Népszabadság * Ungár Tamás * 2006. november 25.
Mostanában sokat gondolok Egyed Pistára. Arra, hogy meg kell írnom őt. Mert elviselhetetlen, hogy jó cselekedetét elnyelje a feledés.
Az ötvenes évek végén, óvodás gyerekként ismertem meg Egyed Pistát, akkortájt ő 45-50 éves lehetett. Sovány volt, s mindig esetlen, viseltes ruhában járt. Apám mutatott be neki, s azt azonnal megéreztem, hogy a két, nagyjából egykorú férfi fél szóból megérti egymást, és barátságuk kikezdhetetlen. Később, elejtett szavakból apránként megtudtam, hogy Egyed Pistát apai nagyapám alkalmazta húsz éven át. Nagyapámnak péksége volt Szombathelyen, a Komáromi utcában, Pista afféle mindenes volt ott. Amikor megnősült, Rózával, a feleségével bérbe vett egy szoba-konyhás lakást a pékség utcájában, és Róza is beállt nagyapámhoz. A pékség sokáig gyengélkedett, ám a harmincas évek második felében megizmosodott. Akkorra nagyapám két fia és két lánya felnőtt, és ők is kivették a részüket a munkából.
Aztán jött a háború, jöttek a zsidótörvények, majd nagyapám családját deportálták. A família úgy döntött, hogy vagyonuk egy részét Egyed Pistánál hagyják. Néhány arany ékszert, egy ezüst evőeszközkészletet, több ezüst gyertyatartót, egy közepes méretű perzsaszőnyeget és egy kis méretű, neobarokk íróasztalt bíztak Pistára.
Nagyapám tizenkét tagú családjából kilencen a koncentrációs táborokban végezték. Apám és húga – a férjével együtt – visszatért. A lakást kifosztva találták, amit azonban Pistára bíztak, azt hiánytalanul visszakapták. A volt mindenes gesztusáért nem fogadott el ajándékot, pedig ő és Róza kevésből éltek.
A Komáromi utcai pékséget apám újraindította negyvenötben, Pista és Róza megint ott dolgozott. Két évvel később államosították az üzemet, apám eladó lett egy méteráruboltban, Pista és felesége valamelyik gyárban segédmunkásként folytatta.
Apám keveset beszélt Egyed Pistáról, ahogy keveset beszélt mindazokról, akik a veszteségeire emlékeztették őt. Ha imádott családjáról kérdeztem, tőmondatos válaszokat adott. Amúgy apám kedélyes volt és nagydumás, mégis, képtelen volt beszélni róluk. A táborról egy szót se szólt. Szégyellte az elszenvedett megaláztatásokat. Mintha azt is szégyellte volna, hogy ő túlélte a tábort. Nem erőltettem hát az emlékezést, féltem fájdalmat okozni neki. Már nem kérdezhetem őt, harminc évvel ezelőtt sírba vitte szégyenét.
Egyed Pista is vele van már évtizedek óta, és elment Róza is. Így őket sem kérdezhetem a múltról. Amíg megtehettem volna, nem mertem. Kíváncsiságomat elnyomta az apámtól örökölt szégyen. Mire felnőttem, elkerültem Szombathelyről, és többé nem találkoztam Pistával és Rózával. Így már soha meg nem tudhatom, hogy Pista miért vállalta el nagyapám kincseinek kockázatos őrzését – ha feljelentik, súlyos büntetést kapott volna zsidóvagyon rejtegetéséért. Mást se faggathatok: Pistának és Rózának gyermeke nem született, rokonaikról semmit se tudok. Családunknak van ugyan egy ismerőse, a 91 éves Margit néni, aki még emlékezik Pistára, ám ő is csak ennyit mondott:
– A Pista nagyon rendes ember volt.
Kicsúsztam az időből, immár soha meg nem tudom Egyed Pista cselekedeteinek indítékait. Persze, biztos vagyok benne, hogy rövid válaszokat kapnék tőle s nem azért, mert kevés iskolát végzett. Szemérmes volt, nem beszélt feleslegesen. Ám tudta ő, hogy nem csupán tárgyakat őriz, hanem embereket ment. A tárgyak megőrzésével és visszaadásával azt jelezte a túlélőknek: vártam rátok, itt a ti helyetek. De ezt nem mondta ki.
Mert sírt.
