Kemény István
A kisregénysorsú ember
Követési távolság
Ljudmila Ulickaja: Szonyecska. Magvető Kiadó, Budapest, 2006. 96 oldal, 1690 Ft
Oroszország nagy. Nincs az a földgömb, amin ne látszana. Ha egy orosz író írni kezd, mindenki számára érthető, hogy mivel foglalkozik: a világ egyik nagy történetét folytatja, Oroszországét. Ennyiben könnyebb a dolga egy magyar írónál, aki a nagy történetek mellékszálait szövögeti, és irigyen néz például Ljudmila Ulickajára, aki alanyi jogon csinálhat világirodalmat, és csakis ő maga ronthatja el a dolgát. De Ulickaja nem ront el semmit. Remekműveket ír Oroszországról, és orosz sorsokról. Ilyen a Szonyecska című kisregény is.
A kisregény-műfaj persze nem ismeretlen Magyarországon sem, de az orosz irodalomban valahogy másképp mutat. Sokkal biztosabb helye van a novella és a regény műfaja mellett, mint nálunk. Az Ivan Iljics halála vagy Solohov Emberi sorsa nem kisebb súlyú művek, mint íróik nagyregényei. Bocsánat a leegyszerűsítésért, de ez is azért van így, mert Oroszország nagy – és ezért sok nagyformátumú hétköznapi ember él benne, akiket mégsem lehet mindig elintézni egy-egy novellával. Ezek a kisregénysorsú emberek.
A kisregénysorsú ember szükség esetén persze elfér egy novellában is, vagy megkaphat egy cselekményszálat egy nagyregényben, de egyikben sincs a helyén. Mindkét megoldás degradálja. Mert az ő sorsa bár hétköznapi, mégis monumentális. És most lássunk egy mondatot a Szonyecskából, az egyik legmegrendítőbbet, amit valaha olvastam. A mondat Szonyecska kisiskoláskori reménytelen szerelmének a végét beszéli el, amit osztálytársa, Vityka Sztarosztyin iránt érzett a harmincas évek elején. „A brutális Anyegin, aki nem bírta már a szerelmes tekintet súlyát, hallgatag rajongóját randevúra hívta a közeli kis tér melletti fasorba, ott pedig nem fájdalmasan, de gyilkos sértésként kétszer arcul csapta őt, a bokrokban lapuló négy osztálytárs biztató hahotájától kísérve, akiket vele együtt meg lehetne róni lelki durvaságukért, ha ezek az ifjú leselkedők nem estek volna el mind egy szálig a közelgő háború legelső telén.”
Belekerültünk egy irodalmi hagyományba, a tolsztoji realizmusba, és azt tapasztaljuk, hogy működik. Modernizmus ide vagy oda, Ulickaja a XXI. század elején is működtetni tudja. Nincs szüksége hozzá se misztikára, mágiára, se kafkai rettenetre, arra pedig végképp nem, hogy azon problémázzon, a Mindentudó Elbeszélő pozíciója vajon tartható-e még manapság, avagy már nem. Egyszerűen elmondja Szonyecska életét, elejétől végéig, szépen, pontosan, tisztán: Szonyecska alighogy kikerül a csecsemőkorból, olvas, olvas és olvas, amíg csak férjhez nem megy, és aztán évtizedekkel később, mikor egyedül marad, visszatér az olvasáshoz, „eltávozik az édes mélységekbe, a sötét fasorokba, az áradó tavaszi vizekbe”. Vissza a nagy, orosz prózába. Ennyi a történet, egy kisregénysorsú nő élete. A tolsztoji realizmus azt tudja elérni, hogy pusztán az igazságával megrázza olvasóját. Nem borzongat, hanem megráz.
Az orosz prózának van egy másik oldala is: a borzongató. Az szól a világ sötét oldaláról, Dosztojevszkijtől Bulgakovon át a Jerofejevekig. Hozzám személy szerint ez az utóbbi közelebb áll. Szeretem, ha egy mű nemcsak igaz, hanem meg is borzongat. Szeretem a misztikát, a mágiát és a kafkai rettenetet is. Ulickajánál viszont pótolja mindezeket a hagyomány nagyszerűsége: biztosan érzem, hogy ez a kisregény mindig is megvolt valahol, meg volt írva, létezik az idők kezdete óta, csak éppen ezen az ezredfordulón lett aktuális, és ezért valaki, akit történetesen Ljudmila Ulickajának hívnak, most előhúzta valahonnan, készen. Ez az Á-típusú próza, ez az alap. Aki B-t mond, Á-t is mond egyúttal. B lehet izgalmasabb, de Á nélkül nincsen B. Petőfi nélkül nincs magyar költészet. Tolsztoj ugyanolyan lenne Dosztojevszkij nélkül is, de Dosztojevszkij Tolsztoj nélkül nem elképzelhető.
