Forrás: Magyar Narancs

Schiff András Beethoven-sorozata közepes koncerttel ért véget; a három utolsó szonáta hangzott el, szünet nélkül, két hangszeren. Az E-dúr (op. 109) és az Asz-dúr (op. 110) közt Schiff belső szünetet sem tartott (ezeket a Bösendorferen adta elő), és elgondolkoztam, hogy fogja elérni, hogy ne tapsoljunk, miközben átfárad a Steinwayhez – ezt neki sem sikerült kiviteleznie, így hát tapsoltunk. Ez ugyanolyan kevéssé zavarta, mint a zárószám alatt kórusban megszólaló mobilok – a hosszútávfutó magányossága jutott eszembe.

És azt hiszem, nem véletlenül. Olybá tűnt, mintha minden ezt lett volna hivatott sugallni. Hogy itt a nagy mű teljesedik be. S bár tiszteletre méltó, ha valaki képes nagyon rövid időn belül eljátszani a teljes sorozatot, zenei hosszútávfutás esetén nem elég beérni a célba: minden kör, sőt minden lépés számít. Tehát miközben megemelem Schiff teljesítménye előtt a kalapom, elégedetlen vagyok. Ugyanis az előadót már az op. 109 első tételében memóriazavar lepte meg, játéka a koncert folyamán technikailag nemhogy makulátlan nem volt, hanem gyakran kínosan esetlegesre sikeredett egy-egy részlet. Schiff interpretációjának zenei oldalára amúgy az “érdekes” jelző illenék: hol elrejtett egy-egy szólamot, hol kiemelt egy másikat (különösen a magas hangokat szerette kipengetni). Az Asz-dúr szonáta kevésbé tűnt egyenetlennek, percekig nagyon szép, finom muzsikálást hallhattunk – aztán megint jött valami: egy lassítás, egy gyorsítás. E kései szonátákban sokkal több van, mint hivalkodó gesztusok – ezek épp azokra a helyekre vonták a figyelmemet, melyek zeneileg megoldatlanul maradtak. Lényegében csak a c-moll (op. 111) szonáta előadása volt méltó Schiffhez. Az előzőek lágysága után nemcsak a Steinway zongora miatt tűnt keményebbnek a mű, talán a vehemensebb hozzáállás tett jót az előadónak is – így az Arietta finom búcsúja hitelesnek hatott. Itt is több szokatlan zenei gesztust hallhattunk, de az előadás lényegileg megindokolta önmagát.

Mesterházi Gábor

Művészetek Palotája, november 17.

***

Amare kolora – A mi színeink Bár a szlovákiai Jernye (Jarovnice) községben található Szinyei Merse Pál sírja, mégsem erről ismert a település. A hetven százalékban roma község iskolájába a kilencvenes években érkező szaktanár, Ján Sajkó fedezte fel a gyerekekben a képzőművészeti tehetséget, ő indította el rajzaikat a világ számos pontja felé. Ha a szegénységi küszöb legalján, totálisan kiszolgáltatott helyzetben élő gyerekek nem is, de műveik Washington, Los Angeles, Hamburg, Bécs és Pozsony után most Budapestre is megérkeztek. Az utazó kiállítás egyik célja, hogy a művek eladásával segítsék az iskolát; a pénzt egyszerű alapeszközökre (papír, toll, ceruza, festék) költik. S bár a korábbi vásárlók miatt kissé megváltozott az anyag összetétele, mégis állítható, hogy a maradék sem resztli: akinek van szeme, az nagyon sok kvalitásos művel találkozhat.

A művészeti alkotás és a minőség kijár a romatelepen élő tizenéves gyerekeknek is. E zsírkrétával, filctollal, vízfestékkel vagy (újságfecniket felhasználó) mozaiktechnikával készült művekben ugyanis olyan elementáris erő és főként – bármilyen meglepő – felszabadult öröm van, ami nem nagyon fedezhető fel a poroszos iskolai rendszerben megtört magyarországi gyerekek rajzain. Az ösztönös önkifejezés lenyomatai e mesés képek – sokszínű egyéniségekről, mozgalmas mindennapokról árulkodnak. De ahhoz, hogy a színek szivárványos kavalkádja fennmaradjon, más is kell – kezdetnek talán egy kép a mi falunkon.

