„Önmagával néz farkasszemet”
Válogatás Kertész Imre K. dosszié című könyvének német kritikáiból
Kertész Imre: K. dosszié (Dossier K. Eine Ermittlung). Németre fordította Kristin Schwamm. Rowohlt Verlag, Reinbek bei Hamburg 2006. 288 oldal, 19,90 euró
Kertész Imre regényekké alakította át az életét – pontosabban: túlélését. Most a K. dossziéval egy „annak rendje és módja szerinti autobiográfiát” helyez kezünkbe, ugyanakkor minden sorával igyekszik megcáfolni azt a feltevést, hogy e könyvben egy neves személyiség szeretné kielégíteni közönségének kíváncsiságát. (…)
Kertész tiltakozik ellene, hogy műveit „önéletrajzi regényeknek” nevezzék. Az ezzel kapcsolatos túlfokozott érzékenysége arra készteti beszélgetőpartnerét, hogy újra és újra visszatérjen erre a kérdésre. Kertész azonban tagadja az önéletrajzi elemek jelentőségét, a fikciót fölébük helyezi, mintha a regény fikcionalitása és a szerző kreatív teljesítménye sérülhetne azzal, ha saját élményekből táplálkozik – noha már Goethe óta tudjuk, hogy ez az aggodalom alaptalan. Kertész mégis ezt az álláspontot képviseli, az ebből következő ellentmondásokkal együtt. Természetesen a kétfajta megközelítési mód megkülönböztetése valóban fontos. (…)
A K. dosszié nem tartalmaz nagyon sok újdonságot, a legfontosabb részek már szerepeltek A kudarcban, Az angol lobogóban, a Kaddisban vagy a Gályanaplóban, s szuggesztív szemléletességükkel nem ebben a mostaniban, hanem azokban a korábbi könyvekben vonják bűvkörükbe az olvasót. (…) Ha azonban párhuzamosan olvassuk Kertész műveivel, megmutatkozik az önéletrajz jogosultsága, ugyanis rávilágít néhány dologra, melyek felett eddig elsiklottunk. S nem utolsósorban óva int attól, hogy a beteljesülés felől szemléljük az életutat, mert ez esetben a történet „közönséges giccs” volna, „egy nevetséges pojáca karriertörténete”.
(Eva Kirn-Frank: A megsemmisítés logikája. Stuttgarter Zeitung [D], 2006. szeptember 22.)
*
Ha az Auschwitzra való emlékezésnek létezik irodalmilag lehetséges formája – s ez a kertészi gondolkodás egyik provokatív eleme -, akkor az a kommunista diktatúra élményeinek következménye. S ez valóban olyan ellentmondásos, ahogyan hangzik: A diktatúrák „megfosztanak a személyiség terhétől”. Ezzel a lealacsonyítással együtt jár, hogy az ember úgy érzi, megkönnyebbült, nem felelős már saját életéért, „sorstalan”, ahogyan azt Kertész Auschwitzban és a Kádár-kommunizmus ólmos korszakában megtapasztalta. Mindenekelőtt erről szól a K. dosszié. (…)
Mindebből nem keletkezik önéletrajz, azonban tézisek, tények, kommentárok, irodalmi formába öntött és beszélgetés közben spontán megfogalmazott önvallomások szövedéke, mely az írót élményekkel teli és gondolkodó emberként mutatja meg nekünk. Az elmélkedések mellett azonban ez az önmaga utáni „nyomozás” mégsem teljesen mentes az önhittségtől, hiszen a kérdező nagyjából a diák, a válaszadó pedig nagyjából a mester szerepét tölti be.
Szerfelett érdekes lenne megtudni azt is, vajon mért okoz a magyar kritikának gyakran még mindig nehézségeket Kertész Imre, miközben a német nyelvű újságokban értő, okos recenziók és majdnem mindig pozitív értékelések jelennek meg műveiről. Ennek talán az is lehet az oka, hogy sok magyar értelmiségi képtelen rá, hogy a diktatúrából levont konzekvenciákat saját 1989 utáni élete és gondolkodása témájává tegye. Az 1989 utáni magyar társadalomról Kertész azt írja: „hazugság, gyűlölet, rasszizmus, ostobaság úgy tört ki körülöttem, akár egy negyven éve érlelődő kelevény”.
