Az elmúlt hetek drámai eseményei jelentős változásokat hoztak, és számos vonatkozásban új helyzetet teremtettek a magyar belpolitikában. Megváltozott a pártpolitikai erőtér szereplőinek pozíciója, a köztük lévő viszony természete; új fejezet kezdődött a politikai eszközhasználatban és a politikai kultúrában.
Megváltozott a magyar jobboldali pártpolitika karaktere és struktúrája is. A kialakult helyzet megértéséhez azonban elengedhetetlen a visszanézés, a jelen állapothoz vezető út főbb állomásainak áttekintése. A lassan két évtizede zajló jobboldali folyamatok viszonylag jól leírhatók a centrumpolitika, illetve a szélsőség kategóriáival. Centrumpolitikán mérsékelt és felelős politizálást értek. Mérsékelt az a politika, melynek esetében a kitűzött célok és a magvalósításukat szolgáló eszközök vitán fölül a parlamentáris demokrácia keretein belül vannak, azaz megfelelnek az írott magyar közjogi normák előírásainak. Megfelelnek továbbá bizonyos íratlan szabályoknak is: a nyugati demokráciákban uralkodó politikai trendnek és kultúrának. Felelős politikának azt tekintem, amelyik nem hirdet eleve irreális célokat, amiket hatalomra kerülvén föl kellene adnia. A szélsőség mindezek ellentéte: normaszegő és felelőtlen, tehát rendszerellenes, illetve kormányképtelen.
A magyar jobboldali politika a nyolcvanas évek végén – négy évtizedes kényszerszünet után – szerveződött újra. Meghatározó erejévé az az MDF vált, amelyik egy homályos arcélű – népi baloldali és harmadikutas vonásokat is mutató – nemzeti demokrata, ellenzéki gyűjtőmozgalomból lett jobboldali centrumpárttá, Antall József vezetésével. Jelentős részben már a választások megnyerése is az Antall-féle jobbközép profilírozásnak volt köszönhető. A leendő miniszterelnök ugyanis kezdettől arra törekedett, hogy az általa vezetett pártnak olyan karaktert adjon, ami kompatibilis a nyugati politikával: a nemzeti jelleg megtartása mellett beleillik az ottani liberális, laikus kereszténydemokrata, illetve konzervatív pártcsaládba. Ugyanebbe a keretbe igyekezett beilleszteni koalíciós partnereit is: a kisgazdákat és a kereszténydemokratákat. Ezek az alakulatok – tradícióikat, tagjaikat, választóikat, vezetőiket tekintve – valójában messze nem képviselték azt a minőséget, amit ez az integráció megkívánt, ám Antall rendkívüli tekintélye és erőfeszítései kezdetben áthidalták a problémát. 1990-ben, a kormányzati ciklus kezdetén – legalább a politika felszínén – egységes volt a magyar jobboldal: a mérsékelt centrumpolitika jegyében működött; szélső radikalizmus szervezett formában nem létezett a köreiben.
Ennek fő oka – Antall erőfeszítésein túl – a pártpolitika korai szakaszát jellemző kialakulatlanságban jelölhető meg. Csak idő kérdése volt ugyanis, hogy megjelenjen és megszerveződjön a szélsőség, amely elsőként az egyik koalíciós partner, az FKGP keretei között jelentkezett. A Torgyán József személyében és törekvéseiben testet öltő válfaja főként a felelőtlenségben, a demagógiában és egy általános politikai nívótlanságban mutatkozott. Noha Torgyánnak 1991-ben sikerült elfoglalnia a pártot, minthogy a kisgazda frakció többsége Antall mögött maradt, az általa képviselt szélsőség ellenzékbe került, sőt a perifériájára szorult.