– dck –

Roma Parlament, Balázs János Galéria; megtekinthető november 28-ig (a képek 4-8000 Ft-ért vásárolhatók meg)

*****

Nyikolaj Koljada Murlin Murlo című darabját Szibéria transz címen játsszák az Örkényben. Világvégevárás hangulatában súrlódik egymáshoz a négy szereplő egy lepukkant, egyhelyiséges “összkomfortban”: a mosogató csapjára applikált zuhannyal mindjárt fürödni is lehet, hogy a mosogató egyéb használhatóságáról már ne is beszéljek. A díszlet jó, egy csökkentett perspektívában szűkülő doboz – Horesnyi Balázs tervezte.

A jelmez is jó – ezt pedig Benedek Mari -; Anger Zsolt Misájának nagy lyukú (és azon belül is lyukas!) trikóját nyilván múzeumból lehetett beszerezni, Hámori Gabriella nagy mintás, vastag szegélyű pulóverét meg tán külvárosi turkálóból. Van összhatás is.

És jó színészek szerepelnek – hogy mind a négyen jó színészek, azt azonban már nem ebből az előadásból tudjuk meg. Ebből ugyanis azt tudjuk meg, hogy odaadóak, spiláznak, mint a habverő, hogy eltakarják a játék viharosságával, túlzásaival, hang- és vizuális hatásainak fölfokozásával a mögöttük tátongó semmit, amely azonban nem a Koljada-féle semmi, az ezerszínű és feneketlenül mély magány, hanem színházi semmi.

Guelmino Sándornak, aki pedig az érzékeny rendezők közül való, legalább ebből, teszem azt, Kerekes Éva kétségbeesetten túlhajtott játékából észre kellett volna vennie, hogy nagy gáz van. Vagy abból, hogy Hámori Gabriella – akinek parányi szakmai kihívást sem okoz, hogy akár partnerek nélkül hatásosan szállítsa a kissé gügye, elvarázsolt és infantilis lányt – milyen vehemens belemenésekkel cikázik a figura különböző jelenetei közt. Esetleg abból, hogy Dömötör András hány fényévnyi távolságot szuszakol önmaga és a szerep közé. Hogy Anger Zsolt farokvezérelt pasijának eltúlzott agresszivitásáról már ne is beszéljek.

Valami nagyon félresikerült itt. Mi, a közönség a hatodik előadáson már kevesen voltunk – szagot kaptunk, alighanem.

– ki –

Örkény Színház, november 7.

**

Idegölő Pedig már azt hittük, szerencsésen túljutottunk a honi mozgóképgyártás nagyobb megrázkódtatásain (szoknyák, nadrágok, koszorúk), hogy a hasznosan kitöltött filmkockák és az elvesztegetett filmidő tekintetében kiegyezhetünk egy döntetlenben. Már zártuk volna az ez évi könyvelést, amikor puff neki, hát nem beesik egy jól szituált gitártok és vele együtt a rettegett belpesti bérgyilkos, aki egy szerencsétlen görög fogorvos likvidálása céljából érkezik a napfényes Rodoszra. Nyilván azért ide, mert itt magasodik a történetünk szempontjából lényegtelen, a szponzorpénzek viszonylatában azonban megkerülhetetlen luxusszálloda, ahol a szálak majd a legvégén összefutnak. Addig is, míg az említett szálak kissé bizonytalanul közelítenek egymás felé, valami olyasmi történik, amire azóta nem volt példa, hogy Tahi Tóth László felhagyott Benny Hill majmolásával. A készítők (Fonyó Gergely; Megafilm) műfajismeretét dicséri, hogy a rendelkezésükre álló közel nyolcvan percben a vígjáték valamennyi nemes hagyományát sikerül meggyalázniuk. Hősünk hirtelen támadt fogfájása, mely egyben a vígjátéki láncreakció kiváltója is, semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a nézőre mérnek az alkotók, akikből azért nem néztünk volna ki ekkora gazemberséget. Az ökörködés nem bűn, a színvonaltalan ökörködés, a műfaj szabályainak ilyetén megcsúfolása azonban főbenjáró vétség. Épp az ilyen esetekre találták ki a filmburleszk szülőföldjén Alan Smithie-t, a nem létező bűnbakot, akinek neve akkor szokott felkerülni a stáblistára, ha valami olyannyira tziki, mint az Idegölő.