(Bernhard Fetz: „Csak a halottaknak van igazuk”. Die Presse [A], 2006. szeptember 23.)
*
Kertész Imre nyíltan megvallja, hogy a regényt többre tartja az önéletrajznál. Mégis önéletrajzot írt, párbeszédet folytatva lektorával, aki azonban fiktív személy is lehetne. Egy ilyen beszélgetőpartner jelenléte megengedi a szerzőnek, hogy saját írói perspektívája ügyében maga folytassa le a tárgyalást.
Kertésznek a kételkedés diktálja a személyek és elbeszélői perspektívák kettéhasításának formáját. Ezt az önéletrajzot már maga a címadás tudatosan és józanul megkérdőjelezi, a párbeszéd-forma pedig megfosztja hagyományos hatásmechanizmusától. A német cím (K. dosszié. Nyomozás) a detektív-perspektívára utal. Mindehhez hozzájön még az a teljes tudatossággal használt csevegő hangnem, mely az olvasót feltehetőleg produktív módon irritálja: „De menjünk tovább”, „De nem erről akartam beszélni…”
Végső soron poétikát olvashatunk. Az átélt dolgok határkérdései újra és újra a poétika kérdéseibe torkollnak, melyek kapcsán újratárgyalhatjuk a valóság fogalmát. Egy felismerés csak akkor válik újra egzisztenciálisan közölhetővé, ha poetológiailag sikerült túllépnünk rajta.
(Richard Wagner: Önmaga után nyomoz. Die Welt [D], 2006. szeptember 23.)
*
Kertész, a zenekedvelő – milyen lelkesen beszél például ebben a könyvben Mahler 9. szimfóniájáról! – regényeit mindig zenei formákra alapozta. A K. dossziét is egyfajta rondóként fogalmazta meg. Noha a könyv önéletrajzi szövegként tartja magát a kronológiai sorrendhez – a nagyon plasztikusan ábrázolt nagyszülőktől kezdve az elvált szülők gyerekének életérzésén, az antiszemitizmus jegyében eltelt ifjúságon és a két diktatúra mindennapjain keresztül egészen a Nobel-díjas író jelenkori szuverén életéig -, mégis körkörösen mindig újra visszatér a Kertész életét meghatározó Auschwitz-élményhez, és a „sorstalanság” kulcsfogalmához. Kertész szerint minden diktatúrára jellemző, hogy az embereket megfosztja saját sorsuktól, és személytelen tömegsorsot ad nekik cserébe.
Az írás segítségével Kertész mint Münchhausen báró húzta ki önmagát a tömegsors mocsarából. Paradox módon ezt épp a második diktatúra, vagyis a Kádár-rezsim alatt szerzett tapasztalatok tették lehetővé, melyek – mint Proust madeleine-keksze – felidézték és hozzáférhetővé tették az első diktatúra, a fasizmus és a lágerek élményeit, melyek így válhattak aztán irodalmilag megfogalmazhatóvá. S éppen ezért, mivel felismerte a diktatúrák általános törvényszerűségeit, a lehető legtávolabb áll tőle, hogy történelmi enyhítő körülményeket írjon jóvá a magyarországi gulyáskommunizmus számláján. (…)
Kétségtelen, hogy az önmagával folytatott beszélgetés kezdetben szokatlan és nehézkes formájának megvan a maga jogosultsága, megvannak az előnyei. De képesek-e ezek az előnyök ellensúlyozni azt a benyomást, hogy ez a könyv, bár Kertész saját tollából származik, mégis szekunder irodalom? Van a könyvben valami hermetikus, ami eleve kizárja a szélesebb olvasóközönséget. Kertész saját regényeiről írott magas szintű reflexiói ugyanis életművének alapos ismeretét feltételezik.
(Wolfgang Schneider: Szokatlan önvallatás. Deutschlandradio [D], 2006. szeptember 26.)
