Melegen ajánlom Gyurcsány Ferenc és minden mai reformpolitikus figyelmébe Volkmar Brambehrens Mozart-könyvét (Osiris kiadó) a komponista bécsi éveiről. Nem zenei vonatkozásai miatt, mert az egészen remek, korszakos munkában szinte a muzsikáról esik a legkevesebb szó. Rövid elemzések az alapművekről, a Szöktetésről, a Figaróról, a Don Giovanniról és a Cosiról, éppen annyi, amennyi megértésükhöz szükséges. Aki alapos zenei analízist óhajt, annak Fodor Géza alapművénél jobbat ajánlani nem is lehet.
Ezek a bécsi évek másról szólnak. A XVIII. század végének társadalmi környezetéről, a Mozartot körülölelő világról. Természetesen elsősorban a családról, bár az imádott Nannerl nővér alig szerepel benne, és különösen arról, kik között élt, alkotott, kikhez alkalmazkodott kényszerűségből a zseni. Páratlan portrét kapunk Lorenzo da Pontéról, a három nagy opera librettistájáról, erről a kikeresztelkedett zsidóból lett katolikus papról, aki Amerikában egy ideig dúsgazdag is volt, de nem annyira művészetéből, inkább kereskedelmi érzékéből.
Ami Mozart személyéről fölöttébb érdekes, hogy nem azért küszködött pénzügyi nehézségekkel, mert nem méltányolták kellően művészetét, hanem mert a zenetörténetben elsőnek vállalta a „szabadúszó” hálátlan szerepét. Rendkívüli képességeinek, egyedálló tehetségének olyannyira tudatában volt, hogy nem volt hajlandó elszegődni senkihez „szolgának”, nem óhajtott alkalmazkodni ízlésben sem, elszántan a maga útját járta. Ezen sokszor rajtavesztett. Különösen utolsó éveiben, amikor már gyakrabban kellett barátoktól kölcsönt kunyerálnia, karmesteri sarzsiért kilincselnie, de ha nem ezt a veszélyes és szeszélyes utat választja, a világ bizonyosan szegényebb lenne az operairodalom csúcsalkotásaival.
Nem volt hajlandó II. József „lakájának” sem lenni, holott a császárt tisztelte, becsülte, szabadkőműves testvére is volt, és néha azért nála is kísérletezett alkalmi megbízatások reményében. Hízelegni sem kényszerült a császárnak, hiszen József nem csupán szerette Mozart zenéjét, hanem egyengette is az útját. Például a Figaróval, amelyet forradalmi szellemisége, szabadságszeretete miatt az uralkodó társadalmi környezete különben gáncsolt volna. De nem ezért kell elolvasniuk pártállásuktól függetlenül a mai vezető magyar politikusoknak a tanulságos könyvet.
Nem újdonság, része a magyar történelemnek is, hogy II. József a maga korában milyen kiváló reformpolitikus volt, a megmerevedett hagyományok megvetője. Ellenkezője és ellenzője merev és bigott, vallási megszállottságába bezárkózott édesanyjának, Mária Teréziának. Amikor végre önmaga, gyámság nélkül uralkodhatott, vezette be korszakalkotó reformjait; az arisztokrácia jogainak megnyirbálását, az osztályellentétek csillapítását, a szellem fölszabadítását, és mindazt, ami ennek a kiindulópontja volt, a szegregációt, az egyház leválasztását az államról. Históriailag óriási volt, amit cselekedett, „csak” éppen a módszere bukott el. Bámulatosan haladó eszméit már-már önkényuralmi módszerekkel igyekezett ráerőszakolni korára. Rikoltó ellentét nemes szándéka és a XIV. Lajos-i gyakorlat között: „L”état c”est moi”. Amikor már haldoklott, még azok a rétegek is szembefordultak vele, gúnyos föliratokkal ostorozták őt a Hofburg falain, amelyek pedig haszonélvezői voltak förgeteges változtató rendelkezéseinek. Ebből időszerű a ma nálunk is közhelyszámba menő igazság: nem elegendő jó szándékú reformokkal változtatni, megjavítani a társadalom életét, ezeket tetszetős csomagolásban, kellő szakértelemmel tudni kell politikailag „eladni” is.
Mozart, iszonyú nehézségeiben, patrónusának halála után megpróbált több kegyhez jutni az utódtól, Lipóttól. Nagy szándék erre ebben a Habsburgban nem volt. Jóllehet maga is reformálni igyekezett, de tömérdek feladata közben Mozart elkerülte a figyelmét. Aztán pedig hamarosan elérkezett a jól ismert szomorú vég.
Várkonyi Tibor
