MRAVIK LÁSZLÓ
A műgyűjtemények hasznosságáról és a múzeumokról
A kulturális, művészeti, és tudományos örökség egysége és egyetemessége
Pécs közismerten sok kulturális oktatási és tudományos intézmény, valamint művészeti emlék gazdája, melyeknek együttese, a könyvtárral és levéltárral, a püspökség gyűjteményeivel együtt Magyarország egyik fontos tudományos bázisa. Gyakori bosszúságak tűnik az a tény, hogy ezek döntően nagyobb része nem mindig látható; főleg az alapvetően jóindulatú, de némelykor felszínes szuperhatalomnak, a médiának szokása ennek nehezményezése. Nem lehet elég gyakran megkísérelni tisztázni ezt a kérdést, ámbár, nyilvánvaló, hogy a populáris oldalról sohasem fognak hinni nekünk. Mi, elaggott, zoológiai besorolásunk szerint mindenképpen élő kövületnek számító múzeumbogarak, könyvtári molyok, levéltári atkák tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy mindaz, amire vigyáznunk kell, tudományos gyűjtemény, intézményeink az ismeretek tárházai, s ami ebből következik: a megismerés, az önismeret tárházai. A társadalom és az egyén szempontjából egyként annak számítanak. Nemzeti azonosságtudatunknak, ha tetszik, büszkeségünknek igen tekintélyes részben ezen intézmények a letéteményesei, az ezekben őrzött, tárgyak, műalkotások, könyvek, iratok sokasága.
Így azután nem csak hogy nem baj, hogy nincs minden gyűjteményi tárgy kiállítva, s hogy a gyűjtemények ezzel együtt is bővülnek, anyaguk nő. A köz ily értékeinek bővülésével a köz tudásának halmaza, művelődési, művészeti és történeti ismereteinek mélysége egyre növekszik. Igazán nem túl nehéz lecke ennek megértése, de, mint említettem, mégsem lesznek képesek felfogni a laikus megmondók.
Pedig elhihetik, ha józanul végiggondolják: valójában nem is léteznek természettörténeti, régészeti, néprajzi, technikatörténeti, politico-históriai és más efféle tiszta profilú múzeumok – csak történelem van, s annak művészei, történeti, etnográfiai és egyéb kivetülései, melyek szorosan kötődnek egymáshoz. Agyunkban, lelkünkben ez a sok diszciplína természetes módon képes egyesülni, s ehhez nem is kell lángelmének lenni, csupán tágas szemléletűnek. Máshogy mondva: önmagában való művészeti értéke mellett egyszersmind tudományos archívum része is minden művészeti tárgy, alkotás, melyek nem érthetőek meg teljesen, ha nem vizsgáljuk őket a tudomány, a történelem kontextusában. Hogy mégis elkülönült gyűjtési, kutatási profilú múzeumok vannak, annak oka a speciális felkészültség nélkülözhetetlensége, a szakirányú elmélyedés, de oka számos hagyomány is, melyet „megtörni dicséretesb lenne, mint megtartani”.
Hogy jelen kiállítás anyagának a sorsa végül is mi lesz, az csakis a művek tulajdonosán, Antal Péteren múlik. Az is jó, ha az anyagot egyszer végleg a köznek juttatja, de az is jó, ha megtartja. Mindenképpen jó helyen lesz. No persze, ahogyan némiképpen helyszűke van a gyűjtő környezetében, úgy bőséges helyhiány szokott lenni a múzeumokban is. Csak azt ne gondolja senki, hogy ez Európa bármely jelentékenyebb gyűjteményi centrumában másképpen van. Ám a folytonos pénztelenség közepette is előbb-utóbb bemutatásra kerülnek az úgynevezett „raktári” képek is. Szövevényessé teszi a helyzetet az is, hogy a magyar műkincsállomány a magyar történelmi és erkölcsi csődhelyzetek következtében riasztóan egyoldalúvá vált, az egyetemes művészet – régészet, képzőművészet és iparművészet, művészi értékű könyvek – kiszivattyúzódtak az országból, ma, bizony, ebben a tekintetben a múlt morzsáiból táplálkozunk. Az ország ilyetén lerongyolódása nagyjából az 1930-as években indult kétes útjára, a háborúban és közvetlenül utána elképzelhetetlen méreteket öltött, a maradványokat és az utóbb előkerült műveket azután a létező szocializmus idején csaknem akadálytalanul lehetett külföldre vinni. Legyen elég a Seuso-kincsre utalni, amivel olyan gond nélkül ballagtak át a határon, mintha az valami belső EU-gyepű lett volna már akkor is. A műtárgycsempészek olykor lebuktak, ám mégis mindig megúszták büntetlenül. A rendszerváltás után ez a folyamat nyilvánvalóan gyorsult, végre kapitalizmus van, s a cápáktól (eufemisztikusan multiknak, befektetőknek is nevezzük őket, úgy mégiscsak szebb) nem várhatja senki, hogy ne cápák legyenek. Megjegyzendő, hogy a cápa igen szép és a célszerűség csodája is, valahogy mégis nehéz szeretni őket. E nagy halak közé tartozik a nyugati műkereskedelem elitje, a s főleg a közismert piacvezető cégek.