*
Nos, itt van Günter Grass A hagyma hámozása című könyvének ellenpárja, egy legalább annyira precíz, mint amennyire kérlelhetetlen autobiográfiai önvizsgálat, mely könnyedén száll szembe bárkivel, aki makacsul csak a maga igazát képes bizonygatni. Grass krónikusan háborgott azokon, akik hazug, álságos módon viselkednek, miközben jól kalkulált módon elhallgatta saját SS-tagságát; saját személyét elbeszélőként egy alterego segítségével próbálta meg kimosdatni abból, hogy belekeveredett egy olyan bűntettbe, melyet állítólag sosem fog elfelejteni. Továbbá Grass kizárólagos jogot formál rá, hogy élettörténetének mérlegét megvonja, hogy övé lehessen az utolsó szó – mindezt a morális slamposságot és intellektuális elbizakodottságot ez a szerző nem engedte volna meg magának. Idegen tőle a nyegle fölényeskedés és a siránkozás, nem tagadja meg senkitől az empátiáját és nem gyanútlan önmagával szemben. Kevés író van, aki olyan radikálisan kérdőjelezett meg mindent, mint Kertész Imre. A lét nullpontján horgonyozva művei a legkomolyabb tartalmakat közvetítik a kételkedés, az ambivalencia és az irónia eszközeivel.
A megsemmisítőtáborok túlélőjeként Kertész Imre azon rendszer áldozata volt, melyből a feltétlenségnek az a gesztusa ered, melyet Günter Grass akkor sem tudott levetkőzni, amikor ez az összefüggés már evidenssé vált. Aki Kertész önéletrajzi nyomozati anyagát, a K. dossziét elolvassa, érzékelni fogja, milyen sok minden választja el egymástól a két, szinte azonos korú Nobel-díjas írót. A magyar zsidó auschwitzi és buchenwaldi totális elembertelenítésével áll szemben a német balek gondtalansága, aki a polgári szűkösségből a katonai tettek hősiességébe menekül, míg buta módon kudarcot nem vall. S miközben Grass megtehette, hogy az újjáépítés éveiben a szabad nyugat „áporodott bűzében” önfejű, erőtől duzzadó, férfias elbeszélőként és fölényeskedő antifasisztaként karriert építsen magának, addig a túlélő Kertészre keleten nem csak a szemérmes hallgatás várt, hanem a sztálinizmus is – mintha a koncentrációs tábor folytatódott volna, csak más eszközökkel. (…)
Ahhoz, hogy az „Auschwitz” néven ismert ábrázolhatatlant ábrázolni lehessen, a reálisan megtörtént dolgok fikciós elidegenítése szükséges. Csak az én mint „valaki más” paradox ötlete tette egyáltalán lehetővé a Sorstalanság kötéltáncát a szakadék felett. Kertész művészete a későbbre halasztott öngyilkosságból merítette erejét. (…) Kertész élesen támadja a jelenkori magyar politikát – emiatt hazájában régi tapasztalatainak egyenes folytatásaként (antiszemita) kirekesztettség az osztályrésze. Úgy érzi, még mindig hat a Kádár-diktatúra elnyomásának és kollaborációjának mérge, s ennek köszönhető, hogy Magyarország a „közmegegyezéses öncsalást” választja, ahelyett, hogy szembenézne saját perverz történelmével. (…)
Kertész Imre a „legnehezebb” utat választotta, mert úgy érezte, az „teljesebb” – jót akart állni önmagáért, s fel akarta deríteni saját egyetlen és megismételhetetlen esetének egyetemes igazságát. Sosem akart moralista lenni, s épp emiatt: az volt. S ezzel ismét elérkeztünk Günter Grasshoz. De inkább hagyjuk ezt.
(Andreas Breitenstein: A vereség derűje. Neue Zürcher Zeitung [CH], 2006. október 2.)
