a táncok, verekedések, ivásrítusok, ölelkezések mellett futkározást, suhanást, lengést, görgést is tudó koreográfiája, Morcsányi Géza nem kurtításra, hanem tömörítésre koncentrált dramaturgi munkája, Kövesy Károly szcenikusi leleményessége.
A folyamatos mutatvány folyamatosan alakváltoztató színművészi jelenléttel sokszorozza a népség létszámát, növeli a plebset a kegyetlen bírálata ellenére plebejus spektákulumban. A színlap ábécé szerint nevezi meg a színészek színpadi népét. Csomós Mari fél testté zsugorodott madámként, boltkabátú zsibárusként is hétfájdalmú. Karalyos Gábor gyilkos orcájú bohóc, Kocsis Gergely gyurmából, viaszból, kócból mintázza számos önmagát, Kocsó Gábor háromszázas vérnyomással fenekedik és retten. Kováts Adél és Szávai Viktória felcicomázva és elnyúzva is bizonyság arra: a halódás, pusztulás alvilági pompájából sem hiányzik a kísérteties asszonyi szépség. Lass Bea e. h., Marjai Virág és Wéber Kata felváltva mézel a gyönyörűből és a rútból (a festészeti-szobrászati mozdulatutalások hamarabb hunynak ki, mint ameddig Gothár számít a feszültségükre). Martin Márta csendet váj és mosolyt lép a tumultusban, Lengyel Tamás mint panoptikumi vízi hulla mossa el más énjeit, Schneider Zoltán jégkorongkapusba oltott hetvenkedő erő- és előember, Szombathy Gyula fénylik a felszolgálás jámbor ügybuzgalmától, hiszen élni nem muszáj, de megélni igen. Szervét Tibor más villanásai után az öngyilkos szerelmes, a kötélen himbálózó akasztott férfi nyomorúságával tűnik ki, bár az elnyújtott kifejlet a karikírozás erdejébe viszi az előadást. Az extremitás hamar megszokható, ha a telhetetlen nézőt úgy eteti be ötletfalatokkal a rendezés, mint az első huszonöt-harminc percben Gotháré. Még egy sereg közreműködő szolgálja a művet, élükön Kiss Diána Magdolna e. h., Mészáros Tamás, Polgár Péter e. h.
Nehéz mesterség az, amelyre a Radnóti Színház és Gothár Péter vállalkozott. Az összművészetre alapozott színházcsinálás, az ősi gyökerű színjátszás próbája a Szentistvánnapi búcsú. Vizsga haláltáncból.
Tarján Tamás
Keretes cikkek
Miroslav Krlea: Szentistvánnapi búcsú
Radnóti Színház Rendező: Gothár Péter