– kg –

A Hungarikom bemutatója

Nincs csillagBOHREN UND DER CLUB OF GORE A szerencsésebbek tavaly tavasszal találkozhattak ezzel a zenekarral az Ultrahang Fesztiválon. A kevésbé szerencsések viszont már a tavalyi koncert első száma után elhagyták a termet. Ilyesféle kivonulásra most is megvolt minden esély, ugyanis előadását a Bohren Und Der Club Of Gore az A38-on a legutóbbi lemez (Geisterfaust) első tételével, a húszperces Zeigefingerrel nyitotta, mégis kevesen távoztak – akik az újabb szeánszra eljöttek, tudták, mire számíthatnak.

A Bohren 1992-ben alakult a németországi Mülheimben. Jelenlegi nevét egy évvel később, a holland instrumentális-progresszív legenda, a Gore iránti tiszteletből vette fel, a kvartett saját stílusát “horror-dzsesszként” definiálja. A kezdeti hardcore-metal után hamar átváltottak erre a műfajra, amit rajtuk kívül talán senki sem játszik a világon. Mindenük megvan, ami a dzsesszhez szükséges: szaxofon, zongora, basszusgitár, dob – csakhogy a Bohren mindazt, amit ezekből kiprésel, olyan kínzó mélységgel és lassúsággal játssza, hogy a lemezboltokban inkább a dark ambient kategória alatt érdemes keresgélni a lemezeiket. A látszattal ellentétben kiváló, ámbár fanyar humoruk van: a tizenkét perces The Art Of The Coffin című számukat például azoknak ajánlották, akik “csontokat gyűjtenek”.

A Bohren hosszú, monoton tételei mindenesetre alkalmasak voltak arra, hogy a hallgató egy kriptába képzelje magát, amire a látvány is rásegített. A zenekar kizárólag szinte teljes sötétségben hajlandó zenélni: a fekete öltönyös németeket mindössze egy-egy szűrt fényű lámpa világította meg a színpadon. A közel nyolcvanperces koncert olyan volt, mint egy utazás Twin Peaksbe, Ruhr-vidéki srácok idegenvezetésével, csak az Óriás és a Törpe hiányzott. Negédes szaxofonszólók és kísérteties zongorafutamok váltogatták egymást, a két gitáros bárdjával táncoló hóhérként vonaglott a hangszerén; mindenki más ült vagy (ki)feküdt a teremben.

– ktn –

A38 hajó, november 14.

**** és fél

Predrag Matvejevic: A Földközi-tenger. Tájak, népek, kultúrák A Rómában élő horvát író nagyjából a lehetetlenre vállalkozott, amikor megírta ezt a “mediterrán breviáriumot” a vidékről, amely logikátlanságával, sokszínűségével, öbölről öbölre változó nyelvével, konyhájával és boraival, ezerféle szokásával mégis egységes és oszthatatlan.

“A régi bölcsek azt tanították, hogy a mediterrán világ addig tart, amíg az olajfa, a füge, a pálma megkapaszkodik. A partok nem mindegyike van összhangban a tengerrel: az egyik olykor befogadja és uralja, a másik elutasítja és kiveti. A Mediterránum határai nem csupán földrajziak. Nincsenek megrajzolva sem térben, sem időben. Nem gazdasági, nem történelmi, de nem is nemzeti határokról van szó: krétakör, amely folyton hol kirajzolódik, majd letörlődik. […] A Földközi-tenger mentén fogamzott meg Európa” – írja Matvejevic az első bekezdésben, és innen, a határokkal szabdalt, önmaga egységét még mindig felismerni képtelen Kelet-Közép-Európából nézve irigylésre méltónak tűnik ez a bölcsesség. “A tengerről való beszéd megtűri a mediterrán bőbeszédűséget” – állítja határozottan a szerző, és ki is használja ezt a tűrőképességet: “szócikkeiben” az egyik pillanatban még a tenger színéről értekezik, majd hirtelen az ókort idézi, és történetfilozófiai értekezésbe csap át, hogy nemsokára a tengeren használatos bójafajták és a Szicíliában stramazzónak, a Kvarnerben balunnak nevezett (hajó)kötélfonat kultúrtörténetével szórakoztasson. Máskor magát a mediterrán történelmet ismerteti, nem is olyan dióhéjban, vagy épp a tengerről szóló irodalomból idéz – és közben egy percig sem untat; gyakorlatilag fel sem tűnik, hogy mekkora munka van a könyvben.

Claudio Magris tudálékos bevezetője teljesen feleslegesen lóg a köteten. Gyorsan át kell lapozni, és irány a tenger; kint úgyis Pest van és november.

