Kovács Zoltán
Söprés
A rémhír többnyire úgy születik, hogy az újságíró föltesz egy kérdést, ami azzal kezdődik, hogy „azt beszélik”. Vagy: „azt mondják”. Vagy, ha szabad így fogalmaznunk, egy kicsit újságírósabban: „akkor miért mondják, hogy”. A kérdés alapjául szolgáló tényeknek megjelölt, visszakereshető forrásuk nincsen, hogy ki mondja, megnevezve nincsen, csak az általános alany van: ők. Azok. Valakik. Vagyis mindegy, ki mondta, mikor, mire föl, sőt, hogy mondta-e egyáltalán: a riporter fölteszi a kérdést, aztán kezdjen vele bármit, aki akar, lehet cáfolni, erősíteni, csodálkozni. Bármit lehet vele csinálni, az már benne van a köztudatban.
A Magyar Rádió fürge riporterei például sosem bajlódnak azzal, hogy a kérdés alapját képező hírt ellenőrizzék; ha egyszer a riporter „úgy hallotta” (valahol, valakitől, valamikor), máris fölteszi a kérdést, mintha annak komoly alapja volna.
A múlt héten ebben a lapszámban megjelent egy glossza: a Magyar Rádió böcsületben megőszült riportere megkérdezte a jogásztól, hogy alkotmányosak-e a Fidesz népszavazásra föltett kérdései. Például az, hogy nyugdíjasok nem vállalhatnak munkát. A munkához való jog alkotmányos jog – válaszolta az alkotmányjogász, de vajon honnét vette a riporter, hogy létezik olyan tervezet, amely szerint nyugdíjas nem dolgozhat. Ilyen tervezet ugyanis nincsen, helyette olyan van, amely szerint a kor- vagy egyéb kedvezménnyel nyugdíjba vonult dolgozó magasabb járulékot fizet – esetleg, majd, a törvény elfogadása után -, mint az, aki a törvényes korhatár után ment nyugdíjba. Ennek a riporter minden további nélkül, ahogy az újságíróiskolában mondani szokás, „utánamehetett volna”, például megnézi a törvénytervezetet, de nem ezt tette, hanem nagyjából ugyanezt a kérdést egy héttel később föltette a szakminiszternek is: „Mi van a nyugdíjasok munkavállalásával?” A „mi van?” kezdetű mondatok esztétikájára most nem térnék ki, itt amúgy is az az érdekes, hogy vajon miért nem képes egy magát újságírónak tekintő ember egy hét alatt ellenőrizni azt, hogy van-e kérdésének alapja? Nem tudok másra gondolni, mint hogy a szaktárs ebben az esetben csak úgy tesz, mintha kérdést fogalmazna meg, voltaképpen egy állítást próbál lenyomni a hallgató torkán. Ez a művelet egy ősrégi kommunikációs módszer, lényege, hogy a legnagyobb képtelenség hihető és életszerű lesz, ha elég gyakran hallják. Nem kell hozzá más, mint igénytelenség és szervilizmus, másnap a fodrászatban azt beszélik, hogy „ezek már a nyugdíjasokat is hagyják éhen halni”.
Az agresszió sompolygó stádiuma. Ebből lesz a petíció – „hagyják nyugdíjasainkat dolgozni!” -, majd pedig nagygyűlés, később hétigenes népszavazás, forradalom, alkotmányozó nemzetgyűlés. Satu.
Valóban, izgalmas és alighanem tanulságos sajtótörténeti elemzés tárgya kellene hogy legyen annak föltárása, miként lett a rendszerváltás leghitelesebb médiaintézményéből, a Magyar Rádióból magyar médiaslamperáj.
