FISCHER ISTVÁN
Ki volt a gyilkos?
„Mit is gondolunk az utóbb Izraelben felmentett, s egy másik túlélő által a nyílt utcán lelőtt Kasztner Rezső zsidómentő akciójáról?” – kérdezi György Péter a budapesti Zsidó Múzeumról elmélkedő cikkében. (ÉS, 2006/37.) Jó kérdés. Elszomorító bizonysága annak, hogy az évtizedek óta, szorgos szaktörténészek segítségével majd” minden médiában folyó porhintés-kampány (jelenleg épp Radó Gyula és Bubryák István háromrészes dokumentumfilmje szórja a ködöt a Magyar Televízióban), sajnos, íme, elérte célját: még a téma iránt érdeklődő, az átlagosnál jobban informált, a kollektív felejtéssel és múltértelmezéssel is foglalkozó szerző sem ismeri a tényeket. Kasztnert ugyanis nem „egy másik túlélő” ölte meg. Halálának körülményeit érdemes szemügyre venni, mert hozzásegít az egész, shakespeare-i arányú tragédia, egy magyar-izraeli politkrimi jobb megértéséhez.
Azzal kezdődött, hogy Kasztnert, az izraeli Ellátásügyi Minisztérium szóvivőjét, a kormányzó MAPAI párt képviselőjelöltjét egy jelentéktelen zuglap cikke súlyos vádakkal illette. (Előzmény az ÉS-ben: Novák Attila: Ami magáért beszél, ÉS, 2005/8.) A kormánypárt politikusai, akkori korlátlan hatalmuk tudatában, magabiztos könnyelműséggel rágalmazási pert indíttattak az állami főügyésszel, mégpedig Kasztner kifejezett akarata ellenére. Az államgépezettől akkoriban szigorúan távoltartott, kisebbségbe szorult és titkosszolgálatilag is felügyelt jobboldal felismerte a perben rejlő politikai robbanóanyagot. Schmuel Tamir, egy bravúros, fiatal ügyvéd állt a perbe fogott idős zugújságíró mellé, aki tanúk és dokumentumok egész sorával bizonyította, hogy Kasztner nemcsak eltitkolta Auschwitz valóságát és az 1944. április végén kezéhez juttatott „Auschwitzi jegyzőkönyveket”, hanem munkatársain és a Zsidó Tanácsokon keresztül szorgosan, kitartóan félre is vezették a magyar zsidókat, hogy csak vonuljanak nyugodtan gettókba, szálljanak fel a deportáló szerelvényekbe, mert csupán mezőgazdasági munkára (a nem létező „Kenyérmezőre”) viszik őket. A gettósítás és deportálás nyugalmának biztosítása, plusz hatalmas összegek fejében Eichmann deportáló-kommandója megígérte egy hatszáz főnyi cionista csoport kivándoroltatását – egy semleges országon át – Palesztinába. A kivételezett csoport létszáma végül különféle alkudozások-befizetések után 1684 főre nőtt, ám a csoport nem a megígért Palesztinában, hanem amolyan luxus-túszokként a Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor kiváltságosaknak fenntartott részlegén kötött ki, ahonnan aztán további tárgyalások és további nagy összegek kifizetése után pár hónappal később Svájcba menekülhetett. A peren nyilvánosságra került tények sokkolták az izraeli közvéleményt: Kasztner tanúból váratlanul vádlottá lett, ezért nevezik a pert mai napig is tévesen „Kasztner-pernek”, holott nem ő volt a felperes.
