Papp László Tamás 2006. november 9. 08:30
Oroszország és Venezuela is megteheti, hogy a csapok lezárásával, áraik feltornászásával újabb évekkel odázzák el a pluralista kultúrállamok olyan bosszantó heppjeinek elfogadását, mint demokrácia, a magántulajdon tisztelete, jogállamiság, a piaci normák respektálása.
Újra trendi módszer lett a világpolitika bizonyos szegleteiben az energiahordozók megvonásával, politikai okokból való drágításával történő zsarolás.
Oroszország kezdte, amikor a földgázelosztáson át először Ukrajnát (s vele együtt közvetve az Uniót), most pedig Grúziát fenyítette be. Hogy le ne maradjon, ringbe szállt Hugo Chavez venezuelai Commandante is, aki meg az USA kormányának tervez beinteni az olajcsap elzárásával. A dolog persze olyan régóta létezik, mint a legősibb szakállas vicc, de úgy tűnik, mostanság fokozottan kezd divatba jönni.
Az embargó, mint fogalom, eredendően természetesen nem ördögtől való. Ha egy ország sorozatosan megsérti az emberi jogokat, terroristákat patronál, háborús bűnöket követ el, legitim dolog akár üzemanyag-szállítmányok felfüggesztésével is sakkban tartani. De a fentiekben nyilvánvalóan nem erről van szó.
Előbbinél egy rokkantnyugdíjas szuperhatalom az, amely revansot vesz. A féldemokratikus, autoriter keleti birodalom igyekszik megrendszabályozni a szövetségbe forrt, lepukkant köztársaságok vonzásköréből szabadulni próbáló, nyugatosodni akaró kisállamot. Amikor Putyin az ezredfordulón átvette a jelcini örökséget, a nagy Oroszország kovácsolta frigy már a válóperes ordibálás periódusában volt.
A XX. század végére a Szovjetunió elvesztette kelet-közép-európai csatlósait, fejlődő világbéli gyarmatait, hogy végül maga is bedobja a törülközőt. Aztán a millenniumra a hagyományos, moszkovita-bizantinus szövetség olyan utóvédjei is kidőltek, mint Meciar, Milosevics vagy Iliescu.
Az oroszok képtelenek voltak megakadályozni a NATO keleti bővítését, hatalmas véráldozatok árán sem tudták megnyerni a csecsen háborút. Aztán a hullám átcsapott az egykori szovjet határokon. A „90-es évek legelején függetlenedő Baltikum után nemrég Grúzia, majd Ukrajna is nyugatbarát, kvázi-liberális csúcsvezetőkre szavazott, forradalmi hangulatban zavarva el Moszkva választási csalással operáló, SZKP-múltú protezsáltjait. A gáz-és olajvezetékek szabályzókarja körüli babrálás a kapuzárási pánikban leledző orosz medve pavlovi reflexe, a megalázott birodalom dacreakciója.
*
Caracasban egy Perón, Allende és Castro stílusjegyeit vegyítő, megkérdőjelezhető tisztaságú voksolás révén hatalmon maradt, USA-fóbiás, nagytőkeellenes, ultrapopulista demagóg önkényuralmi jellegű politizálása teljesedik ki. Nehéz eldönteni, gesztusában mennyi az újraválasztási retorika és mennyi a reális fenyegetés. De valójában nem is ez a kérdés.
Sokkal inkább az, hogy a gyakorlatban mennyire kell parázni attól, hogy a jéghideg tekintetű KGB-obsitos, az egyenruha-mániás latin-amerikai Bonaparte-karikatúra vagy a petrodollárokat kasszírozó burnuszos olajsejkek némelyike lebéníthatja a nyugati civilizációt. Jósolni persze nem tudunk, de a történelmi példák arra intenek, hogy az óvatosság indokolt, ám a félelemtől magunk alá csinálni momentán fölösleges.
