RAINER M. JÁNOS
Litván György halálára
Litván György az volt, aki. Annyira egy egész, hogy szinte lehetetlen szétszálazni. Miért mondjam, hogy a művek maradnak meg, amikor lehetséges, hogy a gyermekek sokkalta fontosabbak, és miért ne őrizhetné meg az emlékezetet élesebben az, aki csak napokra találkozott vele, mint aki évtizedeket töltött vele együtt, nap mint nap. Az élet egysége mögé bújni azonban már nem lehetséges – a lezárt történet rendje diktál. Így, nem lehet másképp, ez a történet e sorok írójának története is, és biztosan sok mindent nem tartalmaz, ami pedig fontos volna más történetekből.
A történészi életmű két nagy kérdés körül forgott. Az első tűnt a nagyobb szabásúnak, a második a személyesebbnek. A magyar századforduló – ma már el kell magyarázni, hogy a XIX. és a XX. fordulójáról van szó – nagy reformnemzedékének története maga az életmű nagy folytonossága. Az első cikk 1955-ből már Szabó Ervinről szólt, s az utolsó nagy, angol nyelvű könyv Jászi Oszkárról. De nekünk, itthon és ma a Magyar gondolat, szabad gondolat című nagyesszé (1978) és a két életrajz, a Szabó Ervin, a szocializmus moralistája (1993) és a Jászi Oszkár (2003) fémjelzi elsősorban ezt a vonulatot, a számtalan tanulmány, cikk, a hatalmas méretű forráskiadványok, szöveggyűjtemények (A szociológia első magyar műhelye), levelezések, sőt bibliográfiák mellett. A magyar századközép – elsősorban 1956 forradalma – az életút legnagyobb fordulatára világít. Az 1956-ról szóló 1991-es rövid összefoglalónak Litván György kitalálója, szerkesztője és (egyik) szerzője volt, de az 1996-os angol kiadás viseli leginkább keze nyomát – az akkorra kibővült csapat munkájából elsősorban ő (és Bak János) formált művet, ami az egyik legtöbbet hivatkozott alapmunka lett a forradalomról. Az 1945 utáni átalakulások, fordulatok, a forradalom előzményei, alakulása és utóélete, a Nagy Imre-per – ahogyan a nagy művek, az ötvenhatos összefoglaló is nagyszámú, szerteágazó tanulmány, cikk, előadás tágas holdudvara közepén helyezkedik el.
Keveset írt – pedig mindig szívesen mesélt! – önmagáról. De nem is volt rá szükség: Litván György akármiről írt, az a lehető legszemélyesebb töltéssel bírt.
Útkeresések és választások foglalkoztatták. Mivel ritka erővel jelenítette meg, hihetetlen intenzitással és tudatossággal élte át saját elődeit, ezek az útkeresések és választások akkor is a sajátjaiként jelentek meg, ha a születését megelőző fél évszázadban estek meg. Nem kellett tanulnia, nem kellett tanulmányoznia azt a századfordulót, mert édesapja, rokonai képében ő maga is ott volt mintegy a szalonokban, kiállítótermekben, szerkesztőségekben és bibliotékákban. Amit ez a zsidóból magyarrá asszimilálódott és világpolgárrá szintetizálódott századfordulós értelmiség, a magyar huszadik századi progresszió eme örökös és utánozhatatlan, értékjogon választott főnemesi rendje tudott, írt, diskurált és disputált, azt Litván belülről tudta. Emellett persze hogy tanulta és tanulmányozta – az elhíresült, nagy orgánumok visszhangos írásai mellett obskúrus újságcikkek, irathagyatékok százait, levelek tízezreit nézte át. Csak éppen az odavetett megjegyzések, utalások megértési kulcsát, a kontextus ismeretét, az akkori közérzületet mint életérzést, belül hordozta.