A tárgyalás legdrámaibb pillanatában a jobboldali ügyvéd dokumentumokkal bizonyította, hogy Kasztner a bíróságnak is hazudott, amikor letagadta, hogy mentőtanúságot tett Nürnbergben Kurt Becher SS-ezredes javára. Mégpedig jelentős zsidó szervezetek nevében – formálisan jogtalanul. Izraeli történészek azóta feltárták, hogy Kasztnert Nürnbergben valóban „pártja és kormánya” bízta meg ezzel a feladattal, az ő költségükre és Ben Gurion személyes áldásával utazott Németországba. Becher és az izraeli pénzügyminisztérium (vagy a pártkassza, amely ezzel akkoriban jóformán azonos volt) ugyanis osztozkodott az SS-tiszt birtokában maradt, a magyar zsidóktól rablott és kizsarolt jelentős vagyonon. (Az egyik bemutatott dokumentumban „Becher befizetéséről” is szó esik.) Ezt a perben Kasztner persze nem hozhatta fel mentségére. Igazi jó pártkatonaként, hősiesen „elvitte a balhét”: végzetesen sarokba szorítva is csak azt vallotta, hogy csupán saját kezdeményezésére, kvázi „úriemberként adott szavát tartotta”, Bechernek tett ígéretét teljesítette. (Ezt a mesét terjeszti még mindig Kasztner lánya, Zsuzsa is Radó-Bubryák most forgalomba hozott tévéfilmjében.) Kétségbeesett, kínos helyzetében is csupán enyhe célzásig ragadtatta magát: „Amit ön itt csinál, az nemzetellenes cselekedet!” – vágta egy ízben dühében vádlója arcába. (Tegyük hozzá: nem teljesen alaptalanul. A minden oldalról fenyegetett, sürgősen fegyverkezni kényszerülő fiatal államnak valóban égető szüksége volt pénzforrásokra, s nem lehetett nagyon finynyás azok megválogatásában.)
Pártjának vezére, Ben Gurion, akit Kasztner a per alatt meglátogatott, honorálta a karakán bűnvállalást: állítólag megígérte Kasztnernek, ha majd eljön az ideje, rehabilitálni fogják. (Azt persze nem tudhatta, hogy ebben akkor még meg sem született magyar „szaktörténészek” lesznek majd a legszorgosabbak…) Pár héttel később, amikor Kasztner testvére kért tőle sürgős segítséget, a pártvezér már nem emlékezett ilyen konkrét ígéretre. A per egyéb részleteire itt nincs terünk kitérni. Csupán két mozzanatot említenék még futólag: azt, hogy Kasztner kolozsvári cionista barátai és megmentettjei nem igyekeztek különösebben vallomásaikkal segítségére sietni, s azt, hogy e peren hallhatott (tíz évvel az események után!) első ízben az izraeli nagyközönség Joel Brand isztambuli küldetéséről, az SS azóta hírhedté vált „vért áruért”, azaz „zsidókat teherautókért” ajánlatáról, amelyről a Brandot akkoriban fogadó (és a briteknek kiadó), most pedig Izraelt kormányzó párt aktivistái és sajtója mindaddig mélyen hallgattak.
A per fő motorját, a karrierjét építgető, ördögien ügyes Tamir védőügyvédet (később a jobboldali kormány igazságügy-minisztere lett) valójában sem Kasztner, sem védence nem érdekelte különösebben. Fő célja a gyűlölt „ősellenség”, a hatalmon lévő MAPAI kompromittálása volt – Kasztner révén. Azt akarta bizonyítani, hogy a baloldali-cionista vezetőség, amely már a háború előtt is kizárólag a kellőképpen edzett és indoktrinált fiatalok, a „hasznos munkaerő” „szelektív” bevándoroltatását hirdette, s erősen idegenkedett kelet-európai zsidó tömegek Palesztinába fogadásától, a népirtás idején semmit sem tett a magyar zsidók megmentéséért. Hallgatásával, Auschwitz eltitkolásával, s azzal, hogy csak a cionista elit mentésére szorítkozott, tulajdonképpen a nácik cinkosa lett.
Tamir igyekezete nem kis sikerrel járt: a per végül a fiatal zsidó állam első kormányválságát idézte elő. Kilenc hónapon át folyt kisebb-nagyobb megszakításokkal, és óriási, a MAPAI és a kormány számára katasztrofális sajtóvisszhanggal, mégpedig nem sokkal a küszöbön álló választások előtt. A perirat végül háromezer oldalt tett ki, hatvan tanú hat különböző nyelven tett vallomását tartalmazta, s ezenfelül még több mint háromszáz dokumentumot. Halévy bíró ezek tanulmányozásával újabb kilenc hónapot töltött el. Végül 1955. június 22-én olvasta fel (tizennégy órán keresztül!) az alperest egy pont kivételével felmentő, s ezzel Kasztnert súlyosan elmarasztaló ítéletét és annak 274 oldalas indoklását, benne az elhíresült szentenciával: „…eladta a lelkét a Sátánnak”.