Maradt tehát a magyar gyűjtőnek a magyar művészet emlékeinek gyűjtése, s hiba lenne, ha ezt lebecsülnénk. Régebbit és újat egyaránt gyűjthetnek, előbbi kör jobbára a gazdagabbak, utóbbiak a nem annyira tehetősek számára írt kör – kivételekkel. Egészen kicsiny túlzással mondhatjuk, hogy az egész magyar művészet rendelkezésükre áll. A magyar műtárgyak nem voltak keresettek külpiacokon. A magyar műbarát külső versenytárs nélkül szerepelt ezen a piacon, amit még az is bővített, hogy az utóbbi évtizedekben seregnyi mű haza is származott, idehaza sokkal magasabb áron lehetett eladni, mint külországokban. A helyzet azonban itt is változik – ez azonban inkább örvendetes, mint szomorú fejlemény – ha ugyanis nem furakszunk be a külhoni műpiacra, a magyar művészetet továbbra is – igaztalanul – a nagyvilágban provinciálisnak fogják tekinteni. Engedni kell magyar műalkotások külföldre kerülését, csak tudni kell, hogy hol kell megállni, mikor kell olyan szabályokat hozni, amikortól már szigorítani kell a magyar művek kivitelének engedélyezését. E racionális, a nemzetközi kulturális pozícióinkat, nemzetünk tekintélyét segítő distinkciót az egyetemes és a magyar között nem vélem látni.
Múzeum és magángyűjtemény szabadsága és felelőssége
A magyar művészet mintaszerű egységeit, válogatásait – félve mondom ki, fenntartva a tévedés jogát – sokkal inkább a magángyűjteményekben találhatjuk meg, mint múzeumainkban. Ez nyilvánvalóan nem azért van így, mert a múzeumokban dolgozó kiváló szakemberek fejében valami baj van. Nem, az ok nehézségeikben áll. Hosszan lehetne sorolni ezeket, de elég, ha annyit mondunk, hogy mindig is kevés pénzzel gazdálkodhattak, mindig is korábbi rettenetes hiányokat kellett és még mindig kell pótolni, s hogy – valljuk meg – a kultúrpolitika mindig is beleszólt a dolgukba. Ma már ugyan kevésbé, de néha direkt, többnyire indirekt módon mégis igyekezett hatni a gyűjtés irányaira – vidéken és fővárosban. „Látogatóbarát múzeum”. Az ész megáll: pusztulás szélén álló tárgyakat kell megmenteni, balul elésült állandó kiállításokat újragondolni, fontos időszaki kiállításokon felhozni a mélyből a rejtett értékeket, s a többi, s a többi – a látogatóbarát koncepció jegyében azonban elébb a múzeumi pelenkázók létesítésére kellett koncentrálni – s még ez volt a politika emberszabásúbb része. Nem tudom, hogy visszajön e még a régebbi, 2002-ig érvényes „látogatóellenes” múzeum, de nekem úgy tűnik, hogy eljött a Kánaán, a közgyűjteményekkel kapcsolatos kultúrpolitika megszűnt lenni, ami természetesen magárahagyottságot is jelent. Jobb így, bár kevesebb a pénz. Hát persze, rejtett, vagy lokális koncepció azért van, de ne többet erről. S hogy visszatérjek a múzeumi gyűjtemények gondjaira, az állandó kiállítás bizony tehertétel. Nem tárgyunk, hogy ezek némelyike riasztóan elavult, vadkeleti jellegű, de menti őket, hogy mindig valamilyen módon egyensúlyozniok kell „bánatot s gyönyört”, ami, valljuk meg, ritkán sikerül, s a siker nem kis részben szerencse kérdése is. És, azt hiszem, ha e szakterület egészét nézzük, ha van is gyűjtési koncepció, az olyan háló, melyen bántóan nagy szakadások vannak. Egészen nagy halak úsznak ki ezeken a lyukakon, melyekre pedig szükség lenne. A közepes, a kisebb, de ritka fajok meg egyszerűen kiszáguldanak rajta, szinte nyom nélkül enyészve el, felszívódván a nagyvilágba. Ilyenkor – ezt kellene végre felfogni – agyvelőnk egy köb-mikromillimétere pusztul el.