Az a választás akkor úgy szólt: modern és nyitott, európai és magyar, szabadságelvű és szociális kultúra, tudomány, művészet, politika és nyelv – avagy egy mindent a bezáruló, elmerevedő nemzetfogalom alá rendelő értékvilág. Utóbbiban valaha nemzet és haladás patriotizmus és liberalizmus harmonikus egységet alkotott. A konfrontáció logikájában az ellenoldal sok mindent megkérdőjelezett, és akadtak szép számmal vitatható megállapításai, ahogy a letűnő régitől sem lehetett megtagadni egyfajta elmúló szépséget. A választás a modernitás választásáról szólt, de az igazi nagy egyéniségek ismerték és igazuk hitében és tudatában elismerték a választás fájdalmait is. Litván legigazabb hőse, életműve, de talán élete iránytűje, Jászi Oszkár talán a leginkább.
Másfél emberöltővel az apák és idősebb nagynénik és nagybácsik választása után a fiúk generációja állt a válaszúton. A modernitás nem tört át, nem hatotta át Magyarországot. 1945-ben a régi ország romjain az elpusztított, szertekergetett főnemesi rend maradékainak arról kellett dönteni, hogy apáik nyugatos-magyar modernizációjának folytatását próbálják kitalálni, vagy a másik modernizációs ígérethez, a szovjet típusú kommunizmuséhoz csatlakoznak. Mint annyian, Litván György is az utóbbit választotta. Apák és fiúk című, a jó barát, sors- és eszmetárs, Kende Péter 70. születésnapjára írott esszéjében gyötrelmes őszinteséggel vallott saját szellemi AIDS-betegsége, az önként vállalt szellemi immunhiányos állapot vállalásának indítékairól. A gyors kiábrándulás, a bűn és a bűntudat feldolgozásának repertoárja Litván esetében nem az apai örökséghez való elemző-kritikai visszafordulással kezdődött. Azzal, a történészi feldolgozással folytatódott, most már mondhatjuk: mindhalálig. De előbb politikai és emberi szempontból kellett megpróbálni jóvátenni a jóvátehetetlent. Litván György is a Nagy Imre új szakaszától megérintett, azt továbbgondoló pártellenzékhez csatlakozott. Bár sokat vádolták ezzel (igaz, említésre alig méltó emberek), sohasem idealizálta saját és társai ellenzékiségét. Nagy történetét, az 1956. márciusi angyalföldi pártaktíván elmondott felszólalását, amelyben közölte az elnökségben ülő Rákosi Mátyással, hogy elvesztette a magyar nép bizalmát, mindig józan távolságtartással és némi iróniával mesélte el. „Rémes alak voltam” – dörmögte egyszer szűkebb intézeti körben, félszomorú mosollyal, valamely kora ötvenes évekbeli történetet mesélve. De elmondta tágabban is, a másik végéről. „Kihez is beszéltünk mi, reformkommunisták?” – kérdezte húsz éve, 1986-ban Eörsi István lakásán, a magyar ellenzék első, illegális 1956-os konferenciáján. „Be kell vallani, hogy nem a néphez beszéltünk, mi a párthoz beszéltünk. […] Nem voltunk demokraták.”
Még nem, tehetjük hozzá több mint ötven év távlatából. Litvánék nemzedéki csoportja rettenetes terheket hordozott. Szinte gyermekkor nélkül nőtt fel előbb a szellemi, majd az anyagi, végül a fizikai megsemmisítés egymásra épülő állami terrorrendszerében. Úgy képzelem – meglehet, rosszul -, hogy játékaik helyett is feladataik voltak, átvészelni, túlélni, életért harcolni, aztán ha sikerült, népi demokráciában reménykedni és világot felforgatni végül, nem nézve istent és embert, apát és anyát. Ebben már az egész generációval osztoztak, mert ide vezetett a húszas-harmincas évek fordulóján másutt, máshogy születettek útja is. Csak ők faluból, a Nékoszon át meg máshonnan érkeztek meg a párt katonai alakulataiba. Rettenetes terheket hordoztak és egy rettenetes nemzedékké váltak, irtózatos cselekedetekkel és legitimációs felelőségekkel.
