Prőhle Gergely, vilag@hetivalasz.hu
Egy nemrég közzétett felmérés szerint csupán minden harmadik válaszadó támogatja Törökország európai uniós tagságát. A hír hallatán nyilván automatikusan a keresztény gyökereire előszeretettel hivatkozó, bár azokat az alkotmányos szerződésben nem rögzítő Európa valamely hagyományosan konzervatív tájára, mondjuk Bajorországra gondolunk. Az arányokat tekintve nem is tévednénk, ám a felmérés ezúttal nem az Alpok tövében, hanem a Boszporusz partján készült. Egy röpke év alatt a török állampolgárok jelentős mértékben veszítették el bizalmukat az unió iránt, úgy érzik, hogy Európában nemkívánatosak. Az érzés persze nem alaptalan, mert – noha 2005. október 3-án döntés született a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről – a politikusi nyilatkozatok azóta folyamatosan felemelt mutatóujjak kíséretében hangzanak el. Azt meg ugyebár senki sem szereti, ha folyamatosan nevelik, szidják, értékrendet és normákat kérnek rajta számon. Különösen nem, ha egy hetvenmilliós, történelmi hagyományaira büszke, vallási szempontból csak igen korlátozottan felvilágosult országról, annak polgárairól van szó.
Az országot értékelő brüsszeli jelentés persze okkal nem tartalmaz dicshimnuszokat. Ciprus vonatkozásában nincs előrehaladás, a 2005. júliusi megállapodást, mely szerint Törökországnak az összes EU-tagállam felé alkalmaznia kell a vámuniót, Ankara nem tartja be. A hazai keményvonalasokra való tekintettel az Erdogan-kormány nem nyitja meg kikötőit és reptereit a ciprusi áruk előtt. Erős kritikával illeti a jelentés ugyanakkor azt a török büntetőjogi paragrafust is, mely börtönnel bünteti mindazokat, akik úgymond „megsértik a törökséget”. A nemrég irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Orhan Pamuk ez ügyben már megtapasztalhatta a törvény szigorát, más kérdés, hogy talán sosem kap ennyi nemzetközi elismerést, ha személye nem válik politikummá.
A tragikus események 90. évfordulóján világszerte nagy nyilvánosságot kapott Törökország örmény lakosságának sorsa az első világháború idején. Magyarországon is élénk sajtópolémiát váltott ki a Török Történelmi Társulat elnökének tavaszi budapesti előadása, aki a hivatalos álláspontot képviselve nem volt hajlandó népirtásnak minősíteni a történteket. Véleményével nincs egyedül, hiszen a neves oxfordi professzor, Norman Stone is a kölcsönösségre és a háborús helyzet okozta rendkívüli körülményekre helyezi a hangsúlyt, elismerve persze, hogy az „áttelepítések” a szükségesnél jóval több emberáldozatot követeltek. Ugyanakkor aki olvasta Franz Werfel A Musa Dagh negyven napja című nagy ívű történelmi regényét a kis örmény település ellenállásáról, az aligha hajlamos az 1915-17-ben történtek elbagatellizálására. A francia parlament döntése, mely szerint a holokauszt tagadásáért járó büntetéssel kell sújtani mindazokat, akik az örmény genocídiumot megkérdőjelezik, még akkor is jelzi a múlt feltárásának szükségességét, ha tudjuk, hogy az 577 képviselőből 452 nem szavazott, és hogy az örmény származásúak Franciaországban nagy politikai befolyással bírnak.
Nem biztos persze, hogy egy egész ország önazonosságát döntően befolyásoló eseménysorozat értékelése egy másik ország parlamentjének vagy bármely más politikai grémiumnak lenne a feladata. Lehet, hogy a dolgok mai stádiumában csak olaj a tűzre egy-egy ilyen aktus. Mert azért ne felejtsük el: az emberi jogok, a felvilágosodás, a szabadság értékeinek fontosságát folyamatosan hangoztató államok évtizedeken át szemet hunytak a törökországi örmények tragikus sorsa felett. Az Egyesült Államok stratégiai partnerséghez és NATO-tagsághoz, az európaiak pedig kiemelt gazdasági pozícióhoz segítették az országot, egyébként jól felfogott és világos érdekeiknek megfelelően. Az uniós tagság megcélozásával ennek érthető módon gyorsan vége szakadt. A múlt feldolgozása azonban nagy körültekintést, inkább tudományos, mint politikai megközelítést és időt igényel. Arra, hogy az eltúlzott politikai nyomásgyakorlás rosszul sülhet el, s a törökök többsége kiábrándul a nyugati orientációból, már csak azért is érdemes odafigyelni, mert az országban 2007-ben parlamenti és elnökválasztásokat is tartanak. De ami ennél is fontosabb: Törökország az elmúlt években lényegesen szorosabbra fűzte kapcsolatait Oroszországgal, és az ország lakóinak közel fele szimpatizál Iránnal. A török-orosz közeledés nem csak abban nyilvánul meg, hogy egyre nagyobb a függőség az orosz földgáztól, egyre több a befektető egymás országaiban, vagy hogy Erdogan és Putyin egy évben ötször találkoznak. A két ország egyre több világpolitikai kérdésben ért egyet. Veszélyesnek tartják az Egyesült Államok által az iraki kurdoknak nyújtott támogatást, a Grúzia iránt mutatkozó rokonszenvet. A Fekete-tenger térségében egyre erősödik a gazdasági együttműködés, a két ország katonái pedig egyre több közös gyakorlatot tartanak. És mindkét országban egyre nehezebben viselik a demokratikus, emberi jogi vagy reformpolitikai leckéztetést.
A januárban kezdődő féléves német elnökség az unió keleti politikájának megújítását tűzi ki célul. Berlin pragmatizmusa és térségbeli tapasztalatai talán hozzásegíthetnek ahhoz, hogy az Európai Unió visszanyerje tekintélyét, cselekvőképességét az eurázsiai térségben – is.