*
A könyvet már tavasszal beharangozták, mégis csak most jelent meg, nagyjából azonos időben német Nobel-díjas kollégája, Günter Grass és a konzervatív publicista Joachim Fest fiatalkori emlékeivel. Ők hárman egy végtelenül heterogén kortárs-triót alkotnak, akiknek sem fiatalsága, sem a tanulságok, melyeket fiatalságukból későbbi munkásságuk során levontak, nem különbözhetne ennél jobban egymástól. Az 1927 októberében született moralista Grass nemrég a meglepett nyilvánosság elé tárta, hogy a Waffen SS tagja volt. Fest 1926 decemberében született, s egy berlini családban nőtt fel, mely konzekvensen ellenállt a hitlerizmusnak. A nála három évvel fiatalabb budapesti zsidó fiút, Kertész Imrét pedig tizennégy évesen Auschwitzba deportálták, és 1945. április 11-én Buchenwaldban szabadították fel az amerikaiak. (…)
A K. dosszié valóban megpróbálja közelebb vinni egymáshoz az életet és az életművet, a fikciót és a valóságot. E tekintetben jogosan használja az autobiográfia fogalmát. A szerző azonban szokatlan formát választ: kérdezz-felelek játékot játszik önmagával. (…) Bár Kertész nem mondja ki, de átsejlik a kihallgatás jelentésrétege is, melyet a diktatúrák oly magas szintre fejlesztettek. Kertész szinte minden könyve, egészen a Felszámolásig, részben arról szól, hogy a diktatúrák minden eszközzel arra törekszenek, hogy az egyediségéhez ragaszkodó embert bűnössé nyilvánítsák. Az ártatlanság nem illeszthető bele a diktatúrák rendszerébe, „bárkit bármikor letartóztathattak”. Kertészt pedig láthatatlan árnyékaként kísérte hivatalról hivatalra a „káderlapja”. Most azonban Kertész diadalmaskodik, most ő kezdeményezi saját perét, ő kezdi írni saját aktáját. Bizonyára nem véletlen, hogy ez a beszélgetés különböző vallású partnerek között zajlik. Ugyanis a kérdező, akit Kertész a K. dossziéban kitalált magának, akinek megengedi, hogy elcsábítsa és kérdezgesse, akinek megengedi, hogy ellentmondjon neki, egy nálánál jóval fiatalabb férfi, és mindenekelőtt: keresztény.
Persze tulajdonképpen beszélhetnénk monológról vagy önvallatásról is, de min változtatna ez? A kérdezz-felelek játék az érdekes, méghozzá épp azon kérdések miatt, melyekre nem érkezik válasz. (…) Kertész párját ritkító módon még azt is megengedi magának, hogy önhitten párbajra hívja ki a nyugatnémet „intelligencija” oszlopos szentjét, ráadásul élesre töltött fegyverekkel. Úgy is mondhatjuk: egy olyan zsidóval vitázik, aki sosem látta belülről a haláltábort. Adorno kijelentését, miszerint Auschwitz után verset írni barbár dolog, Kertész egyszerűen „morális bűzbombának” nevezi. (…) Ő, aki teljes fáradságosan létrejött írói egzisztenciáját ennek a „legnagyobb traumának” szentelte, anélkül, hogy valaha is engedett volna a moralizálás kísértésének, úgy érzi, Adorno „kizárólagos igényt jelent be a szenvedésre”. Kertész jól tudja, kivel száll szembe. Hisz ennek a kérlelhetetlenül okos önéletrajznak az alcíme Nyomozás – és Kertész a jelen kor kísértetei után is nyomoz. A K. dosszié olvasható úgy is, mint bevezetés Kertész műveibe, de tekinthetjük öszszegzésnek is. Egy olyan írót ismerünk meg ebben a könyvben, akinek szemernyi kétsége sincs afelől, hogy mit gondoljon tapasztalatairól. S tapasztalatai mind kiválóan illeszkednek azon meggyőződésébe, hogy ő semminemű identitással nem rendelkezik.
(Ina Hartwig: A felszabadított gondolkodás. Frankfurter Rundschau [D], 2006. október 4.)
