Stumpf András, itthon@hetivalasz.hu
Morvai Krisztina annak ellenére sem a zavargók felelősségét hangsúlyozza, hogy a tévé-székház ostrománál fel-gyújtották férje, Baló György autóját.
Az október 23-án történtek miatt feljelentette a rendőrséget az eddig feminista aktivistaként ismert Morvai Krisztina. Az ELTE jogi karának docense annak ellenére sem a zavargók felelősségére helyezi a hangsúlyt, hogy a tévészékház ostrománál felgyújtották férje, Baló György autóját.
– Ha elfogadták volna Gergényi Péter rendőrfőkapitány nyugdíjazási kérelmét, helyrebillent volna a világ rendje?
– Dehogy. Ha az emberi jogok oly mértékben sérülhetnek, mint október 23-án, akkor mélyebb a baj. Nem hiszem, hogy a munkajogi következmény elegendő azoknak, akiknek mondjuk kilőtték a szemét. Az ügynek nincs vége azzal, hogy Gergényi Péter odébbáll. A gyülekezési jog gyakorlása azt jelenti, hogy odamehetek, ott lehetek, és békében el is hagyhatom a helyszínt. Felelniük kell azoknak, akiknek parancsára ebben megakadályozták az embereket.
– Ön ott volt az Astoriánál. Félt?
– Magamat nem féltettem. Most gyógyultam fel egy halálos betegségből, úgy éreztem, ha a Jóisten segített, hogy azt túléljem, nem csaphat belém a ménkű. A gyerekeimet viszont féltettem, s szemrehányásokat is tettem magamnak, amiért őket is elvittem az Astoriához.
– „Minek ment oda?” – hogy Kuncze Gábort idézzük.
– Cinikus megközelítés, főleg attól az SZDSZ-től, amely az emberi jogokat oly büszkén a zászlajára tűzte. Az eset után a parlamentben meghívottként részt vettem abban a kísérletben, hogy majd a női képviselők, pártállásra való tekintet nélkül, elítélik a rendőri brutalitást. Kiderült, ez ábránd. Ugyanaz történt, mint legutóbb, amikor ott jártam. Akkor a párkapcsolaton belüli erőszak kérdéskörében is az áldozatokra tolták a felelősséget. „Főztél volna rendesen, fogtad volna be a szádat, nem vertem volna ki a fogadat” – sok helyen ez a mentalitás uralkodik. Itt is hasonló a helyzet. Nem mész oda, nem lövik ki a szemed. A lépcsőházban, ahol a gyerekekkel a fél éjszakát töltöttük, egy hölgy megkínált vízzel; mondta, hogy MSZP-szavazó, és ő is azt kérdezte, miért kellett kimennem az utcára, hiszen számíthattam erre. Arra, hogy a nemzeti ünnepen könnygázt kell szívnom, bocsánat érte, de nem számítottam.
– Be is perelte a rendőrséget. Ezzel a gyengébb mellé áll, vagy politikai harcot vív?
– Attól fogva, hogy letettem a jogászi eskümet, és elmondtam, hogy az igazság szolgálatának szentelem magamat, mindig a jogfosztottak mellé igyekszem állni. Ennek köszönhető, hogy sosem tartoztam egyik táborhoz sem, a tevékenységem egyszer ennek, másszor annak csípte a szemét. A nők és gyerekek elleni erőszakkal szembeni fellépést itthon a baloldallal azonosítják, ahogy a homoszexuálisok jogainak védelmét vagy a feminizmust is. Aztán jön egy abortuszellenes kampány, amelyben részt vállalok, s nem értik, hogy ez most hová is tartozik.
– Pedig az a körlevél, amelyet október 23-án éjjel küldött el a barátainak e-mailen, és amelyben Gyurcsány Ferencet minden idők legkártékonyabb miniszterelnökének nevezi, nem hagy sok kétséget.
– Aznap éjjel, amikor hazaértünk, épp a tévében szörnyülködött a miniszterelnök, hogy nem lehet kimenni az utcára, mert a randalírozó kisebbség terrorizálja a többséget. Mindez annyira ellentétben állt azzal, amit én láttam, hogy azon nyomban megírtam a körlevelet. Úgy éreztem, ki kell kiabálni, mi történt, s az nem lehet, hogy ennyire meghülyíthetik az embereket. Hogy a rendőrség brutalitása után órákkal még szavakkal is megtaposhatnak, azt – úgy éreztem – nem lehet elviselni.
– Nem lehet, hogy azt viselte nehezen: az ENSZ nőjogi bizottságából nyáron kigolyózta a kormány?
– Az idén már több mint száz palesztin gyereket lőtt agyon az izraeli hadsereg. Sejtettem, hogy senki nem fog megdicsérni, ha erre vagy az arab és beduin kisebbséghez tartozó nők kiszolgáltatottságára felhívom a figyelmet. Tudtam, hogy a pozíciót elveszíthetem. Így is lett. Az izraeliek tiltakoztak a bizottság elnökénél és a magyar kormánynál, és a kabinet végül Pető Andrea személyében egy erős zsidó identitású kolléganőt jelölt a helyemre. Ez nem miattam botrányos, hanem mert összeegyeztethetetlen az ENSZ alapelveivel. Nonszensz, hogy ha egy szakértő kérdést intéz egy államhoz, ahelyett hogy válaszolnának, kitúrják. A szakértő így soha nem mer majd föltenni valódi kérdéseket – akkor viszont minek költ a világ annyit az ENSZ-re? Ha a lelkiismeretemre hallgatok, nem figyelhetem, hogy egy megszólalás hasznos-e nekem vagy sem. Most például habilitálni készülök, és nem biztos, hogy ez az interjú a hasznomra válik – de mégsem hallgathatok.
