November 13. (hétfő)
Állunk a sorban és egy pasi önfeledten cigányozik. Hogy a motorosok milyen jól tették, hogy a kurva Olaszliszkába, meg hogy a Bayer Zsolt végre megmondta. Mondom neki, hogy minek ez az egész, nincs is itt egy cigány se, akit megrémiszthetne. Akkor meg minek? Itt csak parasztok vannak, amerre a szemem ellát. – Milyen parasztok? – kérdezi. – Hát parasztok. – Mi, meg ezek itt, miért lennénk parasztok? – Mert Magyarországon vannak a parasztok meg a cigányok. Mi parasztok vagyunk. Sápadt az arcunk. – Kicsit gondolkodik, aztán kiböki: de én nem vagyok paraszt! – Sajnálom: nem mindenkin látszik. Sajnos közismert, hogy Magyarországon cigányok vannak és parasztok. Így mondják. Lehet választani. Látom, hogy mindjárt kiáll a sorból és elmegy. Be is mozdul, de aztán inkább megint felém fordul: – És a zsidók? – Azok is parasztok. Nem szól semmit, hátat fordít. Szinte hallom, ahogy kattog benne valami. Lehet, hogy örökre kiakad.
November 15. (szerda)
Kaptam pár levelet, kedves érdeklődést arról, hogy miért nem írok az úgynevezett magánéletemről mostanában. Igazából nem is tudom. Bár van az a jelenség, hogy az ember körbeírja a dolgokat. Régebben voltam így, amikor egy-egy területen dolgoztam – például üzemi újságíró voltam -, és egy-két, esetleg három év alatt már mindent megírtam, bemutattam, és egyszer csak az volt az érzésem, hogy újraírom ugyanazt. Persze ez az újságírásban megengedhető, hiszen pár év alatt az olvasók tábora is megújul egy kicsit, vagy kiesik az emlékezetből, ami régebben már papíron volt. Sőt, néha kötelező újra leírni dolgokat, mert így rendezzük az ismereteket. Az ismeretek meg ahhoz kellenek, hogy bizonyos dolgokhoz, emberekhez viszonyuljunk. Csak kicsit unalmas a körbeírás. De a magánélet, a napló, a blog más. Az emberi viszonyaink annyira megváltozhatnak, hogy nemigen lehet ugyanazt leírni évek után. Persze talán az a legérdekesebb, ha ugyanarról ismét írok – és ezt gyakran megteszem. Ezekből az látszik, hogyan változom. Ha ugyan ez valakit érdekel. Majd egyszer, ha lesz időm, akkor összenézem a véleményeimet. Annál is inkább, mert néha csak utólag jövök rá, hogy egyszer már megírtam azt, amit megint. Az elég borzasztó érzés, mert egyszer csak motoszkálni kezd bennem, hogy valahol már olvastam vagy hallottam, ami kijött belőlem, és gyakran órákon át nem jövök rá, hogy azért ismerem annyira a szöveget, mert én írtam. Aztán, miután rájöttem, ez egy kicsi megnyugvást ad, mert mástól lopni mégiscsak nagyobb szégyen, mint magamtól. De ez se pontos: nem is loptam magamtól. Vagyis igen, de nem készakarva. Csak feledékeny vagyok, pláne, hogy nem nagyon érdekelnek a már kimondott gondolataim, azonnal elfelejtem őket, ami az elhülyülés jele lenne, ha nem lettem volna mindig ilyen. Végül is van itt egy főszereplő, aki kicsit hülye. Erről is írtam már, legalább egyszer. Biztosan. A kérdés az, hogy én változom-e. És ha igen, akkor az vállalható-e? Az is jó kérdés, hogy mostanában egyáltalán fontos-e a magánéletünk. Mondjuk akkor, amikor az utcát elárasztja a fenyegetés. Hogy érdekes-e, hogyan viszonyulunk ehhez az itt szinte ismeretlen erőszakhoz? Készen vagyunk-e arra, hogy bármikor ölni kell? Embert. Az életünk, a családunk védelmében. Vagy bámuljuk a saját kipusztításunkat, mint másokét? Lehet-e magánéletünk, ha mindenkire rátámad az erőszak? Megint egyszer birkaként nézzük végig a történelmet, ami nem más, mint a célirányos pusztulás nagyon fölgyorsított folyamata, vagy tanulunk végre abból, amiről az emlékműveink szólnak? Az emlékműveink, amelyeket folyamatosan meggyalázunk, tehát be kellene tiltani mindet. Lerombolni, mert nincs fölöslegesebb, mint az emlékeztető olyanoknak, akiknek nincs emlékezetük. Vagy ha van, az annyira szelektív, hogy bár inkább ne is lenne. Mennyire más az, ha valaki kicsit közszereplő? Illik-e írni arról, hogy mondjuk az ember eljár a gyerekkel uszodába? Vagy hogy Márton-napon, éjjel kint kóboroltam az erdőben, és Szonját, az unokámat vártam, aki a waldorfosokkal valami lámpákat gyűjtött az erdőben? Majdnem megfagytam, de jót pisáltam a gyönyörű ég alatt. Az a második legjobb dolog a férfiak életében. Vagy hogy láttunk szivárványt Milossal. Vagy hogy a szerelmem ma vett egy utazótáskát? Mert majd elmegy Londonba, tanulni. Szóval nem nagyon tudom, hogy mostanában érdekes-e az életünk. Ráadásul az egyik rokonom – jó szándékkal – fölhívta a figyelmemet, hogy sokkal szerethetőbb az a pasikép, amit magamról a naplómban kialakítottam, mint a valóságos. Akkor viszont vigyázni kell, mert nem tisztességes ez a manipuláció. Bár nincs is értelme, mert semmit nem akarok elérni vele. Hacsak nem valami titkos emlékművet állítani magamról. Az meg minek? Azt is írta, hogy én egy önző és hiú ember vagyok valójában. Ez nyilván nem derül ki a naplómból. Szerintem már önmagában abból, hogy valaki nagyobb nyilvánosság előtt naplót ír, kiderül, hogy hiú és önző. Ehhez képest már nem nagyon lehet javítani a képen. Normális ember nem ír naplót, nyilvánosan. A normális ember kerüli a nyilvánosságot, mert veszélyes és megalázó lehet. Pláne én azt is tudom, hogy vannak, akik kifejezetten undorral olvasnak. Néha megírják, megüzenik. Persze mindig megkérdezem, hogy minek fáradnak ilyesmivel, miért jó nekik, ha rossz nekik. De ez még mindig jobb, mint amit Fiala műsorában hallottam: egy jobboldali ember mindennap megveszi a Magyar Nemzetet, hogy támogassa, hogy legyen, de nem bírja elolvasni. Annyira undorodik. Borzasztó.