*
(…) Hogy a Sorstalanság, melynek megírása révén Kertész a világirodalom része lett, önéletrajzi elemeket tartalmaz, minden olvasó számára világos. Hogy azonban ez a történet, mely arról szól, hogyan éli túl valaki Auschwitzot és Buchenwaldot, műalkotás is egyben, irodalmilag megformált tapasztalat, erre maga Kertész Imre mutatott rá leggyakrabban és legnyomatékosabban. (…) Ez az élettörténet egy fejlődésregény ellentettje; meghatározó jellemzői nem a szerves fejlődés és kontinuitás, hanem a törések és a sokk. (…)
A K. dosszié, melyben Kertész önmaga ellenfeleként néz magával farkasszemet, mégis egyfajta kísérlet, hogy újra megtalálja a kapcsolódást az emberiséghez, önmagát individuumként, saját történetének szubjektumaként határozza meg – hogy a „sorstalanság”-ban, melyre először a fasiszta, majd a kommunista zsarnokuralom kárhoztatta K.-t, az írót, felfedezze egyéni sorsának körvonalait. (…) A K. dosszié egy sorstalan élet elégiája, de az irodalomhoz szóló himnusz is egyben, hisz az irodalom a legbiztonságosabb hely a sorsok számára. „Kitagadod magad a saját történetedből” – veti egy helyen a kérdező a válaszoló szemére. És ő azt feleli: „Erről szó sincs. Csak nem a történetben van a helyem, hanem az íróasztalnál.” Mindkettőjüknek igaza van. Ez a könyv rá a bizonyíték.
(Andreas Kilb: Én vagyok, mondja K., saját ellenfelem. Frankfurter Allgemeine Zeitung [D], 2006. október 4.)
*
(…) A K. dosszié nem könnyen olvasható könyv, de ez csak az írót dicséri, aki a 2002-es Nobel-díj után sem engedett egy jottányit se a dolgok mélyére hatoló radikalitásából; bár erre feltehetőleg nem is volna képes. (…) Adorno kijelentése, miszerint Auschwitz után verset írni barbár dolog, Kertész szerint „morális bűzbomba”, „amely fölöslegesen rontja az amúgy is rossz levegőt”. A mondatot aztán az író a rá jellemző éles logikával az abszurditásig fokozza, hisz „eszerint barbárságnak kell tekintenünk Celan verseit?” Továbbá nyilván Adorno sem várná el Celantól, hogy rossz verseket írjon. Telitalálat. „Mindenütt ellentmondást látok. De én szeretem az ellentmondásokat.” Ezek a könyv utolsó mondatai. Kertész Imre izgalmas, ha nem is minden önhittségtől mentes nyomozása nem az ellentmondásokból, hanem azokban él: anya és apa. Diktatúra és vélt szabadság. Isten és Auschwitz. Komédia és tragédia. Élet és halál.
(Christoph Schröder: Ellentmondások között élni. Taz, die tageszeitung [D], 2006. október 4.)
*
(…) K. dosszié. Nyomozás című művében, melyben önmagát faggatja, Kertész Imre iskolapéldáját szolgáltatja annak, hogyan kell kérdéseket feltenni. Ügyesen megválasztott cím, azonban mégsem felel meg a szövegnek: a K. dosszié nem hideg kihallgatás, hanem kiváló példa arra, hogyan kell interjút készíteni. Ez a könyv párbeszéd. Kertész, a kérdező, kiváló érzékkel tudja, mikor kell valamit tovább firtatnia, illetve mikor nem szabad faggatnia Kertészt, a válaszadót. A K. dossziét kötelező olvasmánnyá kellene megtenni minden újságíró-iskolában. (…)
Az életigenlő misztikát, és a lét objektív értelmetlenségét Kertész közvetlenül egymás mellé helyezi. „A véletlen szónak nincs értelme”, mondja. „Minden további nélkül helyettesíthetem a „szükségszerű” szóval.” E ponton válik szembetűnővé Kertész metafizika iránti hajlama. A véletlen ugyanis az egyén tapasztalata. A semleges fogalom ennek megnevezésére a „kontingencia”, melynek épp az a jellemzője, hogy nem szükségszerű. Kertésznek azonban mindeddig sikerült elmenekülnie a kontingencia gondolata elől, azzal a módszerrel, hogy teret enged miszticizmusának, melyet fatalista, ironikus realizmusa aztán nem képes legyőzni. Kertész Imre azt mondja, a kommunista diktatúra megtapasztalása adott neki erőt ahhoz, hogy a koncentrációs tábor után tovább éljen. Író azonban talán csak azért válhatott belőle, mert a véletlent azonos neműnek tekinti a szükségszerűséggel. Ez a sors ajándéka. Akit megérintett a Sorstalanság, vagy A kudarc, az olvassa el a K. dossziét.
(Franziska Augstein: A véletlen szónak nincs értelme. Süddeutsche Zeitung, 2006. október 6.)
Válogatta és fordította Sárossi Bogáta
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 44. szám