Nem a kiábrándulás, az ötvenes évek közepi ellenzékiség, nem is a Petőfi Kör, de még csak nem is a forradalom lett az igazi vízválasztó számukra. Hanem ami utána következett. Mert nem volt elég a forradalmat megérteni és elfogadni – hűnek is kellett maradni hozzá. Aki hű maradt, végsőleg soha nem törődött bele november 4-ébe, még ha minden racionalitás ezt diktálta is. Nem húzódott vissza a mozgalomba a megújulás álságos, olykor szinte valóságnak tetsző ígéreteire. Nem lépett be bizonyos szervezetekbe és nem írt le bizonyos szavakat. Nem áltatta magát szofisztikált reformok forgatókönyveivel és nem bomlasztott belülről. Ha egyszer valaki minderről mérleget készít, sok mindent helyezgethet a mérleg mindkét serpenyőjébe. Az egyikben – gyanítom, a generáció sokkal kisebb létszámú csoportjáéban – ez a hűség képezi a legnagyobb súlyt.
Litván Györgyöt a bele nem törődésért hat év börtönnel jutalmazták. Lassan visszatalált – vagy inkább visszaengedték – a történelemhez. Tanítani, igaz, a forradalom utáni kádári világban csak a börtöniskolában taníthatott. Ezt nem hiszem, hogy bánta, hogy másutt nem, azt biztosan. A hetvenes-nyolcvanas évek Történettudományi Intézetében, a félszabadság e fontos szigetén Litván munkája és jelenléte a teljes szabadság fontos üzenetét és ígéretét hordozta. De az apák reformnemzedékének igazi folytatását a rendszeren kívül, a magyar demokratikus ellenzékben találta meg. Az életre szóló barátságok kovácsolta kis csoport – Donáth Ferenc, Hegedüs B. András, Halda Alíz, Mérei Ferenc, Méray Tibor, mindenekelőtt pedig a legjobb barátok, Vásárhelyi Miklós és Kende Péter – a saját hűségével hitelesített ötvenhatos örökséget és tradíciót adta a majd” egy nemzedékkel fiatalabbaknak. Teljesítményben, hatásban, megtalált személyes, intellektuális harmóniában, a soha fel nem adott Feladat igézetében ma is ezt látom az életút aranykorának.
Meglehet, igazságtalanul. Litván György ott volt 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapítói között s teljesen logikusnak, magától értetődőnek tartotta, hogy részt vesz a Szabad Demokraták Szövetsége alapításában. A liberális pártot ő is, mint ötvenhatos társai, szerette volna kicsit radikálisabbnak (a szó történeti értelmében), kicsit szociálisabbnak és kicsit demokratábbnak tudni. Valahogyan az eredeti Radikális Párt és az eredeti Szociáldemokrata Párt késő modern, kommunizmus utáni szintézisének. Véleményét, tanácsait tisztelettel meghallgatták, aztán a dolgok másképp alakultak. De az eszébe sem jutott, hogy feladja a tudományos pályát, és már az 1956-os Intézet alapításakor is kísértette a gondolat: segíteni egy darabig, de aztán visszatérni Jászi Oszkár életrajzához. Pedig magától értetődött, hogy csak ő lehet az új, rendszerváltó intézet tudományos igazgatója. Magától értetődött, hogy írnia, szólnia kell 1956-ról és a korról, amely az ő választása, bűne, jóvátétele, útkeresése és hűsége kerete volt. Nem rokonszenvezett a veterán-jelenséggel, sikeresen, elegánsan találta meg az arányokat nagy történet és személyes szálak között – ez finoman szólva nem mindenkinek sikerült. Azt hiszem, eközben végig visszavágyott apái századfordulójához – és vágyát saját századfordulójának mind több jelensége mélyítette.
Magam igazán ezt a rendszerváltás utáni Litván Györgyöt ismertem. Nem nagyon tudom, milyen sebességgel élt korábban, egy lassúbb fordulatszámon pörgő világban. Valahogy nem tudom lassabbnak elképzelni, de azt sem hiszem, hogy az életkorral lassult volna. Az biztos, hogy félelmetes tempót diktált magának. Hihetetlen gyorsasággal száguldott gyalog, habozás nélkül átment a pirosban, s amikor mi, óvatos fiatalabbak végre utolértük, ingerülten megjegyezte: az utcán a valóságos forgalmi viszonyoknak megfelelően kell közlekedni. Ha eléálltak a mozgólépcsőn, kétségbeesett, mert nem kétszerezhette meg a sebességet, felfelé ügetve. Nem szerette és látványosan unta az értekezleteket (melyeket maga vezetett, de ezt is utálta) – kivéve, ha valami számára is fontos témáról került szó; a fontos a tudomány, a politika, a művészet és társasági pletyka legszélesebb körét ölelte fel, de a napirenddel ritkán függött össze.