A témában bevezetett legnagyobb ebzárlat az 1973-74-es, az arab országok által az Izraelt támogató Nyugat térdre kényszerítésének szándékával meghirdetett olajembargó volt. Ekkora távlatból nézve kimondhatjuk, a fejlett ipari államok nemcsak hogy átvészelték a szűk esztendőket, de megerősödve jöttek ki belőle.
A piac azonnal reagált az energiaínségre, az autógyárak országúti cirkálók helyett ráálltak a szerényebb méretű, így kevesebbet fogyasztó modellekre. Közbeszéd tárgyává vált az energiatakarékosság, a gazdaságosabb távfűtés érdekében új szigetelési technológiákat vezettek be. A nukleáris lobbi is sokat köszönhet az olajválságnak, mert gombaként szaporodtak az atomerőművek. Az embargót csodafegyvernek tartó arab rezsimek tulajdonképpen maguk alatt vágták a fát.
Ahogy Rondo Cameron gazdaságtörténész találóan megállapította, „a faszénné égethető fa hiánya volt az, amely elvezetett a koksz használatához a vasércolvasztásban. Sok más példa is akad, amikor valamilyen erőforrás ideiglenes vagy egy adott helyen jelentkező hiánya kényszerítette ki annak a helyettesítő megoldásnak a megtalálását, amely gyakran hatékonyabbnak vagy gazdaságosabbnak bizonyult.”
Az erdők ritkulása miatt áttértünk a kőszénre, a bányák kimerülése okán az olajra. A közel-keleti helyzet bizonytalansága, az embargó pedig a maghasadásból nyert energia kiaknázására ösztönzött. A világtörténelem iróniája, hogy az olajárrobbanás begyűrűzése nem a Nyugatot gyengítette le, hanem a szocialista blokk „palesztin ügy” és az arab világ mellett álló országainak rugalmatlan, a kihívásokra gyorsan reagálni nem tudó tervutasításos gazdaságait vágta haza.
*
Az energiafegyvert használó államok vezetői nem képesek (vagy nem akarják) belátni, hogy önmagában valamely fűtő- vagy üzemanyag birtoklása, a földben rejlő kincsek adta lehetőségekkel történő (vissza)élés nem vezet gazdasági vagy társadalmi prosperitáshoz, de még az időszakos jólétből következő előnyök is csak rövidtávúak.
Kitűnő példái ennek a dollár-ezermilliárdokat kaszáló Öböl-menti olajmonarchiák. Ahol az emír magánvagyona több, mint egy kisebb nyugati ország éves büdzséje, az egy főre jutó átlagjövedelem láttán pediglen sárgulunk az irigységtől. Az állampolgár alanyi jogon vagy jelképes összegért kap lakást, külföldi diplomát, orvosi ellátást, az állam eltartja, dolgoznia meg nem kell, arra ott vannak a vendégmunkások.
Minden adottság együtt volt, hogy arab kistigrissé váljanak. Ehhez képest nem hallunk katari Szilíciumvölgyről, bahreini Nobel-díjasról, a Princeton és Sorbonne eredményeit lepipáló szaúdi felsőoktatásról, de még kuvaiti géntechnológiáról sem. Sőt, a sivatag homokjából dúsan bugyogó fekete arany lényegében befagyasztotta a társadalomfejlődést, és megölte a versenyképességet, tartósítva a középkort idéző mentalitást.
Oroszország és Venezuela is megteheti, hogy a csapok lezárásával nehéz hónapokat okozzon az euroatlanti világ tőzsdéinek. Áraik feltornászásával pedig többletbevételt realizálva és azt lassan felélve újabb évekkel odázhatják el, hogy kénytelenek legyenek elfogadni a pluralista kultúrállamok olyan bosszantó heppjeit, mint demokrácia, a magántulajdon tisztelete, jogállamiság, a piaci normák respektálása.
De távolra látó perspektívából nézve ekképp is csak a lassú, kényszerű, ímmel-ámmal való nyugatosodás és a csőd (netán a diktatúra) felé menetelő voluntarista akarnokság között választhatnak.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