Egyetlen példával élnék, ha megengedik. Ha nem, akkor is. A 90-es években egy fővárosi aukción, Gyurkovics Károly (1810-1874) „academiai festész úr” egy képe került kalapács alá. Az egyik pesti rabbit ábrázolta. Nem nehéz kitalálni, hogy kit, forrás is van róla. Mellesleg a kép rendkívül ritka témája mellett magas művészi színvonalat is képviselt. Mint a portréknak általában – a magyar vevők részéről megnyilvánuló dilettáns közöny miatt is – a festmény ára alacsony volt. Mármost az, hogy a Nemzeti Galériának nem kellett, még csak-csak érthető, bár vételi szándéka éppen nem holott volna rá szégyent; a budapesti Történeti Múzeum részéről már kevésbé érthető a közöny; a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka számára már-már kötelező lett volna a kép megszerzése. Olyan sok rabbiarcképe azért nincsen, hogy éppen a legjobbról lemondjon. De ha már mindezek az intézmények nem nőttek fel a lehetőséghez és a feladathoz, a Zsidó Múzeumnak kutya kötelessége lett volna a fillérekért kínált és eladott mű megvásárlása. Persze ők sem. Aztán egy magánszemély megvette. Négy múzeum is melléfogott, az egy magánszemély viszont tudta, hogy mit vásárol. Magamban már örvendeztem, hogy a kép nem maradt szégyenszemre vissza, majd kiderült, hogy a vevő nyugat-európai, akiket – ebből a kicsiny példából is látható – soha nem fogunk utolérni. A magángyűjtőnek ilyen kötöttségei nincsenek. Ha akar, kísérletezhet, saját pénztárcáján kívül más nem bánja. S hallatlan előnye, hogy a gyűjtő spirituális produktuma melybe jogosult fő helyre tenni, olyanokat, akikről a múzeum éppencsak tud, s nem kell a teljesség igényével munkálkodnia, bátran kihagyhatja azokat, akiket ugyan a múzeumok is többnyire szívesen kihagynának, de bizonyos okok miatt ezt nem tehetik.
Ma már említeni is fölösleges lenne azokat a hazai mintakollekciókat, melyekről könyvek vagy más terjedelmes ismertetések jelentek meg, ha csupáncsak az ismereteket akarnók itt átadni. Ezeket ma már talán, részben legalább, közismertnek tekinthetjük. „Jobb körökben.” Ám nem egyszerűen erről van szó. A mágia és rítus szent nevében soroljuk fel Rácz István, Dévényi Iván, Kolozsváry Ernő, Vasilescu János, Pogány Zsolt, Deák Dénes, Nudelmann László nevét, élőket dicsérve, holtakat megidézve, másokat igaztalanul kihagyván ezúttal. S most két helyen is nyilvánosság elé lép a velük részben legalább is egyenrangú Antal Péter-féle gyűjtemény, két helyen is egyszerre.
