2006.11.16., 2006. évfolyam, 46. szám
szerző: Sztankay Ádám forrás: 168óra
„57 januárjában hagyta el Magyarországot. A legtekintélyesebb nyugat-európai lapoknál volt újságíró-szerkesztő. Térségünk szakértőjeként kapott professzori címet. Híresen jó kapcsolata volt Bruno Kreisky szociáldemokrata osztrák kancellárral. „56 évfordulójára itthon is megjelent Forradalomról tabuk nélkül című könyve. A jelen történéseiről sem kendőzi el véleményét.
A forradalom egyes tényeinek átigazítása, bizonyos tabuk felállítása ma elsősorban a jobboldal érdeke. Tegnap viszont még másként volt. Beleszédül az ember.
A különféle tabuk a magyar történelem „bukfencei” közben keletkeztek. Hol ennek, hol annak vannak hasznára. Most inkább a jobboldalnak. Ugyanis a forradalom céljait illetően még Mindszenty bíboros sem beszélt arról, hogy ismét a nagytőkét kellene helyzetbe hozni. A népfelkelés nem jobboldali puccs volt, hanem a szocialista rendszer demokratikus átalakítását és függetlenségét célozta meg.
Az ötvenedik évforduló „ünneplése” is jelezte: ma már káosz van a fejekben. Nem is pusztán belügyi a probléma. Huszonharmadika után egyenruhás, ötvenes osztrák hivatalnok asszony rótt meg a határon: miért turistáskodom, amikor Budapesten zajlik a forradalom? Méghozzá a dolgozó nép jeleseinek vezetésével. Szónoklata a nyugat-európai átlagpolgár vélekedését tükrözi?
Az angol médiazsargon ma soundbitnak nevezi azokat a harminc másodperces tudósításokat, amelyek elsősorban az erőszak képeit mutatják be. Az egyszerűbb embernek, ha csak ilyenekből értesült a budapesti eseményekről, lehetnek tévképzetei. Ugyanakkor Ausztriában számos méltó megemlékezést tartottak a jubileum kapcsán, és a mai magyar belpolitikai helyzetről is lehet komoly, elemző tájékoztatást találni az ottani sajtóban. Magyarország megítélése nem fekete vagy fehér. Annyi persze tény: a zavargások nem a pozitív véleményeket erősítették.
A forradalom bukásáról már sikerült békességben emlékezni november 4-én. A Fidesz vezetése mindjárt deklarálta: csendes sétájuk a bizonyíték, hogy a korábbi balhékat provokátorok, illetve a rendőrség gerjesztette. Ön viszont azt nyilatkozta minap: komoly baj, hogy a magyar ellenzék kooptálta a szélsőjobbot.
Szép dolog a csendes séta. Ám a szélsőségtől való elhatárolódást az ideológiában, beszédekben is érzékeltetni kéne. A jobboldalt nemcsak a randalírozások, hanem a szavai is minősítik.
Magyarok – kudarcok győztesei című könyvében írja: a magyar közéletet olykor alvilági stílus jellemzi, amely a diktatúrák maradványa. A Szálasi-éra, a Rákosi-rendszer, a Kádár-kor stílusával is rokonítható?
Igen, és a diktatúrák valóban máig hatóan meghatározták a politikusok, a közélet más résztvevőinek magatartását. Általánosítani persze sosem lehet. De például olyan kifejezéseket, amelyek a magyar jobboldali lapokban rendszeresen megjelennek, Nyugat-Európában le sem írnának.
Konkrétan?
Ausztriában is vannak nagy viták a pártok között, de még rasszista politikusok sem engednék meg maguknak, hogy például patkányhoz hasonlítsák a miniszterelnököt.
Orbán Viktor strasbourg-i beszéde, amelyben egyebek mellett hangsúlyozta: „az Európai Uniónak világossá kell tennie, hogy nem nyújt segédkezet hazug és csaló, a kommunizmus erkölcsi örökségét máig fel nem adó kormányzatoknak” – kiverte a biztosítékot a kormányoldalon. Külhonban mennyit érzékeltek a kinti megszólalás hazai utórezgéseiből?
A magyar titokzatos nyelv. Kevés külföldi tudósító ismeri, még kevesebb politikus. A hatalmi harc utóbbi években történt élesedéséből, torzulásaiból sem sokat érzékelnek. Ha nincs nagy válság, nem foglalkoznak a részletekkel. A mostani alaphelyzetből annyi világos: az ellenzék vezérével szemben ott a kormányfő, aki beismerte, hogy hazudott. A beismerés egész szövegét már nem ismerik, nem tudják, hogy azt – mások mellett – a kortárs magyar irodalom jelesei méltatták.
