Forrás: MNO

“Az szereti igazán felebarátait, aki életét adja értük. Ez volt a temetési ige. Előtte Himnusz és utána Szózat”

2006. október 31. (5. oldal)

Kő András

Kosztolányi Dezső írja: “A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul. A suttogás, ami a mezőn meg sem hallik, kiáltássá dagad. Ezer és ezer hajszálgyökér bogozódik minden tárgy köré, életek legombolyodott fonalai, vágyak és letört akaratok, melyek még kinyúlnak a sírból és követelik jogaikat.” Milyen sok kell ahhoz, hogy cselekedjünk és igazságosak is legyünk! Hogy amikor búcsút mondunk az életnek, elmondhassuk: igazságosak voltunk, noha cselekedtünk. A forradalom halottainak sírdombján eszünkbe jut: megkapták-e haláluk után, ami jár nekik?

A temetés

A lány a Böszörményi úti védőnőképző hallgatója volt. Dolgozott a II. Számú Sebészeti Klinikán – a Baross utca és Szentkirályi utca sarkán -, és a forradalmi napokban egy teherautós kis csapattal járta a várost. Ott segített, ahol tudott, s ahol más nem. November 4-én, a klinikán elfogyott a kötszer, és az Iparművészeti Múzeum mellett lévő raktárából a tartalékhoz kellett nyúlni. Vállalta, hogy elmegy a kötszerért. Egy idősebb bácsival, a klinika műtősével megfogtak egy hordágyat, és fehér köpenyben, karszalaggal elindultak. Visszafelé jöttükben a Kilián előtt álló szovjet tank eltalálta a műtőst. A lány még elfuthatott. A jajgatására azonban odaszaladt a társához, de a következő sorozat végzett vele is. A barátai, a teherautós kis csapat tagjai a klinika Üllői útra néző kertjében, a kerítés mellett, a nyolc-tíz halott között találtak rá. A lánynak a fél feje hiányzott.

Hordágyon vitték át a holttestét a Ráday utca 28.-ba, a református kollégium udvarára, és itt ástak meg egy sírt. Szereztek egy ládát a könyvtárból, belehelyezték a lány testét, és betekerték a zászlójukkal. A teherautós kis csapat egyik tagja, egy református segédlelkész búcsúztatta. Borostásan, koszosan. A bőrkabátjára húzta fel a palástot. Az szereti igazán felebarátait, aki életét adja értük. Ez volt a temetési ige. Előtte Himnusz és utána Szózat.

Márciusban temették újra a lányt a Farkasréten, s mivel mindannyian a pasaréti református közösséghez tartoztak, az ottani lelkész temette.

Eltelt egy hét, és a segédlelkész lakásán, aki a kollégium udvarán mondta az igét, házkutatást tartottak, majd a gyűjtőfogházban vallatták is. “Miért énekelték a Himnuszt?” – kérdezték. “Mert benne van a református énekeskönyvben” – hangzott a válasz. “Miért énekelték a Szózatot?” “Mert a 37. dicséret, tessék megnézni.” A sokadik kérdés pedig az volt: “Van magának rosszakarója?” “Biztos, hogy van” – felelte a segédlelkész. “Ki volt ott a temetésen?” Próbálta sorolni. “Valaki volt az erkélyen is…” – világosították fel. Azt hitte, belehal a mondatba. “Egy teológiaprofesszor lakott bent, ő tartózkodott az erkélyen…”

“Hát akkor egyezzünk meg – mondta a nyomozó -, szolgáltasson adatokat az egyházról, és arról a körről, amelyikkel ötvenhatban együtt dolgozott.” “Én nem!” – felelte kategorikusan, és tartotta is ehhez magát. “Jó, nem. De ha említést tesz valakinek arról, hogy milyen ajánlatot kapott, az államtitok megsértéséért nyolc-tíz évet is kaphat.” És ezzel elengedték.

Azóta sokszor arra gondolt: az élet csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni. Akkor is, ha temetünk.

A forradalmár

A fiú tízéves volt. Egy nap, már november 4-e után, puskával jelent meg a Tétényi úti kórház portáján, és afelől érdeklődött: nem fekszik-e ott a testvére. Közölték vele, hogy nem mehet be az épületbe, csak ha a portán hagyja a puskáját. Ebből nézeteltérés támadt, mert a fiú nem akart megszabadulni a fegyverétől. Végül azonban lefegyverezték, és megnyugtatták, amikor majd elmegy, visszakapja a puskáját. A fiú megmondta, hogy hívják a tizenkét éves bátyját, és a sebesülésekor milyen ruhát viselt. Az egyik orvos megpróbálta lebeszélni arról, hogy a városba kimenjen.

– Ide figyelj! – mondta neki. – Hagyd a fenébe a puskádat, maradj közöttünk, majd befekszel valamelyik kórterembe, és segítesz nekünk.

De a fiú hajthatatlan maradt, és elmesélte, miért lett forradalmár.

A házuk a Kamaraerdőnél volt valahol, ahová belőttek a szovjetek. Éppen reggelizett a család. S ott, a fiú szeme láttára halt meg az édesapja és az édesanyja. Két gyerek maradt utánuk, az egyik tízéves volt, a másik tizenkettő. Elhatározták, hogy megbosszulják a szüleik halálát, és forradalmárok lesznek. Valahol fegyvert szereztek, és a Móricz Zsigmond körtér közelében, a Bartók Béla úton lövöldöztek. A doktor mindenképpen a kórházban akarta tartani a tízéves gyereket, érveket sorakoztatott fel amellett, hogy az ellenállás most már értelmetlen, de hiába volt minden. A fiú kijelentette, neki harcolnia kell. Erkölcsi kényszert érzett ehhez.

