Kettőezerhat október 23-án, fényes nappal egy tank gördül végig a Károly körúton. Döbbenten nézem, és hirtelen bevillan gyerekkorom kedvenc hőse, Tuskó Hopkins akció közben.
” Vigyázat! – mondta Tuskó. – Tankolunk!…
– Hol a fenébe akarsz itt tankolni?!
Egy tank állt az ösvényen. De hogy kerül ide… ez a tank?…”
A híradásokból tudom meg, hogy egy kiállításra szánt harckocsit a tüntetők új akkumulátorral felszerelve beindítottak, és a rendőrök irányába vezettek. A sofőr egy idős úr, aki annak idején talán igazi tankot is vezetett.
Egy nyugdíjas, aki tankot lop? De hát tankot kilőni szokás, nem lopni! Tuskó Hopkins, mint 1956 őse? Mi a fene történik itt?
Nézem tovább a televízióban.
Árpádsávos zászlók lobognak az enyhe, őszi szélben. Elgondolkodom. Vajon a 15 történelmi, magyar zászló közül miért éppen azt az egyet vitték magukkal, amelynek sarkába 1944-ben a nyilaskeresztet varrták a hungaristák? És azok, akik a zsinagóga épületét dobálják éppen kövekkel, gyújtópalackokkal, érzik-e, érezhetik-e a szomszédos tömeg bíztatását, vagy csupán elszigetelt akciót hajtanak végre? Templomokat, temetőket, sírokat 1956-ban nem gyaláztak meg. Most miért?
Az ünnep más színhelyein emberek rohangálnak fel s alá arcuk elé kötözött tarka kendővel, van, akinek még az orra hegye sem látszik ki. Ha kamerát látnak, felkapják az első mozdítható tárgyat, ami a kezük ügyébe kerül, és a gép felé hajítják. A mozgásuk suta, a mozdulataik kapkodók és fenyegetők, mégis, egészében nevetséges és szánalmas látványt nyújtanak. Most kék hajú emberek tűnnek fel csapzottan és káromkodva, nedves ruhájukat csapkodják dühösen és meglepetten. Ezúttal működtek a vízágyúk, és akit elértek, megjelöltek. Azt skandálják, mindenki azonnal „mongyon le”. Ingyencirkusz az emeleti ablakokból.
Nincsenek személyes emlékeim a forradalomból, de azok a barátaim, akik még látták „Zsírlenint”, a disznózsírból formázott kis szobrot, ami sokáig a Lenin körút egyik hentesboltjának hűtött kirakatában állt az ötvenes évek legnagyobb dicsőségére, nem meséltek kék hajú forradalmárokról. Sem nyugdíjas tanklopókról, sem a gumigolyók elől fejüket kapkodó kukkolókról, sem ál-Petőfikről, akik Segesvárnál elfelejtettek hősi halált halni.
Egy perverz forradalom tragikomikus képeit látom, amelyek még csak nem is hasonlítanak arra az 50 évvel ezelőtti büszke, bátor, hősies népfelkelésre, amelyért valaha oly sokan tiszteltek minket Európában.
Lévai Katalin,
az Európa Parlament MSZP-s képviselője