Az államügyész azonnal, órákon belül fellebbezett, anélkül, hogy az ítélet indoklását akárcsak elolvashatta volna. E fellebbezés miatt három koalíciós miniszter megtagadta a „Kasztnert védő” kormány további támogatását, Sharett miniszterelnök kénytelen volt kormányát feloszlatni. Kasztner, akinek neve eltűnt a MAPAI jelöltjeinek listájáról, országszerte megvetett árulóvá, páriává vált, ahol csak felismerték, sértegették és fenyegették, emiatt már a per alatt rendőri védelmet kapott: éjjel-nappal két testőr kísérte mindenhová. Még Kasztner elemista korú lányát, Zsuzsát is – mint az említett tévéfilmben elmondja – folytonosan szidalmazták és bántalmazták iskolájában. Pártjának azonban, bár megtépázva, nagy veszteségekkel került ki a választásokból, sikerült egyelőre hatalmon maradnia.
Schmuel Tamir azonban nem pihent a perben szerzett babérjain. Újabb pert, egy „valódi” Kasztner-pert szeretett volna indítani, ezúttal a hamis tanúzásért tett feljelentést. Egy amerikai levéltárban sikerült megtalálnia Kasztner másik nácimentő irományát, amelyben a budapesti Eichmann-kommandó másik prominens tagját, Hermann Krumeyt igyekezett tisztára mosni. (Később, németországi perében Krumey fel is használta a „Sehr geehrter Herr Krumey!” megszólítású mentőlevelet.) Előkerült a tetejébe még egy, nem kevésbé kompromittáló beadvány. Ebben Kasztner az amerikai katonai hatóságokat próbálja meggyőzni, vegyék vissza a csehszlovákok kezéből Eichmann segédjének és bizalmasának, Dieter Wislicenynek, a budapesti kommandó Nürnbergből immár Pozsonynak kiadott másik tagjának ügyét, mivel az erősen antiszemita szlovákok – véleménye szerint – képtelenek lesznek objektíven, igazságosan megítélni az SS-tiszt szerepét a zsidóirtásban. (Az irat hatástalan maradt: Wislicenyt, több százezer görög, szlovák és magyar zsidó deportálóját bíróság elé állították és felakasztották.) Újabb, Kasztnert vádolni kész tanúk is jelentkeztek.
Kasztner ilyenformán valóságos kincs lett a hatalomra törő jobboldali ellenzék számára. Találgatták, milyen sötét titkok birtokában lehet még ez az ember, és újabb tárgyaláson mit lehetne még kifacsarni belőle a „MAPAI-kollaborációról”. Saját pártja számára pedig ő volt a két lábon járó robbanótöltet, maga a kiszámíthatatlan rizikó. A MAPAI vezetői nem lehettek biztosak abban, kibírja-e Kasztner párthűsége és idegrendszere az újabb bírósági meghurcoltatást. Egy újabb per kimenetele nem volt megjósolható; súlyos politikai következményei is lehettek.
Sűrű megbeszéléseik egyikén épp a kolozsvári születésű Joel Palgi (Nussbecher Emil), az egyetlen életben maradott a Szenes Hannával egy időben, 1944-ben Magyarországra küldött három zsidó ejtőernyős közül (akit annak idején épp régi kolozsvári ismerőse, Kasztner beszélt rá, hogy adja fel magát a Gestapónak) állt elő sajátos felvetéssel. Azt latolgatta, hogy ha Kasztnert a fellebbviteli bíróság is bűnösnek találja, úgy épp a MAPAI-nak kellene őt náci-kollaboránsként bíróság elé állítania (az érvényes törvények értelmében ezért akár halálbüntetés is kiszabható volt), ez alkalmasint több szimpátiát és voksot hozna a pártnak, mint Kasztner további mentegetése. A párt „válságstábja” azonban elvetette a javaslatot. (Palgi egyébként az El-Al légitársaság vezérigazgatójaként fejezte be pályafutását.)