Péntek Orsolya

Fordította: Vujicsics Marietta és Misley Pál. Corvina Kiadó, 2006, 204 oldal, 3500 Ft

*****

Oliver Knussen – BFZ Könnyű dolga volt az angol Benjamin Brittennek! Zenei talentumát egy olyan, kulturálisan kiéhezett világban kamatoztathatta, ahol vagy 250 éve nem tartottak számon jelentős (angol születésű) zeneszerzőt. Pedig ennél azért lényegesen többről van szó. Életműve kiemelkedő szakmai tudású, invenciózus, érzékeny zeneszerzőről árulkodik. Hogy a Fesztiválzenekar hangversenyének műsorába miként került a Változatok és fúga egy Purcell témára című ifjúsági ismeretterjesztő opus, ezzel együtt sem tudnám megmondani. Számomra ez a darab az Állatok farsangjával és a Péter és a farkassal együtt a matinék elcsépelt demonstranduma, s nem válik akkor sem magasabb rendűvé, ha történetesen frakkba és estélyibe öltözött hölgyek és urak adják elő. Lényegesen több izgalmat és kellemes meglepetést hozott az est karmestereként tevékenykedő Oliver Knussen két kompozíciója. A Pinchas Zukerman számára komponált Hegedűverseny rendkívül finom ötvözete a tradicionális formálásnak, a bergi hangzásvilágnak és a 21. századi eklektikának. Polifonikus gondolkodás, erős líraiság és izgalmas hangszerelés. Lényegében ugyanez mondható el a szünet után elhangzott másik Knussen-kompozícióról is. Az erős fantáziával, helyenként rendkívül bonyolult poliritmikával létrehozott Út az amottani várba azonban lényegesen kisebb hatást tett hallgatóira. A versenymű szólistája, Clio Gould, aki a London Sinfonietta koncertmestere, szép és telt hangon, könnyed virtuozitással és érzelemgazdagon játszotta szólamát. A zenekar, mely professzionális módon szolgálta ki az egyszerű mozdulatokkal, de határozottan dirigáló szerző/karmestert, igazán a Britten Peter Grimes című operájából származó Négy tengeri közjáték és passacaglia előadásakor szabadult fel. A dús vonóskar – benne Lukács Péter brácsaszólójával -, a puha fák, a tömör rézfúvók könnyedén elénk varázsolták a ködös Albion kívül-belül fúvó hideg tengeri szeleit.

– té. pé –

Művészetek Palotája, november 12.

****

Shop Stop 2 Legelőször 1994-ben jelent meg a Miramax logója után a View Askew Productions felirata. Előbbi a Tarantinót is felfedező Weinstein fivérek, utóbbi másik nagy fogásuk, Kevin Smith családi címereként vonult be a köztudatba. A Shop Stop váratlan sikere egy csodálatos barátság kezdetét jelentette az indie-szcéna későbbi minimoguljai között. Weinsteinék köztudottan a videotékák környékéről toboroztak: Smith is valamelyik pult mögül érkezett, ám Tarantinóval ellentétben ő nem a B-filmek porosodó raktárkészletét remixelte, hanem magának a videotékásnak kívánt lovas szobrot állítani. Annak a geeknek csúfolt, baseballsapkás generációnak, melynek tagjai első és második gyerekkorukat az egyszerűség kedvéért egyszerre élik. Gondolataik kizárólag a Birodalom visszavág és a punci körül forognak: mint csecsemők, úgy tárgyalják a Star Wars-filmeket, mint emlékeikből élő öregurak, fennhangon csámcsognak a szexen. A Shop Stoppal nem egy rendező, hanem egy kortárs kabarettista érkezett a filmesek közé. Ennek a történet nélküli, dumálós filmezésnek jól állt a szegényszag, remekül elfedte például, hogy Smithnek lövése sincs a filmkészítésről. A helyzet azóta sem változott. Smith továbbra sem tud filmet rendezni, és továbbra is nagyon tud poénokat írni. Film nincs, a vegyesboltos és a tékás műsorszáma azonban működik. Most is kapunk vagy tucatnyi idézhető poént a puncik és a jedik határvidékéről, leszopnak továbbá egy szamarat, Jézusról pedig kiderül, hogy zsidó volt. Az esetleges mellékhatásokról konzultáljon videotékásával.

– köves –

A Budapest Film bemutatója

***

.

Comments are closed.