A jobboldali radikalizmus másodjára az MDF-en belül ütötte föl a fejét – a Csurka-féle erőszakos politikai törekvések formájában. A közkeletű tévedéssel ellentétben ezt nem Antall integrálta a pártba, minthogy egyfelől potenciálisan már ő előtte is jelen volt. Másfelől kezdetben még nem artikulálódott, ilyen formán tehát nem is létezett. Csurka már nemcsak felelőtlen, de többszörös normaszegő is volt: egyaránt tagadva az európai politika uralkodó elveit és a magyar alkotmányos berendezkedés szabályait (antiliberalizmus, antiszemitizmus, antiparlamentarizmus stb). Miután nem tudta elfoglalni az MDF-et, kiszorult a pártból, és önálló politikai szervezetet hozott létre (MIÉP).
A mérsékelt jobboldal 1993-ban vezér nélkül maradt, majd fél évre rá súlyos vereséget szenvedett a választásokon, és – csekély súllyal – ellenzékbe került. Az antalli koalíció pártjai, az MDF és a KDNP együtt is csupán a mandátumok 15 százalékával rendelkeztek a parlamentben; az előző kormányhoz hű kisgazdák pedig kiestek. Egy idő után ehhez a szerény jobboldali ellenzéki centrumhoz lehetett sorolni a balról jobbra mozgó Fideszt is (plusz 5 százalék). Ezt a mérsékelt erőt kívánta újraintegrálni Orbán a Polgári Szövetségben.
A szélsőség azonban ekkor már két pártban is izmosodott a jobboldalon: a kormányellenes parlamenti FKGP-ben és a rendszerellenes parlamenten kívüli MIÉP-ben – a Bokros-csomag nyomán növekvő társadalmi támogatást élvezve. Az utóbbi hatására beindult a politikai centrifuga: a középpártok szélre húzása. A Torgyán- és a Csurka-féle szélsőséghez való viszony megosztotta az MDF-et és a KDNP-t, ezek részben radikalizálódtak, s a mérsékelt és felelős erőket tömörítő Polgári Szövetség helyett a szélsőségeseket és felelőtleneket is magába foglaló Nemzeti Szövetségben gondolkodtak. A magyar jobboldal elindult a weimarizálódás útján: a szélre húzás kettéhasította az MDF-et és a KDNP-t.
A szakadásig menő jobboldali kötélhúzás ellentmondásos folyamatokat generált: Orbán egyrészt nem a Szabó Iván féle konzervatív liberális MDNP-t, hanem a Lezsák-féle fundamentalistább MDF-et választotta, másrészt viszont megszilárdította centrumpozícióját, s a választásokig a jobboldal vezérévé vált. Ezért azonban – a centrum formális megtartása mellett – engedményeket tett a radikális érzelműeknek, mindenek előtt a retorika szintjén (pl.: „idegenszívű kormányról” beszélt). Noha a jobboldalon időközben újra megindult a középre húzás (Torgyán veszített támogatottságából, és alkalmazkodni kényszerült), az 1998-as győzelem valójában az egyik szélsőséget is magába foglaló Nemzeti Szövetség koncepcióját valósította meg, és juttatta kormányra, miközben a másik szélsőség (a MIÉP) is a parlamentbe került.
Az Antall-féle centrumerők maradványai valósággal megsemmisültek a „98-as választásokon (az MDF listán mindössze 2,8 százalékot kapott, a KDNP 2,3-at, az MDNP 1,3-at – az előbbi két párt jelöltjei is csak fideszes támogatással kerültek be a törvényhozásba). Az új koalíciót olyan erők alakították, amelyek az első ciklus idején az antalli centrumpolitika ádáz ellenfelei voltak: Orbán és a Fidesz, illetve Torgyán és az FKGP: az új jobboldali kormány tehát Antall volt politikai ellenfeleiből állott! Akik az elején az MDF nélkül is többséget birtokoltak a parlamentben, s akiket suba alatt ráadásul támogatott az a MIÉP, amelyik annak idején szintén az antalli mérsékelt politika ellenében született.