Szenvedélye volt, hogy mindenről tudjon, ami történik – nehezen lehetett kiszámítani, hogy miféle, számunkra lényegtelennek tűnő körülményről másodikként értesülve sértődik meg halálosan, mintegy öt egész percre. Vezetőként eszébe sem jutott a kor állítólagos követelményeihez igazodni – amelyeket amúgy sem tartott semmire, de például a számítógépkezelést elsajátította -, igazgatóként is Litván György volt. Nagyvonalú, érzelmektől vezérelt apa, aki nem bíbelődött részletekkel. Persze, ha valami fontos adalékról nem tájékoztatták, vagy valami végül nem úgy alakult, ahogy ő elképzelte, grandiózusan és mintegy élvezettel felháborodott. Soha senkit sem láttam ilyen mélyen, szinte esztétikusan felháborodni, mint őt: egész testét áthatotta a harag, élvezettel ordította ki a mérgét – ami aztán szinte rögtön el is múlt és ő rohanhatott tovább, újabb feladatok után. „Nekem fel kell mennem a Várba!” – vetett véget hirtelen az értekezletnek (gyakori, őszinte örömömre); ez a Törttudot jelentette, a régi szobatárs-barátokkal, Hajdu Tiborral és Lackó Miklóssal folytatott belső beszélgetéseket ama régi századfordulóról. Mindez, bár lényegtelennek tűnhet, szervesen hozzátartozik a Litván György-jelenséghez. Az is, ahogy az utolsó pillanatig csiszolgatta előadásait bármely konferencián, hogy aggályosan betartotta a határidőket – és napközben elugrott úszni, vagy az első havat meglátva felbuszozott a Normafára, hogy tizenkétezredszer is lecsússzon ugyanazon a lejtőn. Az is, ahogy képes volt földöntúli élvezettel enni egy roppant átlagos levest egy roppant átlagos erzsébetvárosi kifőzdében, ahová az egész társaság lejárt ebédelni, és az is, ahogy leslattyogott egy szál füdőgatyában a Luppa-szigeti nyaralóból a Dunára evezni vagy úszni egyet.
A szép és a jó élvezete, legyen szó irodalomról, művészetről, természetről és emberekről, és a feladat soha nem múló szenvedélye. Litván György a kettőt együtt magától értetődő emberi vonásnak tekintette. Feladat bármi lehetett – tudományos monográfia, olvasói levél, politikai cikk, felszólalás valamely országos tanácsülésen vagy beszélgetés egy osztálynyi középiskolással. És majd” minden feladat volt, lehetett számára, önmagában is etikai kötelezettség, egyben erkölcsi példák magától értetődő felmutatása. Az ilyen szempontból tartózkodóbb, s főleg a relativálásra hajlamos újabb hangokat és hangulatokat gyanakvó morgással fogadta – a késő modernitás embere volt és maradt. Azt reméltem, hogy saját életútjának a generáció útkeresése keretében való ábrázolása, benne saját maga és kevésszámú társa megtalált hűségének magyarázatával – ez lehet az a feladat, amivel még a halált is távol tartja. Vagy le is győzheti, ki tudja, csak feladata legyen! Bár az utolsó percekig feladatok – a magyar forradalom 50. évfordulójára írott előadások, tanulmányok – foglalkoztatták, az utolsó próba ezen a vasemberen is kifogott. Litván György halála után magunkra maradtunk, halála figyelmeztető jelét, amely az elmúlt, de meg nem értett századra vonatkozik, már nekünk kell megfejtenünk. Nekünk, egyedül.
Rainer M. János
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 46. szám
