Már nem ütközünk meg, felháborodni is fáradtak vagyunk. A rendszerváltás kezdetén, érzékenységünk és annyi diktatúrás év után egy tisztultabb világba vetett bizakodásunk még friss volt. Értelmiségünk széles köre még képes volt (nem is eredménytelenül) tiltakozni a hitvány szavak, az őrült beszéd ellen. Gondoljunk vissza – és ez csak egy jellegzetes eset volt -, 1990 elején még micsoda közfelháborodást váltott ki Csurka István egyik első, fenekedő Vasárnapi Újság-jegyzete. Ma?…
Egy évtized kártékony folyamata riasztó hatásfokkal beérett. Az őrült beszéd, a gyalázkodás, a sértegetés, rágalmazás, az elemi logika és értelem nélküli handabandázás a hétköznapi közbeszédnek már-már természetes része lett. A züllött szövegek naponta törik át a morális elutasítás, mi több, a köznapi jó ízlés gátjait. Az, hogy ebben a nyelvi tatárjárásban a szélsőjobb (és ma már sajnos alig van másmilyen „jobb”, mint szélső) sajtó élen jár – közhely. (Csak egy a sok riasztó példa közül: az évről évre megjelenő, az antiszemita közbeszédet elemző tudományos kiadvány idén példáinak egy részét a nagy példányszámú jobboldali napilapból vette.)
Legyünk tárgyilagosak: nem történhetett volna meg a jobboldali sajtó ilyen fokú megromlása, ha az nem vitális társadalmi-politikai folyamatokból táplálkoznék. Ugyanis a politikai mezőnek van egy riasztóan szélesedő zónája, ahol a demokratikus nyilvánosság bevett szabályai egyszerűen nem érvényesek. Egy-egy történelmi pillanatban úgy látszott, hogy az őrült beszéd visszaszorul a maga helyére: a társadalom peremvidékére, a politika senkiföldjére. Aztán tapasztalnunk kellett, mert a politikai és társadalmi középjobb határai a széleken diffúzak, az alpári nyelv mind szélesedő körben nyer polgárjogot. (Bibó már a negyvenes években rámutatott, hogy a magyar történelmi középosztály – ő ezzel a kifejezéssel írja le a politikai jobboldalt – belső reflexeinek engedve sosem volt képes elszigetelődni a szélsőségtől.)
Az elmúlt hetekben a „Kossuth tér és vidéke” produkciója arra is bizonyságul szolgált, hogy az őrült beszéd a vele járó eszement viselkedéssel milyen könnyedén képes áttörni a normalitás korlátait. Elképesztő (s talán kijózanító?) volt hallani a fékevesztett szavakat s látni hordozóikat. Önjelölt álforradalmárok panoptikumból szalasztott – normálisi körülmények között csak köznevetséget kiváltó – sámánokkal, szittyaharcosokkal ölelkeztek, a legsötétebb harmincas éveket idéző szövegeik otthonosan keveredtek a mai nagyvárosi alvilág szlengjével. A ráció gátjai közül kiszabadult szavak és tettek pszichopatológiai hatását testközelből tapasztalhattuk. Láttam tévében ártatlan arcú egyetemista lányt, aki ragyogó tekintettel közölte: ő akár meghalni is kész lett volna „az igazi rendszerváltásért”. Tudja ez a kislány és mások, hogy mit beszélnek? Nem tudják – s aggasztó az a szellemi vakság, ami megakadályozza, hogy felfogják: egy fertőzött nyelv elszabadult mondataival vagdalkoznak. Tudva-tudatlanul együtt azokkal, akiknek az uszítás és a gyalázkodás anyanyelvük.
József Attila bölcsességével nyugtatom magam: ”gonoszságuk is föl van fújva”. De ez, még ha vigasztalóan igaz is, nem ment fel bennünket – mindenekelőtt az írástudó értelmiséget -, hogy összeszedjük erkölcsi ellenálló képességünket, hogy az értelem minden eszközével útját álljuk az elharapózó őrült beszédnek. Mielőtt az abból fakadó őrült tettek végképpen feldúlnák mindennapjainkat.
Szász István
