Ókovács Szilveszter, kultura@hetivalasz.hu
BEETHOVEN: IX. SZIMFÓNIA. Denoke, Meier, Fritz, Pape; Barenboim – 2006, Warner.
Sokaknak csak a szája jár, keveseknek a keze is. A cselekvő kéz először zongorázik, majd támasztja az állat, azután telefonál, kutat és pálcát fog, s amikor felmutatja azt, összetoborzott zenekarának török, tunéziai, szír és egyiptomi fiataljai emelik hozzá a hangszert – s ami a legfontosabb: palesztinok, izraeliek ugyanúgy!
Daniel Barenboimé a kéz. Oroszországból Argentínába emigrált zsidók gyermekéé, akinek Jeruzsálemben is csatát kell vívnia, hogy Kelet-Nyugati Diván fantázianevű zenekara működhessen, zsidó művészpalántákkal is. Konzseniális: összeengedni Észak-Afrika ifjait, próbafolyamat, lemezfelvétel, nemzetközi turné. Kurd ül törökkel, haifai gázaival, kopt lapoz a mohamedánnak, s ha nem értik egymást, az őszülő-kopaszodó sztár komorodó tekintetével kell számolniuk.
A művek adják magukat: tavaly, a rommá lőtt Ramallahban Sors szimfónia, Berlinben pedig a szerző utolsó nagyszabású darabja, a Kilencedik. Az énekesek presztízsből jönnek: Waltraude Meier, Bayreuth csillaga biztos nem a hallhatatlan tíz mezzosor miatt vállalja. Vakteszten ember meg nem mondja, hogy időszaki szimfonikus zenekart hall, hadban-haragban álló népek gyermekeiből válogatottat, ráadásul az egyetlen, augusztus 27-i koncerten hiba nélkül játszva! Pedig az ellenségképet porlasztó ötlet önmaga Nobel-békedíjas, ehhez képest a zenei teljesítmény szinte mindegy is volna. Csakhogy Barenboimék produkciója frenetikus, új hitet adó. Tombol a közönség, hisz az együttes alkalmasságát bizonyította száz ifjú muzsikus, aki még nem rontott el semmit. Ha szemellenzős politikusaik ott ülnének, és nem ujjonganának eléggé, azonnal kiderülne, közülük ki az alkalmatlan. De nem ülnek ott.