Vajon megtalálta-e a testvérét? Vajon mindketten életben maradtak-e? Vagy elhagyták az országot, mint oly sok hozzájuk hasonló gyerek? Egyáltalán mi lett velük?

Sosem fogjuk megtudni. És a szülők melyik temetőben pihennek?

Amikor elkezdődik az élők végtelen körmenete a halottakhoz, a fiúk is közöttük vannak-e? A legnagyobb nép, a legnagyobb hadsereg, a világ legnagyobb hatalmához igyekvők között.

Exhumálás

Áll a sírásó a gödör szélén és a mélybe réved. Lassan kirajzolódnak a csontok formái. – Hosszú ember lehetett – szólal meg -, ránéz a többi sírásóra, akik olyan csodálkozó képet vágnak, mint egy gyerek. Naponta ásnak és temetnek, s most mégis megszelídíti arcukat az őszi reggel. Félkörben ülnek a földhányás tetején, és szemük a mélység fölött köröz. A mélység évtizedek mélysége. Már régen nem százkilencven centiméter, ahogy a hivatalosnak nevezett papírokon rögzítették, hanem sokkal több. A mérőón itt a végtelen felé mutat.

Térdükre könyökölnek a rend őrei, és megnyúlik a felsőtestük. A régészt nézik, aki apró szerszámokkal kaparja, simogatja a földet. Egy év óta keresik a halott csontjait a háromszázegyesben, de hiába. Azoknak lenne igazuk, akik a névtelenségbe taszították halott testvérüket?

– Van remény – mondja a doktornő, és olyan hangsúlyt ad a szavaknak, mintha azt mondaná: van feltámadás. Alumíniumkorongot keres a régész a boka táján. Az azonosítás jelét véli megtalálni egy kődarabban, s olykor egy árnyékban. A korongnak azonban semmi nyoma. Nem találja sem a lábszár mellett, sem a bal kéz csontjai felől. A jobb kar csontjai pedig láthatatlanok, mert a test arcra borulva temette maga alá.

– Lefogadom bárkivel, hogy nem tudják megkülönböztetni, melyik a zsidó koporsó alja, s melyik a teteje – sivít bele a csendbe a fősírásó hangja, magyarázatként a látványhoz. Ilyen lélekkoporsókban temették valamennyi akasztottat.

Választ nem kap, és el is hallgat, mert érzi, hogy ez nem az a pillanat, amikor az ember azt mond, amit akar. A sírban lévő férfit négy évvel a forradalom után temették el, s a két fia úgy áll ott a sír szélén, mint két kőkereszt. Vagy Szondi két apródja. Szép úrfiak!, immár e puszta halom, / E kopja tövén nincs mér” zengeni többet: – szólt a hatalom harsonása.

De vajon az ő apjuk fekszik-e a gödör mélyén? Van remény – mondta a doktornő, és a sírásó is megállapította: hosszú ember volt. A kivégzett férfi börtönlapján ez volt olvasható: jobb karja béna.

A másik sírból egy inggomb kerül elő. Egy katona gombja, merthogy az apró, barna műanyag gombon kirajzolódik egy ötágú csillag. Fehér borítékokba rakják őket, mementónak, amint elhal az ének.

A régészek legidősebbike száll alá a mélybe. Arca ráncos, termete magas, fehér kalapja világítótorony a földben. Hányadik is a sír a háromszázegyesben, amelynek csontjait érinti a keze, a kis seprűje? Királysírok után mit jelentenek a sírok árvái, névtelen katonái? Egy néma hadsereg fej nélkül marsol a ködben, csontjaik zörögnek, nem fogja őket már ágyú tüze, szitok és gyalázat mennyköve. Kizökkent az idő; – ó kárhozat! Hogy mi születtünk helyretolni azt.

Az öreg régész fényképezőgépének zárja percen. A gép megörökíti a legszörnyűbbet, amit élő átélhet: a találkozást az apa, az édesanya, a férj, a testvér, a szerető csontjaival. Egy síron túli világ csontokba rejtett üzenetét őrzi a mélység. Őket küldte fel az Úr a Sínai-hegyre, és vágtak két kőtáblát megfogalmazni az új törvényeket.

És felszállnak a csontok a föld mélyéről. Kézről kézre adják őket, mígnem egy faládában – átmenetileg – új otthonra nem lelnek, hogy valamikor majd ismét a földben pihenjenek. Úgy tisztítja a csontokat egy másik doktornő keze, mint a sárba taposott játék babák végtagjait a gyerek.

Íme bizonyság Isten előtt: a keresett férfi földi maradványaira bukkantak. A béna jobb kéz fel- és alkarcsontjai jóval rövidebbek, mint a bal kéz hasonló csontjai.

– Az öröklés csodálatos titka – mondja a doktornő, és a középső, felső metszőfogakra mutat. És látják, amit mindannyian látunk, akik itt vagyunk a sír szélén, hogy a fiúk felső metszőfogai ugyanúgy befelé fordulnak, mint az édesapjuké.

A néma szorongás felenged, s a lelkek nagy vándorútján eggyé olvad élő és halott.

Áll az öreg régész a sírban, és felnéz. Nyújtaná a kezét, de hunyorítania kell, mert az őszi nap a szemébe süt. És le kell hajtania a fejét.

Comments are closed.