Ulickajára ezért van szükség. Fenntartani a hagyományt, amíg lehetséges. A végtelenségig nem lehetséges, mert a dolgok jelen állása szerint Európa a végleges feledésre rendezkedett be. De azért talán tartozunk magunknak annyival, hogy a feledésünknek megadjuk a módját. Meglévő történeteinket hagyni kéne beérni. Egyáltalán: gondját viselni a történeteknek. (Mi, magyarok például rosszul gondoztuk a mi 56-unkat. A felejtéssel kezdtük, aztán nekiláttunk lerombolni. Mire elkezdenénk végre mesélni, nem lesz már belőle semmi. Anélkül tesszük tönkre, hogy egyszer is el lett volna tolsztoji módra, töviről hegyire mondva.)
Ulickaja története a Szovjetunió kora. A kilencvenes évek elején, amikor a Szonyecska megjelent, még képtelenségnek tűnhetett, hogy egyszer a Szovjetunió is el lesz majd felejtve, de Ulickaja már akkoriban is jónak látta, ha elmagyaráz róla egyet-mást. Esszéisztikus, már-már szájbarágós kommentárokat fűz egyes eseményekhez, jelenségekhez. Néhol Milan Kundrerára emlékeztet – ő magyarázgatta regényeiben az emberarcú szocializmust nyugati olvasóinak. Másutt mintha tényfeltáró riportot írna, efféle fordulatokkal: „Vlagyimir A., a kitűnő zenész, aki botrányos módon kint maradt Európában”, vagy: „Vlagyimir A.-tól tudjuk”. Kicsit furcsa ez a ráérős mesemondás a Szonyecska csekély terjedelméhez képest, néhol ütik egymást az egyes stíluselemek, mégiscsak szűk a hely egy ilyen kisregényben… De Ulickaja nem fél attól, hogy műve belső arányai felborulhatnak. Epilógust fűz hozzá például, amiben annak rendje és módja szerint tudatja a szereplői további sorsát. Úgy bánik tehát a kilencven oldalas, soványka Szonyecskával, mint egy nagyregénnyel. És neki van igaza, mert minden látszólagos hiba ellenére a könyv mégsem tűnik egy vázlatos és elsietett Anna Karenyinának, hanem indokolt magabiztosság sugárzik minden sorából: az orosz prózai hagyományhoz úgysem lehet rosszul nyúlni. Egyéb XIX. századi allűröket is megenged magának. Például visszafogottságot a szexualitás leírásában: semmit nem hallgat el, csak vannak olyan pillanatok, amelyekig nem kíséri el szereplőit. Kikíséri viszont egyik hősét pisilni gyerekkorában a sötét udvarra, a csillagok alá, ahol a kisfiúra rátör a csodálatos mindenség-érzés, hogy a világegyetem központja ő maga, és minden őneki válaszol… Ez a gyönyörű, pár mondatos jelenet mintha a kisöccse lenne a Háború és béke híres jelenetének, ahol a sebesült Andrej herceg észreveszi a csillagokat. Tegyük hozzá egy kis rosszmájjal, hogy Ulickaja abban is a nagy íróelődök nyomában jár, hogy tőle se hiányozhatnak az ellenszenves lengyel szereplők. Van is a Szonyecskában egy jellemgyenge meg egy hideg-számító lengyel. Nyilván nem véletlenül alakult ki az orosz irodalomban ez a nem éppen nemes hagyomány, és nyilván köze van hozzá a valláskülönbségnek, de ne menjünk ebbe bele. Inkább annak örüljünk, hogy Ulickaja legalább a fontosabbik szereplőnek, a hideg számító lengyelnek a könyv végére mégiscsak megbocsát…
A zsidó-keresztény hagyomány komolyságára fordítva a szót, van egy másik erős oszlop is, ami a kisregényt tartja: a zsidóság. Szonyecska az évek múlásával egyre erősebben érzi magában a zsidó eredetet, noha az ő háziasszonyi „vallása” (ami éppúgy három részből áll, ahogy a Biblia) mégiscsak „a Leves, a Főétel és a Desszert”. A férfi főszereplő, Robert Viktorovics pedig egyenesen „elárulta ősei hitét” a művészi és emberi szabadságért. De a család, amit ők alapítanak az ateista Szovjetunió közepén, mégsem nevezhető vallástalannak. Az, aki tudja magáról, hogy zsidó, nem maradhat egészen egyedül soha – mert az ő számára az újrakezdés lehetősége mindig kéznél van abban a szövetségben, amit Mózes kötött az Úrral. Szonyecska és a férje meg az ő nemzedékük csak egy szem a több ezer éves láncban, ami soha nem szakad el. (Vagy csak legutoljára.) Az Ószövetség az egyetlen pontja a zsidó-keresztény hagyománynak, ami nem merülhet feledésbe, mert a zsidóság fenn fogja tartani még akkor is, amikor az európai írott hagyomány a Harry Potterben lesz felsorolva, és az Újszövetség egy pár könyvmoly magánügye lesz.
De amíg olyan írók élnek és dolgoznak, mint Ljudmila Ulickaja, ez a lehetőség szerencsére mégiscsak távoli, pesszimista vízió.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 44. szám
