Seres László 2006. november 7. 08:23
Speciális történelmi helyzetekben (Nürnberg 1945/49, Bukarest 1989) az igazságtevők maguk is részei az objektív igazságnak, képtelenek elszakadni időtől, tértől, sokéves szenvedéstől; éppen ezért kell joguralom és demokrácia, lehetőleg maximálisan.
Ha egy teljes falu, úgy 150 ember szervezett kinyírásáért egy akasztás jár, hányszor kell valakit felakasztani százezer ember meggyilkolásáért, etnikai kisebbségek vegyi gázzal történő tizedeléséért, ezrek szisztematikus megkínzásáért?
A jog sajátossága, hogy a legnagyobb fasiszta diktátort sem engedi egynél többször kivégezni, ez pedig szorosan összefügg azzal a természeti törvénnyel, hogy nem is érdemes, lévén a művelet után az érintett hatékony módon szépen eltávozik közülünk. Mi meg bajlódhatunk a hagyatékával.
Szaddám Huszein hagyatéka számos szempontból igen jelentős; az ENSZ által dokumentált, potenciálisan az egész szabad világot fenyegető, máig elő nem került tömegpusztító anyagokon (antrax, ricin, szarin, mustárgáz, VX ideggáz) és a palesztin terrorizmus támogatásán túlmenően itt van például az a sok tömegsír, amelybe ellenzékinek tartott férfiakat, nőket és gyerekeket is belelövetett, biztos, ami biztos.
Ennek tükrében legalábbis különös, hogy a törvényszék ítélete, mely szerint Szaddámot célszerű felakasztani, ekkora emberi jogi visszhangot kapott. A szaddámi évtizedek börtönviszonyai talán együttvéve sem váltottak ki akkora felzúdulást Európában, mint most az, hogy egy nem kellőképpen objektív, nem kellőképpen politikamentes törvényszék szerintük szembement az európai standarddal.
*
Jó-e, fontos-e, igazságos-e Szaddámot felakasztani? Teljesen mindegy, többszörösen is megérdemelné; bár ha elém raknának egy kérdőívet, hogy akkor most egyértelműen feleljek igennel vagy nemmel, javíthatatlan libertáriusként a nem-et ikszelném be. Nem gondolom, hogy az állam feladata emberi élet és halál felett rendelkezni – viszont nem is cirkuszolok az Amnesty International (AI) soraiban, hogy „az ítélethez vezető per súlyosan elhibázott volt és méltánytalan”.
Elképzelek egy felháborodott AI-nyilatkozatot a nürnbergi perről: mélyen elítéljük, hogy a győztesek elfogultan ítélkeztek nyilvánvaló politikai nyomásra, ráadásul Göring nem kaphatott diétás menüt a cellájában.
Az van, hogy kezdetlegesen, de működik az aljas, imperialista, csak olajbizniszben utazó amerikaiak iraki népre erőszakolt demokráciája: megkezdődik a fellebbviteli eljárás, Szaddám védekezhet, a bíróknak nyilvánosságra kell hozniuk a bizonyítékokat, döntés januárban, hónapokba is telhet, amíg Szaddámot kivégzik, ha egyáltalán. Ráadásul az igazán komoly genocídium, az Anfal hadművelet keretében 1988-ban kiirtott ötezer (és „eltűnt” háromezer) halabdzsai kurd ügyében még csak most lesz ítélet.
A halálbüntetés elvi ellenzőjeként bizarrnak tartanám, ha éppen Szaddám halálából csinálnának egyesek elvi kérdést.
Igen, a bagdadi bíróság nyilván nem volt mentes az érzelmektől, a bíró egyszer le is tömeggyilkosozta a tömeggyilkost. Igen, Szaddám két védőjét is megölték, egy harmadikat úgy befenyegettek életveszélyesen, hogy menekülni kényszerült. Igen, speciális történelmi helyzetekben (Nürnberg 1945/49, Bukarest 1989) az igazságtevők maguk is részei az objektív igazságnak, képtelenek elszakadni időtől, tértől, sokéves szenvedéstől; éppen ezért kell joguralom és demokrácia, lehetőleg maximálisan. Ezért (is) kellett megdönteni Szaddám uralmát – de ezt nem mindenki gondolta mindig így.
*
Ha az Európai Unió, amely a háború előtt külön nyilatkozatot adott ki arról, hogy nem akar rendszerváltást Irakban, és a kettős mércés, Amerikával szemben folyamatosan elfogult jogvédők most az univerzális emberi jogi standardnak számító „nemet a halálbüntetésre!”és „korrekt bírósági tárgyalást!” elvet kérik számon – helyesen – a bagdadi törvényszéken, akkor az azért is örvendetes, mert önkéntelenül is igazolják a Szaddám (és általában a terrorizmus) elleni háború erkölcsi alapját: olyan viszonyokat kell teremteni a mi demokráciáinkon kívül is, amelyek minél hamarabb demokráciákká válnak, hogy a) minket ne fenyegessenek, b) szabadidejükben ne népirtsák gázzal a saját népüket, lehetőleg.
A nyugati civilizációs jogállami normák elvárása és számon kérése annak a beismerése, hogy a mi civilizációnk értékvilága az, ami bárhol elvárható.
Nem tűrjük tehát a bagdadi bírák és ügyészek elfogultságait. Remek. Ugyanígy hűvös, évtizedes jogállami rutint várunk el Kínától, Kubától, Szíriától, Szudántól, Vietnamtól, Irántól, Zimbabwétól, Észak-Koreától. Ez persze csak vicc, hiszen a jogvédők egy része, az EU és főleg a Szaddámmal valóban olajbizniszelő Egyesült Nímandok Szervezete folyamatosan elnézi, tolerálható helyi sajátosságnak tekinti bármely harmadik világbeli félfasiszta vagy sztálinista rezsim human rights recordját, ha az kellően Amerika- vagy Izrael-ellenes.
Szaddám ugye most vezető hír mindenhol, míg az, hogy Phenjan koncentrációs lágerbe küldi sérült és fogyatékos polgárait, mínuszos hír a különcebb portálokon.
„Szaddám Huszein és Nicolae Ceausescu esete abban közös, hogy mindkét diktátor halálra ítélése számos alapvető kérdést hagy megválaszolatlanul, és csak részben nyújt kárpótlást az áldozatok szenvedéséért” – írta a Romania Libera. Így igaz. A kérdés csak az, hogy a világpolitika jelenlegi szereplői közül melyik figyel valóban az áldozatok szenvedésére, a demokrácia esélyére, és melyek használják az emberi jogi retorikát saját cinikus közönyük és tehetetlenségük leplezésére.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
