Sokakat foglalkoztat a gondolat, vajon léteznek-e olyan génjeink, amelyek meghatározhatják bizonyos egyéni viselkedésformáink – például egyes gesztusaink – elemeit. A Haifa Egyetem (Izrael) tudósai egy különleges vizsgálatsorozat keretei között erre a kérdésre keresték a választ.
Sokszor nehéz megkülönböztetni egymástól a tanult és az öröklött viselkedésformákat. Az izraeli kutatók abból indultak ki, hogy az emberek nemcsak külsejükben hasonlítanak családtagjaikra, hanem sok esetben arcjátékuk is árulkodó jele a közeli rokoni kapcsolatnak. Azt, hogy ez vajon a gyakori együttlét és ebből eredően a mimika utánzása, eltanulása következményeként alakult-e így, egy egyszerű, mégis meghökkentő módszer segítségével tisztázták. Vakon született önkénteseket kértek fel a vizsgálatban foglalt feladatok elvégzésére, hiszen ők sohasem láthatták családtagjaik arckifejezéseit, így el sem tanulhatták azokat.
A kísérletnek összesen huszonegy vak résztvevője volt, akikhez még harminc látó családtag társult: azt a feladatot kapták, hogy gondolkodjanak el olyan emlékeken, amelyek valamilyen érzelmet váltanak ki belőlük. Ezeket az indulatokat aztán lefilmezték, s típusonként (öröm, harag stb.) csoportosították. A kutatók végül negyvenhárom különféle gesztust rögzítettek.
A kapott „adatok” feldolgozása számítógépes úton történt: kiválasztották egy vak ember képét, a többiekét pedig véletlenszerűen kettéosztották. Megnézték, hogy az adott mimikai elem melyik csoport tagjaiéhoz hasonlít leginkább. Ezt addig ismételték, mígnem sikerült az összes lehetséges kombinációt végigzongorázni. Az analízis befejeztével a kutatók azt az eredményt kapták, hogy az esetek nyolcvan százalékában a vak emberek arckifejezése abba a csoportba illett, amelyik a rokonait is tartalmazta.
Ez a magas százalékos arány arra utal, hogy valószínűleg valamilyen genetikai öröklődési mechanizmus áll a mimikai elemek családi hasonlóságának hátterében – írja a Nature online hírportálja. A kifejezésmódokat ezt követően osztályozták is: a harag kifejezése mutatta a legmagasabb hasonlósági fokot a családtagok között. Ezt követték sorban a meglepetés, az undor, az öröm, a szomorúság és végül az összpontosítás megnyilvánulási formái.
