Forrás: ÉS

NAGY BOGLÁRKA

A nagyobb rész boldogtalansága

Követési távolság

Molnár Ákos: Végre egy jó házasság. Molnár Ákos művei 3., Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 2006. 270 oldal, 2400 Ft

“A Múlt és Jövő Kiadó – Pap Károly életműkiadásához hasonlóan – szeretné feltámasztani ezt az írót, s ismét becsatlakoztatni a magyar és nemzetközi irodalomba” – ezzel az ambícióval zárja az újra kiadott Molnár Ákos-regényekhez fűzött utószavát a sorozatszerkesztő Kőbányai János. Kétségkívül elfelejtett írót emel fel a múltból a kiadó. Az utószó megismerteti az olvasóval azt a kevés életrajzi adatot, amit a szerzőről tudni lehet. Nevezetesen, hogy 1895-ben született, az első világháborúban elvesztette a jobb karját, így a hegedűművész-karrier helyett egy bank tisztviselőjeként volt kénytelen megelégedni a sorsával. A hivatalnoki munka szabadidejében azonban haláláig, 1945 februárjáig, amikor is a feleségével együtt a nácik meggyilkolták, öt regényt és négy novelláskötetet jelentetett meg. A kortárs Komlós Aladár a Nyugatban publikáló írót a folyóirat második nemzedékéhez sorolja, ahhoz a generációhoz, amelyről egy hírlapi tudósításában Kosztolányi azt írta, “az iskola padjaiból került a lövészárokba, s aztán hazajövet egy kifosztott, elbágyadt, érdeklődés nélküli országot talált”.

A 2005-ben két kötettel indult életműsorozat harmadik darabjaként látott napvilágot az 1929-ben megjelent s abban az évben Mikszáth-díjat is elnyert Végre egy jó házasság, amely a szerző első regénye, s amely igazolja Komlós Aladár állítását, mely szerint Molnár Ákos a “kispolgárság ábrázolójaként tűnt fel”. Az új kiadás egyik fülszövege Szerb Antalnak a Széphalomban megjelent recenziójából idéz, s olvasható benne néhány olyan hívószó, ami aztán a Molnárról szóló korabeli recepcióban egyre ismétlődik: a “kitűnő elbeszélő stílus” és a “pszichológiai részletek” gazdagsága. S valóban, nem akárkik szemlézték a szerzőt a maga idejében. Komlós Aladár az első (novellás) kötete, a Gyereknek lenni megjelenésekor azt írja róla 1926-ban: “Molnár ereje abban a bő, meleg és piros véráradásban van, amelyet az élet egy-egy kiragadott kis részletébe beleömleszt, s amellyel azt egy ember, egy egész sors tragikus szimbólumává duzzasztja, a tudat alól felvonagló asszociációknak abban a szokatlan gazdagságában, amellyel hősei életének óráit, mint lüktető vérerekkel átszövi.”

Folytathatnánk a sort Schöpflin Aladártól, Benedek Marcelltól vagy Karinthy Frigyestől vett sorokkal, de nem feledkezhetünk meg arról a kérdésről, vajon Molnár Ákos prózája valóban becsatlakoztatható-e újra a magyar irodalomba. S mit tehetünk hozzá ahhoz, amit Kőbányai János fogalmaz meg, amikor az elfelejtett írót a magyar-zsidó irodalom jelentékeny képviselőjének is tartja, minthogy Molnár Ákos “egyaránt írt zsidó témákról, s úgynevezett “univerzálisakról””? A magyar irodalomtörténet kétségtelenül adós a kérdésben: van-e s mit jelent a magyar zsidó irodalom fogalma? Ha kezünkbe vesszük A határ és a határolt (Töprengések a magyar-zsidó irodalom létformáiról) című tanulmánykötetet, amely az 1997-ben e témában megrendezett konferencia anyagát tartalmazza, sokféle közelítést és sokféle következtetést olvashatunk benne. Nem is vállalkozhatnék most arra, hogy magam is definíciót kínáljak a magyar-zsidó irodalom mibenlétére, de hadd említsem meg e tanulmánygyűjteményből Várnai Pál hozzám közel álló javaslatát a lehetséges kutatási irányok kijelölésére. Egy diaszpórában élő reflexiói című írásában a leghasznosabbnak és legcélravezetőbbnek a motívumok, életművek és a nyelvhasználat kutatását tartja. Mindenesetre Molnár Ákos életműkiadása csak bővítheti az efféle irodalmi vizsgálódások körét, s talán választ találhat arra is, hogy miben kereshető a szerző elfeledésének oka.

Visszatérve azonban a jelenkori kanonizációs kérdéshez, rögtön leszögezném, hogy Molnár Ákos a Végre egy jó házasság és néhány novellája olvasása után igencsak korszerű és élvezettel olvasható szerzőnek bizonyul. Molnárt nem sorolnánk a “kis jómozgású epigon”-ok közé, ahogy Babits utalt 1924-ben némely fiatalabb kortársára. A Végre egy jó házasság szüzséje egy novellára való epikai anyag: a főhős Homolács Albin 53 éves kistisztviselő egy malomban Budapesten, 28 éve békésen unalmas házasságban él feleségével, Máriával, aki 1927 egy szeptemberi délutánján vonatra ül, hogy részt vegyen egy vidéki esküvőn. Férj is és feleség is szörnyen meg van rettenve az előttük álló változástól, a megszokott életritmus kizökkenése roppant félelmet gerjeszt mindkettejükben. Azonban míg a feleség – mint utóbb kiderül, ugyancsak túlfűtött vágyakkal telten – távol van, az ijedt férj ideges gyorsasággal veti bele magát abba a pokol gőzét sistergő városi katlanba (egész a bordélyházig), ami persze megvetendő, ám titokban irigyelt, úri huncutságként került szóba olykor a házasfelek között. Homolács végsőkig frusztrált figuráját a kötet első részében a lélektani folyamatok és belső történések alapos ábrázolásával mutatja be a mindentudó elbeszélő. Valósággal tobzódik a belső tudatállapotok, szorongások, a társadalmi és munkahelyi ranglétra egyre alsóbb fokaira kényszerült s a szexuális kielégületlenségben szenvedő alakban feltámadó vágyak, félelmek, indulatok szarkasztikus, analitikus leírásában: (“merész titkok körvonalai formálódtak a vaksötétből…; kitörlődött emlékei keltek új életre, bevonva egy idegenül csillogó aranyfüsttel, mely mögött titokzatos izzással parázslott visszavonhatatlanul letűnt és végigcipelt élete”).