Arról sem tudnak, hogy például a kormányfő elleni tüntetésen zsidó származásuk miatt címkéztek politikusokat, közéleti embereket?
Hallottak erről. Kollégáim rá is kérdeztek erre, amikor Orbán Viktor interjút adott a Der Standardnak. A Fidesz elnöke azt felelte: pártjának egyetlen rendezvényén sem történt ilyen. Ez igaz, de arról nem szólt, hogy ahol viszont megtörtént az eset, ott a Fidesz alelnöke és más politikusai is felszólaltak.
A részletek pontosabb ismeretében az Európai Néppárt kisebb vehemenciával pátyolgatná magyar elvbarátait?
Most sem támogatja teljes mellszélességgel. A néppárt elnöke, Wielfried Martens nem beszélhet a párt egésze nevében. A maga nevében részt vehetett a Fidesz gyűlésén. Ugyanakkor Juncker, Luxemburg miniszterelnöke, az EU soros elnöke megakadályozta, hogy néppárti szolidaritási nyilatkozat szülessék. Más példa: a néppárti Schüssel kancellár jó viszonyban volt Orbán Viktorral, de hasonló a kapcsolata Gyurcsány Ferenccel is.
Az új magyar parlamenti gyakorlat szerint a fideszesek – kivéve a frakcióvezetőt – távoznak a teremből, ha a miniszterelnök megszólal. Európai mércével ez még az épeszűség határain belül van?
Az osztrák, angol, francia parlamentben ilyesmi nem fordul elő, de az olaszban megeshet. Dél-Koreában még verekedni is szoktak a képviselők. Ehhez képest Magyarországon tűrhető a helyzet. Bár a Süddeutsche Zeitung Orbán-portréjában fontosnak tartotta kiemelni: kormányzói pozícióból ellenzékbe jutva évekig kerülte a parlamentet. A dialógus hiánya nem vezet sehova. Különös, hogy Magyarországon az uniós tagság nem az európaizálódáshoz adott lendületet. Egy régi, rossz stílus kezdett fölerősödni, amely leginkább a két háború közötti kort idézi.
Mondta egyszer: a magyar politikai élet legnagyobb gyengesége, hogy a rendszerváltás után nem született igazi szociáldemokrata párt, hanem reformkommunisták alapítottak utódpártot, ugyanakkor nincs normális konzervatív párt sem. Orvosolható probléma?
Az idő segít. Már a Horn-kormány képes volt komoly kompromisszumokra. A mai szocialista párt vezetését pedig össze sem lehet hasonlítania a másfél évtizeddel korábbival.
Gyurcsány Ferencet ön Puskáshoz hasonlította, aranycsapat nélkül. Miben látja az erényeit?
Névtelen e-mailben meg is róttak a hasonlatért. Annyi mégis tény: Gyurcsány Ferencet a Medgyessy-kormány félelmetes hibái után a pártvezetés ellenében emelték pajzsra. Példátlan szituáció a szocialisták történetében. Olyanok is mellé álltak, akik korábban nem támogatták. Nem vagyok pszichológus, de ez is szerepet játszhatott abban, hogy aztán elhangzott a hírhedt beszéd, amellyel ösztönözni, lelkesíteni akart.
Azt is a javára írná?
Baklövés volt. És nagy kérdés: képes lesz-e a miniszterelnök visszaszerezni azt a hitelt, amely nélkül megvalósíthatatlanok a reformok. Ráadásul úgy, hogy a gazdasági és egyéb problémákért egyértelműen a szocialista-liberális kormányzat a felelős. Mert a Fidesz többszörös nagyságrendű ígéreteit csak akkor lehetne számon kérni, ha ő nyerte volna a választásokat. Mindezzel együtt máig Gyurcsány az egyetlen, aki ki tudna állni Orbán ellen.
Az utóbbi másfél hónap: totális társadalmi kudarc. Ebből csak úgy lehet győztesen kijönni, ha kormányoldal és ellenzék újra normális keretek között értekezik. Lát erre esélyt?
A magyar nép életszínvonalának, sorsának kérdése túlmegy a pártokon. A brit konzervatív filozófus, Edmond Burke mondta valamikor: a legtöbb politikai döntés lényegében választás a kényelmetlen és az elviselhetetlen dolgok között. Elviselhetetlen lenne, ha egy olyan komoly reputációval bíró nemzet, mint a magyar, lassan Közép-Európa beteg emberévé válna. Ezt csak párbeszéddel lehet elkerülni. A szóváltás bojkottálása visszaüthet arra, aki csak ezt tudja bevetni politikai eszközként.