A magyar polgár tetszhalála és lassú ocsúdása
Mondom, részben, mert ő, amellett mélyen érti, és igényesen gyűjti az új magyar művészet alkotásait, messzebbre tekint vissza az időben, mint a felsoroltak. Kockázatot vállal ezzel, s ez is érdeme. Mert minél hátrább merülünk a múlt rekvizitumai, műalkotásai közé, annál nagyobbakat tévedhetünk. Rendben van, Scheiber Hugót nyilván nagyobb ütemben hamisítják, mint Tizianót. De hát éppen itt a kockázat. Mit veszítünk egy hamis Scheiber megvételével? Mondhatni, se pénzt se posztót. De egy XVI. századi eredeti velenceit megvenni, még ha az nem is épp Tiziano, hanem, mondjuk, „csak” egy Pordenone, ha ez hamis, az bizony nagy veszteség, s még nagyobb elszalasztani, ha történetesen eredeti. Mindenesetre, nehéz lecke. Itt jutunk el a polgár személyéhez, aki a kultúra garanciája. A polgárt most valódi értelmében mondom, gazai napi politikai vonatkozásait felejtsük el. A kultúra értője, megtermeli a kultúrát, s mindennapi kenyere az. Az igazi műgyűjtők többsége – szinte mindegyike – őközülük való. Többségük képgyűjtő, a zsidótörvények, a háború, majd a szovjet zsákmányolás következtében éppen az iparművészeti, plasztikai anyagok lettek oda, a maradék egy része pedig szőrén-szálán eltűnt az 50-es évek elején, mondják, hogy az Artex egy-két szerelvényének révén. Kellett a keményvaluta esztergapadokra, marógépekre. Most aztán se marógép, se valóban régi szőnyeg.
Ebből következően a klasszikus polgári műgyűjtő őstípusa, melynél a képzőművészet és az iparművészet minden, vagy legalább is sokféle neme, műfaja magas színvonalon volt képviselve, vagy számos darabbal, vagy műfajonként egy-két kiemelkedő művel. Legismertebb az ilyenek közül a Kohner Adolf-, a Nemes Marcell-, a Hatvany Ferenc-, a Herzog Mór Lipót-féle gyűjtemény, tudni kell azonban, hogy több tucat nagypolgári otthonnak ugyanilyen volt a jellege. Talán mindenki előtt ismeretes, legalább névről a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum. Nos, Hopp Ferencnek csak egyik, bár legjelentősebb tára volt a keleti, emellett neki jelentős képgyűjteménye, európai kerámiái és kisplasztikái is voltak. Talán nem helytelen itt egy rövid utalás arra, hogy Kohnertől, Nemestől az Antal-gyűjteménybe is jutottak művek. Nem volt minden hiába.
Kivételes sokszínűség az utóbbi évtizedek műgyűjtésben: néhány példa és Antal Péter
Az ilyenfajta, összetett anyagú polgári enteriőrök ma már igen kevés műbarát lakásában láthatók, hiszen, már a második világháború megpecsételte a hasonlóak sorsát. Valami furcsa kegye volt a sorsnak az, hogy néhány új, komplex gyűjtemény a társadalmi körülmények ellenére létrejött. Abban az időben a gyűjtő gyanús volt, a múzeum állítólagos ellensége. Ugyanakkor a műtárgyakat értékesíteni kívánók természetesen nem a múzeumhoz vitték műtárgyaikat, hanem néhány nem alkudozó, jól fizető műgyűjtőhöz. Így jött létre Ruszinkó Barnabás szülész-nőgyógyász-onkológus és Kadosa Pál zeneszerző és zongoraművész rendkívüli anyaga, az előbbi számbelileg is hatalmas volt, az utóbbi viszont csupa rendkívüli ritkaságot tartalmazott. Mára mindkettő széthullott, mint ahogy az egy-két később alakult is, ezekről most ne szóljunk. Néhány azonban együtt van. Éppen Antal Péteré az egyik, akinek értékes régészeti, kerámiai és bútorgyűjteménye is van, jóllehet képgyűjteménye, amit bátran nevezhetünk képtárnak is, az elsődleges.
Ennek egy része látható itt. Nem lenne helyes, ha itt a művek elemzésébe bocsátkoznánk. Természetesen tudjuk, kik a legnagyobbak. Ferenczy, Derkovits, Nemes Lampérth, Egry, Rippl-Rónai, Munkácsy, Paál, Gulácsy, Bálint, Barcsay, Szinyei Merse, Mednyánszky. Nocsak, ez csaknem mindegyik. Tudatosan hagytam ki néhányukat, akikre külön szeretném felhívni a figyelmet. Olyanokat, melyeket talán kevéssé ismernek a nagyközönség körében, de az Antal – gyűjtemény darabjai jól rávilágítanak kiválóságukra. A szakemberek természetesen tudják, hogy miként is áll az igazság.
Mindenekelőtt a 26 éves korában meghalt Bohacsek Edére szeretném felhívni a figyelmet, akinek korai, 1910-es lapján már csillog a tehetség, a két későbbi lapon pedig látjuk, hogy az ő útja nagyjából arra itt, amerre Nemes Lampérthé, Bohacsek azonban erősebben kapcsolódik az expresszionizmushoz.
