Dr. Feldmájer Péter a Mazsihisz elnökének elmondott beszéde a budapesti Holocaust Emlékközpontban megrendezésre került Zsidó Ügyvédek és Bírók Nemzetközi Szövetsége konferenciájának megnyitóján.
Emlékezzünk Budapestre mondja a konferencia címe . Igen Önök olyan országba, olyan városba érkeztek, ahol valóban van mire emlékezni. Emlékezni az itt élt közel egymillió zsidó emberre, az itt élt zsidó jogászokra, ügyvédekre.
Önök olyan városba érkeztek, ahol a soah előtt 1920-ban az ügyvéd szó egyben zsidó ügyvédet is jelentett, az ügyvédek majd háromnegyede zsidó volt, az országban több mint fele.
Ez nem kis eredmény, ha tudjuk, hogy a 1861-ben az akkori Legfelsőbb Bíróság még nem engedte, hogy zsidók ügyvédi vizsgát tegyenek és az első zsidó ügyvédek csak külön császári engedéllyel nyithatott Pesten irodát 1861 végén, Goldstein Simonnak és Schönberger Árminnak hívták őket, és még évtizedekig kellett várni, hogy ügyészek és bírók is lehessenek zsidók, mégis 1920-ban már 3,8 % közülük is zsidó volt.
Olyan városba érkeztek, ahol 1920-tól megfosztották a zsidó jogászokat foglakozásuktól, munkaszolgálatra hurcolták őket, ahol többségüket elérte a biztos halál, akik megmaradtak azokra a koncentrációs tábor, a gázkamra várt.
Kevesen élték túl a soaht és kezdhettek új életet.
Az új világban is érezhették az antiszemitizmust, bár akkor már anticionizmusnak hívták, és az sem vigasztalta őket, hogy a zsidók elleni támadások vezetői maguk is zsidók voltak, nagyobbrészt korábbi kollégáik.
Olyan országba érkeztek, ahol évtizedekig szóba sem kerülhetett a zsidó kárpótlás, majd a kommunizmus összeomlása utáni első kormány megpróbálta kizárni a zsidókat a kárpótlásból és négyszer kellett az Alkotmánybírósághoz fordulnom mire az egyenlő bánásmód érvényesült. Ezzel együtt is a magyar törvények példát mutattak az egész művelt világnak, mert nemcsak az anyagi károkért, hanem a meggyilkoltakért életért is adtak kárpótlást a rokonoknak.
Megkezdték a közösségi kárpótlást is, de még messze nem fejezték be. A magyar kormány még csak első lépeseket tette meg a Párizsi békeszerződés végrehajtásra, és még mindig elzárkózik az örökös nélkül maradt vagyonok átadásától a zsidó közösség részére, ahol a múzeumok gyűjteményének egyrésze még mindig a zsidótörvények alapján elkobzott képekből, szobrokból tevődik össze.
Olyan országba érkeztek, ahol a százezer fős zsidóság – legtöbbjük Budapesten- nyugodtan él és megpróbálja újjáépíteni közösségi életét. Több mint negyven zsinagóga működik az országban, óvodákat, iskolákat egyetemet tartunk fenn, öreg otthonainkban, kórházunkban gondozzuk a holocaust túlélőit, a szociálisan rászorultakat.
Olyan országba érkeztek, ahol a szólásszabadságot többféle módon korlátozzák, de a zsidók ellen korlátlanul használhatja bárki, a zsidók elleni szóbeli támadásokat sem a büntető, – sem a polgári bíróságok nem szankcionálják.
Olyan országba érkeztek, ahol 2006-ban – nem tévedés ennek az évnek a tavaszán – a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a német megszállás idején a rendőrség, a magyar kormány ellen fellépők bűnösök voltak, akik a törvényes rend ellen harcoltak, és az őket lelövő rendőrök törvényesen jártak el. Más szóval ez azt jelenti, hogy akik deportáltak, meggyilkoltak, 600.000 magyar állampolgárt, főleg zsidókat, akik szakítottak alkotmánnyal, törvénnyel és renddel, ezek a jó fiúk, akik ez ellen harcoltak azok a rosszak.
Még szerencse, hogy apai nagybátyám meghalt 10 évvel ezelőtt 94 éves korában, mert a végén még őt is elítélte volna a Legfelsőbb Bíróság, mert ellenszegült a csendőröknek, nem szállt önként a vagonba, hanem elszökött.
Szerencséje van boldogult emlékezetű Salkaházi Sárának, hogy ügyét a Vatikánban tárgyalták. Ő volt az, aki szociális nővérként szembeszállt a magyar jogi renddel, a rendőrökkel és zsidókat bújtatott a rendházában. Nemcsak azokat akik áttértek a katolikus hitre, hanem mindenki mást is, zsidó hitű zsidókat, asszonyokat és gyerekeket. Együtt vitték őt is a Duna partra, az akkori magyar korányt alkotó párt, a nyilas párt tagjai, akik a hatalmat gyakorolták az állam nevében, és belelőtték a jeges folyóba.
A vatikáni bizottság, XIV. Benedek pápa boldoggá avatta, az ünnepségre 2006. szeptember 17-én Budapesten került sor, ahol Erdő Péter bíboros végezte a szertartást, és a többi ezer összegyűlt előtt felszólalt Schweitzer József főrabbi is.
Úgy tűnik, ha a Legfelsőbb Bíróság itt ítélkezett volna az ügyben Magyarországon, akkor bűnösnek mondta volna ki, hiszen megszegte a törvényeket, ő, akit valószínűleg több száz év óta a magyarok közül először fognak szentté avatni.
Van miről beszélniük, eszmét cserélniük.
Remélem lesz idejük megismerkedniük ezzel a csodálatos várossal, amelyhez a világon csak Párizs mérhető, és ami nem lenne ilyen gyönyörű, ha nem együtt építették volna katolikusok, evangélikusok és zsidók, magyarok, szlovákok, németek, akiket összekötött a város szeretete.
Magyarországnak és a magyarországi zsidóságnak nem csak múltja van, hanem ragyogó jövő vár rá, és mindannyiunk érdeke, hogy ez így is legyen. Hiszek abban, hogy ez a tanácskozás is elősegíti ennek a jövőnek a mielőbbi megvalósítását.
Shakespeare hőse Hamlet amikor találkozik apja szellemével, így kiált fel:
„Kizökkent az idő; – ó, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.”
Magyarországon 1919-ben kizökkent az idő és azóta sem állt vissza a helyére. Nincs Hamlet, aki helyre tolja azt, így ránk jogászokra, különösen a zsidó jogászokra vár, hogy ezt megtegyük.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Mazsihisz news