Csak egy példa, hol is tartunk: szeptember 10-én, a Kossuth rádióban az alábbi beszélgetés betelefonáló és riporter között A mi időnk című műsorban hangzott el, 17 óra 33-tól. A műsor mottója: szerkesszük együtt a műsort! Téma: korunk nagy veszélye a globalizáció, „amely rosszabb a gyarmatosításnál is, hiszen a gyarmatosító az olcsó munkaerőt akarja, a globalizáció célja a piacok megszerzése is.” A riporter, Németh Miklós Attila erről beszél, majd szólítja a hallgatót:
Betelefonáló: „A kapitalizmusnak egyetlen célja van, a pénzből több pénzt csinálni (…) Először is, nekünk a globalizációt európaizációvá kellene szelídítenünk. Ugyanis hát mi Európában vagyunk. Európaizációvá. Sőt, továbbmegyek: magyarizációvá. Na most a globalizációnak a legkeményebb fegyvere van, hogy kölcsönöket ad. Riporter: „De hát ebből mi már nem tudunk kilépni, hát negyedszázada benne vagyunk. (…) Most kinek kivel kellene kiegyeznie?” Betelefonáló: „Ugye milyen jó kérdés? Ugyanazokkal, akikkel annak idején. Ezt úgy hívják, hogy a zsidósággal. Na most ugye én nem akarok semmiféle faj vagy rasszista vagy akármibe belemenni, na de hát az köztudomású, hogy a zsidóság az, amelyik pénzt tud nekünk szerezni”. Riporter: „Igen, de hogyha magas kamattal kapjuk a pénzt, akkor azzal nem megyünk semmire, nekünk úgy kellene pénz…”
És így tovább, folyik a zagyva, átgondolatlan, semmibe vezető beszélgetés globalizációról, magyarizációról, zsidópénzről, majd a műsor zárózenéje Jimi Hendrix, amitől az eszmei zűrzavar, szalonzsidózás azonnal kulturális-hangulati összevisszaságba torkoll. Hogy mi volt, mit hallottunk, nem lehet megfejteni, ilyen hallatán az ember csak bámul maga elé, olyan maszlag, aminek se eleje, se vége, se értelme nincsen, hacsak az nem, hogyan lesz a globalizációból magyarizáció. De azért amikor emberek ilyen-olyan zászlókba burkolódzva hadonásznak az utcákon, alkotmányozó nemzetgyűlést, csakraköteget emlegetve és szittyakürtöt bömböltetve, gondoljuk végig, biztos, hogy nem kapcsolódik ez a kettő egymásba?
Néhány rádióműsor kivételével, amelyek épphogy a struktúrával szemben működnek még színvonalasan, az intézmény maga – különösen, ami a hírműsorokat illeti – zavaros fejű és beszédű, szervilis emberek gyülekezete. A sok „ámbár”, „igen, na de hát”, „istenuccse, isten lássa lelkemet”, „ugyebár”, „pediglen” és „nemdebár” nem egyszerűen stilárisan elviselhetetlen, de egyszersmind a gondolkodás és az érvelés zagyvaságát is jelenti (ld. tartalom és forma egysége), ami azért mégiscsak minősíti a közrádiózás jelenlegi állapotát. Hogy nagy tragédia, ami Olaszliszkán történt, de ez sem, és semmi sem indokolhatja, hogy a magyar sajtó egykor tekintélyes lapjában, a Magyar Nemzetben olyan mondat jelenjen meg, mely szerint „bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe se jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba.”
Mert akkor azt a kérdést is föl kell tenni, hogy a magyar rendszerváltás Rádió melletti másik hiteles orgánuma, a Magyar Nemzet miként kerülhetett ilyen helyzetbe, hogyan írhat ebbe a lapba, hogy lehet vezérpublicista olyan ember, aki jobb időkben a feketekávét se vihette volna be a szerkesztő szobájába. És nyilván van mit söpörni a saját portán mindenkinek, a kiragadott példák egyikét a simli módszertani finomsága, másikat a brutálisan félrecsúszott gondolat rémsége indokolja, a sor, persze, folytatható. Én tényleg hittel gondolom, hogy most, mikor a magyar közállapotok olyanok, amilyenek, legfőbb ideje komolyan venni ezt a nyomorult újságírást. Hogy mielőtt a szaktárs leír valamit, végiggondolja, hogy egyrészt van-e alapja annak, amit leír, másrészt tényleg úgy van-e, ahogy azt tudni véli. Hogy meggyőződött-e arról, hogy a hír pontos, és hogy az újságírás mégiscsak több annál, hogy ősz fejjel vagy éppen behidrogénezett hajjal alázatosan tartjuk az ügyeletes futóbolondnak a mikrofont, vagy téveszméket körmölünk, mert az most viszonylag jól fizet.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 44. szám