Az 1998-től 2002-ig tartó kormányzati ciklus a jobboldal centralizációja és homogenizációja jegyében telt: a kereszténydemokraták után a kisgazdák is föloldódtak Fideszben, az újabb választásokon pedig sem a Torgyán-, sem a Csurka-vezette alakulat nem került vissza a parlamentbe. Ennek azonban az volt az oka (s az ára), hogy eközben maga az Orbán-vezette centrum radikalizálódott, beszippantván a szélső szavazókat. E radikalizálódás nemcsak a retorikában és a szimbólumok használatában, de a kormányzat fölötti parlamenti kontroll szisztematikus korlátozásában is megnyilvánult.
A szélsőség a 2002-es vereség és a hatalom elvesztése után öltött súlyos méreteket a jobboldalon. Orbán kiadta az egy a tábor – egy a zászló jelszót, és nemcsak a mérsékelt politikával szakított, de szembefordult magával a parlamentarizmussal is. Az országgyűléstől kapható demokratikus kormányzati mandátummal egy tömeggyűléseken elnyerhető misztikus nemzeti fölhatalmazást szögezett szembe, s a kormány ellen mobilizálható vezérelvű tömegmozgalom szervezésébe kezdett. Ezt 2003-ban egyesítette végletekig centralizált pártjával, és egész politikáját a vezérelvű populizmus jegyében alakította. Ez a politika elveiben, céljaiban és eszközeiben messze eltávolodott az eurokonform antalli centrumpolitikától, sőt radikálisan szembefordult vele. A maga retorikájával és szervezeti formáival több vonatkozásban emlékeztetett az előző század húszas-harmincas éveinek jobboldali totális mozgalmaira.
Az utóbbi vonások drámaian fölerősödtek az újabb választási vereség, illetve az annak eredményét megkérdőjelezni, sőt megsemmisíteni akaró legutóbbi politikai akciók nyomán és révén. A magyar jobboldal politikai eszköztárában brutális erővel jelent meg a tömeges utcai erőszak. A szemünk előtt valósult meg a párt + tömegmozgalom + utcai rohamosztagok összehangolt működésén alapuló – a két világháború közti szélsőjobb kísértetét idéző – radikális politika. Az utcai erőszak Orbán tömeggyűléseken elmondott beszédeiben kapott szellemi és morális indoklást, bátorítást és igazolást az elmúlt években – s a közelmúlt napokban. Ez jelszavaiban és követeléseiben azonosult azokkal a politikai célokkal, amelyeket a Fidesz kijelölt (kormánybuktatás). Orbán és pártja nem ítélte el a törvénytelen erőszakot, sőt közvetett, ám egyértelmű politikai támogatást nyújtott neki. A nyílt erőszak mellett és azzal minimum érintőlegesen összekapcsolódva verbálisan is hetekig tobzódott az extrém jobboldali szélsőség a magyar köztereken, főleg a parlament előtt. A fölfokozott médiaérdeklődés, bizonyos egyházi körök és a köztársasági elnök támogatásán túl (aki a társadalom erkölcsi fölháborodásának spontán megnyilvánulásaként értékelte az árpádsávos zászlók alatti hőbörgést) – valós társadalmi támogatás híján – a Fidesz adott politikai súlyt ezeknek az extrém jobboldali csoportoknak.
Kiderült az is, hogy rajta – mármint a Fideszen – kívül nem is létezik immár más releváns szélsőradikális párt Magyarországon. A MIÉP és Jobbik ugyanis – amelyeknek elvileg a leginkább kedvezett volna a kialakult szituáció – a gyakorlatban nem tudtak labdába rúgni. Csurkát lesajnálták a Kossuth téren, a MIÉP gyűlése kínos kudarc volt a gyér részvétel miatt, a Jobbiktól pedig még ennyire se futotta. Egy durva cigányellenes nyilatkozatot leszámítva nemcsak az utcán, de a médiában sem tudott érdemben megjelenni.
A magyar jobboldalt a legszéléig uralja a fékevesztett orbáni radikalizmus.
Idáig jutottunk bő másfél évtized alatt.
Az egykori centrum – és az európai magyar jobboldal újjászületésének esélye – a valami csoda folytán életben és épen maradt MDF-be szorult vissza.
Debreczeni József