Nem artisztikus, nem szecessziós ez a nyelv, nagyon is érett, nagyon is reflexív, s a regény narratíváját tovább árnyalja a korabeli társadalom és képviselőinek állapotrajza. Erről a korról írja Szerb Antal A mai ember és a kultúra című írásában: “Mert ma sokkal nagyobb rész boldogtalan, mint valaha. A demokratikus fejlődés, sok áldása mellett, a boldogtalanság új lehetőségeit nyitotta meg a tömegek előtt.” Homolács Albin életének forradalma – amelynek során megismerkedik az extravagáns költőnővel, Ujvári Rózsival, a Ritzben költi el az ebédjét, s mielőtt a Gerbaud-ban gazdag és elegáns miniszteri tanácsosként jelenik meg a folyóiratalapítási lázban égő írók között, egy bordélyházban vet véget az öt éve tartó szexuális aszkézisnek, amelyet a házastársi érintkezéstől viszolygó felesége rótt rá, s amelyet csak a hivatali íróasztalában rejtegetett francia akt-levelezőlapok enyhítettek kissé -, ez a minden addigit eltörlő “új élet” mindössze egy napig tart. Ez a csehovi, gogoli kispolgár persze szegény, mint a templom egere, így hát a zsidó kereskedőtől, Schwarz Gézától a malomnak behajtott 300 pengőt költi vagyis sikkasztja el. Molnár többek között a főszereplő, a törekvő írók, költők, a hivatali kollégák és a vezérigazgató vagy éppen a házmester és a cselédlány plasztikus és egyúttal típusos ábrázolásával, a psziché működésének minuciózus leírásával, az ironikus narrátori hang megszólaltatásával, a “nagyobb rész boldogtalanságának” tragikomikus bemutatásával győzi meg az olvasót, hogy nem a két háború között népszerű lektűrt tart a kezében. További erénye a műnek az elfogulatlan szerzői önreflexivitás, ahogy például Ujvári Rózsi témaként ajánlgatja a Homoláccsal történtek megírását íróbarátjának: “Nagyon jól el tudom képzelni Albin barátunkat egy regény központjában, és ha zivataros korszakunk rombolásaiból “kivirágzott, új embert akarsz”, épp elég egzisztenciáját vesztett ember szaladgál körülöttünk, semhogy beléje ne lehetne vinni a század harmadik évtizedének aktualitásaiból a legkézzelfoghatóbbat, a vagyonkájukra építők talajvesztettségét.” Az írótárs azonban nem találja a történetet elég “monumentálisnak”: “nekem nem fekszenek ezek a pszichózisos dolgok. Az analitikus regény kiment a divatból.” A kézzelfogható aktualitások között pedig ott van még Schwarz leírása Homolács szemszögéből: “Robusztus, tomboló erőszakossága a zsidók alattomos, szívós világszövetségét juttatta eszébe… E szövetség valóságát a kommün után felburjánzott lapok ültették tudatába. Egész életét zsidók között töltötte… semmi különbséget nem tudott észrevenni köztük és a nem zsidók között…”

A regény második részének középpontjában a feleség, Mária alakját rajzolja meg a szerző, kevésbé aprólékosan, mint a nevében “szörnyű realizmus”-t hordozó Homolácsot, de ugyanazzal az analitikusi érzékenységgel. Az asszony elmúlt vidéki napja – a mohón vágyott, ám megalázóan érdektelennek bizonyuló találkozás az első férjével – bontakozik ki előttünk, s a nő örömtelen gyerekkora, menekülése az első férfi karjába, akitől a nászéjszaka kísérlete után riadtan el is menekül, hogy a Homoláccsal kötött házasság monoton megszokottságában lelje meg biztonságát. Míg a férje tehetetlenül kószál a városban, a hazatérő Máriának Ujvári Rózsi ad elő a történtekről előbb egy szalonképes verziót. Miután azonban az asszony a malom részvétlen vezérigazgatójától értesül férje gyalázatos tettéről, a költőleány egy a házasság időszerűtlen voltáról szóló ária közepette elmondja Máriának az igazságot, Homolács kétségbeesett udvarlását és ígéreteit, s a feleség boldogan szabadul meg a lelkifurdalástól. A kölcsönös elvágyódások és megalázottság-érzések végül hamis katarzisba fúlnak, az “átlagos ember diadala” következik be: “Hisz… itt minden folytatódik a régiben!”

Molnár Ákos műveinek újrakiadása olyan hiánynak a pótlása, amelyről vélhetően csak kevesen tudtak. Ily módon felfedezés is számunkra, s alkalmat kínál az olvasónak és az irodalomtörténésznek is, hogy ki-ki a saját kánonjában elhelyezze Molnárt az őt megillető helyre. Nem lehet mindig mindent az időre és az utókorra bízni.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 45. szám

Comments are closed.