– Férjének, Baló Györgynek sem koppintanak majd az orrára emiatt?
– A családomba a három gyerekem is beletartozik. Azért pedig szükség esetén áldozatot is kell vállalni, hogy tudják: létezik erkölcs. Nem egy család van egyébként az országban, ahol a házastársak nem értenek egyet politikai kérdésekben. Az én megnyilvánulásaimat is hiba lenne a férjem álláspontjaként kezelni. És akkor finoman fogalmaztam. Ezek embert próbáló idők, de már a megismerkedésünk is pikáns volt. 1992-ben tévévitát vezetett arról, szükség van-e igazságtételre, elő kell-e venni azokat, akiknek a kezéhez vér tapadt ötvenhatban. Politikailag korrekt felfogásnak az számított, hogy ezek elévült ügyek, különben is, öreg emberekről van szó, tehát nem. Én vertem az asztalt, hogy a sortüzek nem évülnek el, és az államnak azt kell üzennie, hogy ártatlanok lemészárlását nem tekintheti meg nem történtnek. A keresztapám – aki éveket ült néhány, ötvenhatban írt hazafias vers miatt – videóra vette a műsort, és azt írta a kazettára: „Az igazságot követelők és a hazaárulók vitája. Fő-fő hazaáruló: Baló György.” Három évre rá a „fő-fő hazaáruló” feleségül vette az ő kis keresztlányát.
– Tényleg, milyen a feminista életvitele a gyakorlatban? Otthon a férje főz, mos, takarít?
– Elosztjuk a házimunkát, és van segítségünk is.
– Csak nem egy másik nővel végezteti a piszkos munkát?
– Ez így túlzás – hetente egyszer takarít nálunk egy aszszony. A téma ugyanakkor fontos: a fejlődő országokból tömegesen érkeznek nők Nyugatra háztartási munkát végezni. Az ő jogaikat, fizetett szabadságot, normális munkaszerződést, az emberi munkakörülményeket nekik is biztosítani kell. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: a hétköznapokban is igyekszem képviselni az elveimet, hiszen a nők sok igazságtalanságot szenvedtek el, ezeket pedig orvosolni kell. Meg kell adni a lehetőséget, hogy aki szeretne, részt vehessen a közügyekben.
– Pozitívdiszkrimináció-párti? A nő a neme, és ne a képessége, a teljesítménye miatt kapjon állást?
– A jogi egyetemen, ahol tanítok, a lányok jobb eredményekkel végeznek, mint a fiúk. Ha az emberek képesség és teljesítmény alapján kerülnének pozícióba, legalább felefele lenne a férfiak és a nők aránya a vezetői szinteken. A közélet, a gazdaság, az egyetemi ranglétra csúcsain mégis alig állnak nők. Ha valamitől feminista vagyok, épp az, hogy szeretném megtalálni ennek az okait.
– Nem lehet, hogy azért van ez, mert – tetszik, nem tetszik – a nők szülik a gyerekeket?
– Az, hogy akár három-négy csodás évet eltöltünk a gyerekünkkel, nem ok arra, hogy ne töltsünk be fontos tisztségeket, hogy lemondjunk a sikerekről, az aktivitásról.
– Ön nem is panaszkodhat e tekintetben: két hete még Hernádi Juditnak is nyílt levelet címzett a Magyar Nemzetben.
– Annyira megörültem, amikor megláttam egy nyilatkozatot, mely szerint nők fognak össze a békéért. Aztán elolvastam a szöveget, s kiderült, hogy kódolt beszéd, amely szerint az egyik oldalon a békétlen csürhe, akik Fidesz-gyűlésre meg randalírozni járnak, a másikon pedig a béke hívei állnak. Amikor megláttam az aláírók között Hernádi Juditot, felvillant előttem a Heti hetes.
– Nézi?
– Kórosan alacsony a vérnyomásom. Nem lehet mindig kávét inni – néha Klubrádiót hallgatok vagy Heti hetest nézek, ami legalább olyan hatásos, mint egy fekete. A művésznőnek pedig azért írtam levelet, mert szerintem nem lehet hétről hétre gyűlölködni, majd azon csodálkozni, hogy jaj, miért nincs béke.
– Önnek is lenne rá oka, hogy gyűlölje a randalírozókat, hiszen a férje kocsiját is felgyújtották az MTV-székházat ostromlók.
– Sára lányomnak volt ez nehéz. A tévében néztük a történteket. A lányom egy gyerek igazságérzetével természetesen a hazug miniszterelnök ellen felkelők pártján volt. Egyszer csak megkérdezi: mama, az ott nem a mi autónk? Nem volt ez igazi kérdés, tudta ő, hogy bizony az. Nem értette: azok, akiknek szurkol, miért gyújtják föl az autónkat, amelyben ott van a rózsaszín balett-táskája meg a fényképezőgép, benne a balatoni fotók. De a felelősséget kizárólag a vandálok nyakába varrni hiba.
– A 23-án történtek ügyében mikorra várja, hogy a bíróság megállapítja a rendőrség felelősségét?
– Nyugodt vagyok, ami a bíróság működését illeti. Az igazságszolgáltatás malmai gyorsan őrölnek. Ahhoz képest, hogy találkoztam olyanokkal: megerőszakolt gyerek ügyében hat évig tartott az eljárás, a jelek szerint új utakon jár az igazságszolgáltatás, hiszen statáriális jelleggel, tizenöt napon belül el tudták ítélni a „zavargókat”. Arra számítok, hogy egy hónapon belül vádemelés lesz, s a bíróság akkor is gyorsan dönt majd, amikor a barikád másik oldalán állók tetteit kell megítélnie.
