Kiállítás
Népszabadság * Rózsa Gyula * 2006. november 8.
Eső után – A képek datálását senki sem folytatta Még ma sem lehet a Tóth Menyhért-életműről az életrajz nélkül írni. Hiába, a Vaszary-tanítvány festő, aki évtizedekre eltűnik a falusi ismeretlenségben, aki hatvanéves, amikor tulajdonképpeni első kiállítását megrendezik hatvannégyben, és aki szuverén, hatalmas és kikezdhetetlen piktúrával robban be ezen az első tárlaton – túl hálás a téma.
Ráadásul hótt szegény parasztgyerek, ráadásul éhező főiskolás, de előtte szobafestő, és mindezek következtében még gümőkórtól rossz szemű és megfázástól féllábú is. Éveken, évtizedeken át majoránnatermesztésből él, szobafestésből meg abból, hogy helyi bandákban tangóharmonikázik, rosszul – ilyen motívumokkal egyetlen művészbiográfia sem képes versengeni.
Azért nem lehet az életműről az élettörténet nélkül írni, mert az előbbi az utóbbi nélkül nem lett volna az, ami lett. Ez közhely, és nyilvánvalóan minden alkotóra ráhúzható, de a Tóth Menyhért-eset minősített eset. Lássuk csak: a harmincötben végzett Vaszary-növendék lehetett volna modern, konstruktív vagy expresszív, ilyen képe maradt is fent, de mégsem lett az. Szegény volt, parasztivadék és nem volt zsidó, tehát kaphatott volna római ösztöndíjat, ahol eltanulhatta volna a kenetes neoklasszicizmust. Ha már nem, később, a háború közeledtével büszkesége lehetett volna a magyar képírók mozgalmának; parasztivadék, népközel stb., a feltételek adva voltak. Negyvenöt után a társadalomnak elkötelezett művészek egy új, közösségi realizmus megteremtésében bizakodtak, szervezkedtek és alkottak – Tóth Menyhért ekkor Miske község Défosz-titkáraként ügyködött. Helyi elfoglaltságai ilyeténképpen megkímélték azoktól a kisebb-nagyobb szakmai megalkuvásoktól is, amelyek az említett elkötelezett művésztársakra a negyvenkilences beavatkozás után vártak. De nem érdemes részletezni: Tóth Menyhért festészetét a kilencszáznyolcvanban bekövetkezett haláláig elkerülte minden olyan szakmai és művészetpolitikai hatás, inzultus és diktátum, amelynek a magyar piktúra abban a fél évszázadban ki volt téve.
Nemcsak spártai, veszedelmes körülmények is. Tóth azonban – szögezzük le rögtön az elején – a dilettantizmusnak, a magánérdekűségnek, a kisszerű kuriozitásnak a kérdését sem hagyta föltenni. A senki földjén, kilométerekre is távol a művészeti élettől olyan piktúrát alkotott, amelynek láttán csak a széplelkű szenvelgőknek juthat eszébe, hogy mindez kapálás után keletkezhetett. A művek hatalmas és lenyűgöző egyéniségről beszélnek, teljességről és szuverenitásról, amely – a nagyművészet már csak ilyen tapintatlan és önző – nem hajlandó kalkulációba venni a keletkezés körülményeit. Ez az egyéniség szenvedélyes és ironikus, megértő és kíméletlen, földhözragadt és világteljességben gondolkodó. A Horánszky utcai galériában, ahol egy névtelenségbe kívánkozó gyűjtő kollekcióját mutatják be, főleg Tóth figurális lapjai és képei vannak kiakasztva. Feltehetően korábbi periódusai, de ez csak gyanú, mert az életmű tisztességes datálását Bánszky Pál huszonnyolc éves kismonográfiája óta senki sem folytatta. Most mindenesetre Olvasó lány látható és Legényfej, Zsákhordó és Szomszéd – a festő közvetlen és állandó szociális környezetének élő alkotói, korántsem szociológiai célzatossággal.
Illetve a dolog ennél sokkal bonyolultabb. A Zsákhordó kitámaszt, az Olvasó lány ölében könyv, a menyasszony színpompás és az Ünnepi készülődésen a trikolórt igazgatják, de csupa elnagyolt, alig felismerhető gólemek. Mint a hatalmas, agyagból gyúrt, de be nem fejezett, részleteikben ki nem dolgozott figurák, Tóth Menyhért alakjai nehézkesen, lomhán, mondhatni, ápolatlan nemtörődömséggel végzik a dolgukat. De végzik, karakteresek. És ami legalább ennyire a lényegük: színesek. Esetleg fakók, vastag festékrétegtől durvák, kihagyott, nyers képfelületekkel sokkolók, de rózsaszínek, kénsárgák, olykor lila becsatlakozással, harsányzöldek és meszesfehérek. A megvesztegető színek pedig tompítják, visszaveszik, tündéri magasságokba emelik azokat a durvaságokat, amelyeket a kíméletlen formaadás, a groteszk nehézkesség alapozott meg. Gyönyörű kettősség ez. Akárcsak az a mélyebb és magasabb ambivalencia, amely egyszerre tartja a Tóth Menyhért-képeket földközelben, és emeli a teljes világ magasába.
Tóth Menyhért: Egy gyűjtemény rejtett szépségei; A. P. A. Galéria