Bene Géza a másik. Ez az amúgy csendes ember olyan erejű kompozíciókat alkotott, amelyek olyan tökéletes felépítésűek, mint Barcsay munkái, s olyan festőiek, mint Egry. Azt hiszem, hogy neki a legnagyobbak közt a helye, de valamikor egy időre kiesett az időből, műcsarnoki nagy kiállítása után szinte rögtön elhunyt, könnyű volt elfelejteni. Emlékezetének fenntartása, műveinek időnkénti bemutatása egyértelműen a magángyűjteményeken múlott. A műcsarnoki kiállítást magam kamasz fejjel láthattam, (akkor még tévutakon tántorogva, építésznek készülődvén), s a lelkesedés mellett igazában itt ébredtem rá a modern művészet lehetőségeire, látván, hogy így is lehet festeni.
Harmadik mesterként Nagy Balogh Jánost emeljük fel a mélyből. Ő az, akit az iszonyú nyomor folyvást akadályozott a munkában, betegség és emberi magány terhe sújtotta. Csak kisméretű munkák létrehozására gondolhatott, szűkölködése miatt is. Ezekben azonban a monumentális festészet-grafika egyik legnagyobb, sajátosságai révén egyedülálló képviselője lett. Életműve meglehetősen kicsiny, ebből is sok 1945-47 során „idegen nemzetiségű katonák” hivatalos, állami parancsra végzett fosztogatásának áldozata lett, alighanem el is pusztították ezeket az első ránézésre nem könnyen felismerhető értékeket.
Még Anna Margitra szeretnék utalni. Mondhatnám azt is, hogy ő „divatos” művész lett. De ott van azokban a nagy gyűjteményekben is (így a most megnyílóban is), akiknek összeállítói (mint például Kolozsváry Ernő, akinek anyagából egy hete nyílt meg Budapesten példátlanul érdekes kiállítás) mit sem törődtek a divatokkal, bizonyítva kiválóságukat azzal is, hogy mellőzték gyűjtésük során a – többnyire a műkereskedelem által túlmenedzselt, magas áron eladható – borzasztó festőket. Anna Margitot csaknem mindenki szereti, mert hogy olyan kedves. Miközben nála összetettebb eszmeiségű, tragikusabb műveket kevesen alkottak.
Itt most, e kiállításon, Antal Péter gyűjteményének részleges megmutatásán magas a színvonal, Pécs gyűjteményeire, múzeumaira, kulturális életére ez egyébként is jellemző. Nagyon kell erre vigyázni, mert elrontani, lerombolni az elmúlt több mint harminc év alatt felhalmozott nagyszerű értékeket két-három év alatt is lehetséges, de visszaépíteni két-három destruktív esztendő után soha többé nem lehet. Ez csakis a helyi vezetés felelőssége. Pécs nagy feladatok előtt áll, melyeknek ilyen vagy olyan kivitelezése eredményezhet glóriát és szégyent egyaránt. Az eljövendő kulturális fővárosság ijesztő közelségben van. Azért is felettébb óvatosnak illik lenni, mert a csillogó kirakat mögött a magyar múzeumok és a magyar műgyűjtés története már nagyon régen nem sikertörténet. A műgyűjtés előbb lesz diadalmas, mint a múzeumok, úgy általában. Erre, gondolom, ha fentebb mondottak csak hozzávetőlegesen is igazak, bátran fogadhatunk.
Magyarország szája íze, azt hiszem, hogy manapság joggal keserű. Nehogy félreértés essék, nincs ebben semmi aktualizálás. Érdemes lenne a lehető legkönyörtelenebbül körüljárni, mit sem törődve az érzékenykedésekkel, hogy ez miért van így, miért lett az ígéretes rendszerváltás első másfél évtizede sokkal rosszabbul, mint azt ésszerűen várni lehetett, s hogy nagy hirtelen miért jött el „rosszkedvünk tele”, s miért e nagyon erős „rossz közérzet a kultúrában”. Természetesen vannak kivételek, vannak területünkön is váratlanul kiviruló intézmények. És szerencsére vannak ünnepek is, amikor mi, „jobagiones”, letehetjük a robotot, s templomba mehetünk. Itt vagyunk.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 45. szám
