Geopolitikai szemle
A Nyugat mindkét hatalmi centrumában figyelemre méltó külpolitikai átrendeződések zajlanak. A kongresszusi vereség másnapján Bush elnök Robert Gates volt CIA-főnököt nevezte ki a Pentagon élére, aki – mint az idősebbik Bush valamennyi közeli munkatársa – az ún. realista külpolitikai iskolához tartozik. Társszerzője volt például (Zbiegniew Brzezinskivel együtt) a Council of Foreign Relations egyik jelentésének, amely 2004-ben új Irán-politikát sürgetett, megállapítva, hogy az elmúlt huszonöt év folyamán Irán külpolitikája mérsékeltebbé és kiszámíthatóbbá vált.
A legfontosabb pozitív fejleménynek azt tekintették, hogy Irán lényegében felhagyott a közel-keleti régió politikai rendjének felforgatására irányuló terveivel. Annak ellenére, hogy a radikális retorika mind Izraellel, mind Amerikával szemben fennmaradt, úgy tűnik, Amerika megértette, hogy ma Irán aktív közreműködése nélkül sem Irak, sem Afganisztán nem stabilizálható. George W. Bush pozíciói jócskán meggyengültek ugyan, de érdekes módon éppen ez a helyzet teheti neki lehetővé, hogy radikálisan új kezdeményezésekkel álljon elő a tágabb Közel-Keleten.
Erre már csak azért is nagy szükség volna, mert miközben a brit katonák lassan hazafelé szedelőzködnek az egyre nagyobb káoszba süllyedő Irakból, a NATO (értsd: Amerika) nem számíthat arra, hogy az Észak-Afganisztánban, illetve Kabulban szolgálatot teljesítő német és francia katonák hajlandók lesznek a szorongatott helyzetben lévő déli körzeteket felügyelő kanadaiak segítségére sietni. A megoldás kulcsa tehát Irán, és ha Amerika tulajdonképpen eddig is folytatott háttértárgyalásokat vele, ma a nyílt színen kell tárgyalnia Teheránnal, ami gyakorlatilag Irán regionális partnerként való elismerésével egyértelmű. Nincs kizárva, hogy a Hanoiba tartó amerikai elnök moszkvai megállójára is pontosan Irán miatt került sor.
Közben az Európai Unió három mediterrán tagállama, Spanyolország, Franciaország és Olaszország új béketervet dolgozott ki a Közel-Kelet másik krónikus válsággócának, az izraeli-palesztin konfliktusnak a megoldására. Ennek lényege: azonnali tűzszünet; nemzetközileg elismert palesztin egységkormány; fogolycsere; közvetlen izraeli-palesztin tárgyalások és végül, de nem utolsósorban: a tűzszünet betartását ellenőrző nemzetközi megfigyelők a Gázai övezetben.
Nyilvánvaló, hogy egy olyan nagyszabású közel-keleti békekonferenciára lenne szükség, amely – Amerika, az Európai Unió és Oroszország részvételével – egyszerre tenne kísérletet az izraeli-palesztin konfliktus, valamint az iraki és az afganisztáni kérdés rendezésére. A háború mindhárom térségben megmutatta, mire képes. Eddig minden egyes katonai lépés csak még súlyosabb problémákhoz vezetett. Most már a békének kell következnie.
Molnár Gusztáv geopolitikai szakértő