Bár az 1956-os szuezi krízis egy időre elterelte az ügyről a figyelmet, a Begin és Samir vezette engesztelhetetlenül gyűlölködő jobboldali ellenzék továbbra is fente a fogát a Kasztner-ügyből húzható politikai haszonra. Shmuel Tamir is mindenáron újabb perre, szereplésre és babérokra áhítozott. Újabb botrányper lógott a levegőben, a Legfelsőbb Bíróság pedig, ahová a főügyész fellebbezése nyomán az ügy került, egyelőre hallgatott.
Ebben a légkörben esett meg a Kasztner halála körüli első furcsaság: azzal az indokkal, hogy a kedélyek immár lecsillapodtak, megszüntették a per lezárása után is fenntartott rendőri védelmét. Két héttel később pedig Kasztner Rezsőt háza bejárata előtt lelőtték. Tizenegy nappal később halt meg a kórházban, az orvosok szerint „váratlanul fellépett fertőzés” következtében.
A rendőrség villámgyorsan elfogta a merénylőket. (A jobboldal szemében már ez a rendkívüli gyorsaság is „gyanús” volt.) A 24 éves Zeev Eckstein adott le Kasztnerre három lövést, két társa a 38 éves Joseph Menkes és a 23 éves Dan Semer volt, mindhárman egy ultrajobboldali, földalatti nacionalista terrorszervezet tagjai. Az ellenük emelt vád szerint a gyilkosság felbujtója és a fegyver szállítója Menkes volt, akit már a szovjet nagykövetség ellen 1953-ban elkövetett bombamerénylet miatt is perbe fogtak, ám bizonyítékok híján fölmentettek.
A jobboldal azonnal fölvetette, hogy a kormánypárt számára terhessé vált Kasztnert éppenséggel a Sin Bet, a titkosszolgálat hallgattatta örökre el. És újabb „furcsaságot” derítettek ki: pár hónappal a merénylet előtt Zeev Eckstein még a titkosszolgálat terrorcsoportokba beépített, fizetett ügynökeként dolgozott. Mivel Kasztner eltűnésének fő haszonélvezője valóban a kormánypárt volt, ez a feltételezés sokáig makacsul tartotta magát. Megcáfolására később nem kisebb kaliberű szereplő ragadt tollat, mint maga a legendás Memuneh, Isser Harel, az izraeli titkosszolgálatok megszervezője és főparancsnoka, Ben Gurion egyik legbizalmasabb embere. Igazság című könyvében azt bizonygatta, hogy Eckstein „önállósult”, azaz kivonta magát a „szervek” irányítása alól és a Sin Betnek nincs köze Kasztner meggyilkolásához. A jobboldali sajtó szarkasztikusan kommentált: állításuk bizonyítására már nem is kell ennél jobb tanúság.
Isser Harel nemrég elhunyt, s a titkosszolgálatok azért titkosak, hogy tetteikre soha, vagy legjobb esetben is csak hosszú évtizedek múltán derüljön fény. Mérlegelhetünk, bár sok értelme nincs: egyrészt az izraeli titkosszolgálatok szakmai jó hírével ellentétes egy olyan pancserrel gyilkoltatni, aki három lövéssel sem képes tisztességesen kivégezni áldozatát, s az kénytelen fertőzés következtében kórházban exitálni, másrészt viszont a pancser személye, előélete tette lehetővé, hogy a merényletet az ultranacionalista jobboldal nyakába varrják. Ki tudja? A bűnügyi nyomozások alapkérdése: „Cui prodest?” kétségkívül a MAPAI irányába mutat.
A gyilkos Zeev Ecksteint és társait életfogytiglanra ítélték. Ám három év elteltével következett a Kasztner-gyilkosság harmadik „furcsasága”: maga Ben Gurion fordult kéréssel Kasztner lányához és özvegyéhez: járuljanak hozzá a három merénylő megkegyelmezéséhez. Az özvegy megtagadta ezt, a lány viszont beleegyezett. (Nagy kár, hogy a Kasztner Zsuzsát Izraelben nemrég hosszasan interjúvoló Bubryák-Radó-team nem kérdezte őt erről az epizódról. Azt viszont megtudhattuk filmjükből, hogy a lány nemrég a gyilkossal együtt állt tévékamerák elé egy amerikai producer felkérésére.) Ben Gurion nem vette figyelembe az özvegy tagadó válaszát, és megkegyelmezett a „közveszélyes” terroristáknak. A kiszabott életfogytiglan ilyenformán kerek három évig tartott! Honni soit qui mal y pense – ironizálhatnánk erre könnyedén, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ben Gurion más gyilkosnak is osztott három-négy leült év után kegyelmet. Jahve útjai, mint láthatjuk, még a Szentföldön sem kiszámíthatóak.
Ezt példázza a Legfelsőbb Bíróság kilenc hónappal Kasztner halála után hozott felmentő ítélete is. Az öt bíró közül egy teljes mértékben elfogadta az eredeti, Kasztnert elmarasztaló ítéletet, négy pedig felmentette őt a tudatos kollaboráció vádja alól. Egy pontban azonban mind az öt bíró elítélte őt. Tragikomikus módon éppen azért, amiben talán a legkevésbé volt hibáztatható: a Kurt Becher és társai melletti nürnbergi tanúskodás bűnéért, melyet, mint azóta bebizonyosodott, nem önző egyéni érdekből, hanem pártja és kormánya legfelsőbb instanciáinak tudtával és beleegyezésével, ha ugyan nem azok egyenes utasítására követett el. Kasztner Rezső még holtában is kénytelen volt „elvinni a balhét”…
Az izraeli baloldal – néhány ásatag ősmaradvány MAPAI-történésztől meg nosztalgiázó pártveterántól és Kasztner-utastól (-baráttól, -rokontól, -ismerőstől) eltekintve – régen túllépett már az egyoldalú, történelemhamisító pártos apológián. Így például Michal Saked izraeli jogásznő közölt pár évvel ezelőtt az Alpayim című (baloldali) folyóiratban egy összehasonlító szaktanulmányt a Kasztner-ügyben hozott két, egymásnak ellentmondó ítéletről. Terjedelmes elemzése szerint jogilag és erkölcsileg egyaránt az első, nevezetesen Halévy bíró Kasztnert elmarasztaló ítélete állja meg a helyét, a felmentés pedig nyilván politikai megfontolások eredménye volt. Munkáját a közismerten baloldali ügyvédnő és emberjogi harcos, Sulamit Aloni (1973-ig maga is a MAPAI tagja, majd a Rabin-kormány oktatásügyi minisztere) egy nagy napilapban melegen dicsérte. Hogy effajta irományok vagy akár Hilberg, Segev, Elam, Porat, LeBor, Friedländer (hogy csak a legszelídebbeket említsük) Kasztner és/vagy a zsidó vezetőség szerepéhez kritikusabban viszonyuló könyvei magyar olvasó kezébe is kerülhessenek, az egyelőre kizárt. Az eddigi egyetlen kivétel, Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című könyve (melynek izraeli kiadását megjelenése után Ben Gurion megtiltotta), negyven évvel keletkezése után, az első héber nyelvű kiadással egyidejűleg jelent meg magyarul. Olvasóival nemes egyszerűséggel, egysoros lábjegyzetben közölték, hogy a magyarországi ügyek tekintetében a filozófus asszony téved, oszt” jó napot. Az ügy eredeti színhelyén, Budapesten ugyanis mindmáig csak a feltétel nélküli Kasztner-apológiát tartják elfogadhatónak az úgynevezett szaktörténészek, a korrektebbek közülük pedig lehetőleg nagy ívben kerülik a témakört. Ám amíg a magyar közönség csak Nagy Sz. Péter, Dan Ofry és Hermann Dezső vagy legutóbb éppenséggel Szita Szabolcs többnyire Kasztner utasai és barátai által inspirált és szponzorált opusaiból nyeri ismereteit, addig György Péter Zsidó Múzeumban feltett kérdésére: „Mit is gondolunk az utóbb Izraelben felmentett, s egy másik túlélő által a nyílt utcán lelőtt Kasztner Rezső zsidómentő akciójáról?” – csak azt válaszolhatjuk: tisztelt György úr, amíg a tényeket nem ismerjük, legjobb lesz, ha semmit.
Fischer István
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 46. szám
