Olvasom a XXI. század elejének egyik legremekebb könyvét, és hideg futkos a hátamon. A szerző, a lengyel Adam Michnik pedig nem ilyen érzést akart kelteni. Ő Közép-Európa legnagyobb napilapjának, a milliós példányszámú varsói Gazeta Wyborczának alapító-főszerkesztője, hivatására nézve demokrata és esszéíró, hajdan Lech Walesa oldalán a Szolidaritás szakszervezet antikommunista, többszörösen börtönviselt harcosa. A pozsonyi Kalligram kiadó jóvoltából magyarra lefordított kötete történelmi és irodalmi tanulmányok gyűjteménye, politikai töprengés az átmenet társadalmának drámáiról.
Miért akkor a borzongás? Mert ez az imponáló, enciklopédikus tudással, a magyar Halász Gábort idéző, élvezetes stílussal írt könyv helyenként a politikai horror műfaját idézi föl. Különösen ott, ahol Michnik tanulságként a lengyel históriából választja ki elmélkedésének tárgyát, de minden sora nekünk a mát, a meghökkentő magyar jelent juttatja eszünkbe. Mint például a Szomorú csőcselék (!) című, 2005-ben írt tanulmányban. Történt 1922 decemberében, hogy a varsói törvényhozás a balközép Néppárthoz tartozó Gabriel Narutowiczot választotta meg államfővé a baloldali tömörülés voksaival, bennük a Nemzeti Kisebbségek Blokkja képviselőivel. Ki sem hirdethették az eredményt, máris fölállt az egyik illusztris jobboldali honatya, aki kijelentette, hogy a győztes „nem kötődik a lengyelséghez, nem is beszél jól lengyelül, de élvezhette az egész világ zsidó fináncoligarchiájának a támogatását”. Záporoztak a támadások, „hogyan merték a zsidók rákényszeríteni Lengyelországra saját elnöküket”, valaki „zsidó-német-ukrán szavazatokkal kaparintja meg” a magas pozíciót.
De ez csupán a kezdet volt. A jobboldal kijelentette, hogy a választás érvénytelen, Narutowiczot nem szabad beiktatni hivatalába, nem teheti le az államfői esküt. A hangulatgerjesztő újságok oldalait teletömték a gyűlölködő hangvételű, minősíthetetlen szavakba ömlesztett kommentárokkal, táviratok ezrei bombázták a megválasztott elnököt, azt követelvén, hogy mondjon le. Az eskütételt egy hétfői napra tűzték ki, és ekkorra a törvényhozás előtti téren többezres földúlt tömeg gyülekezett, zömében fiatalok. A parlamentbe tartó elnök útvonalán széttört utcai padokból, iskolákból kihurcolt bútorokból barikádokat emeltek. Ellenséges kiáltások, füttykoncert, szitokáradat fogadta Narutowiczot, és mert már télidő volt, hógolyók záporát zúdították a hintóra. Odabent, a parlamenti ülésteremben a padok jelentős része üresen maradt, mert a jobboldal nem volt hajlandó tanúja lenni a baloldali államfő beiktatásának, mintegy jelképesen csupán egyetlen képviselőjét küldte be a patkóba, aki a hangzavarban szitokszavakat küldött az elnök felé. Ennek ellenére a törvényes szabályok szerint a ceremónia megtörtént, utána viszont „az igazi lengyelek” szakadatlanul a lemondást követelték.
Úgy-e, mennyire kísérteties a történet, holott Michniknek esze ágában sem volt Magyarországra célozni, neki csak a hasonlóképpen összekuszált jelenkori lengyel viszonyok juttatták eszébe ezt a történelmi példát, és mert ma ő Közép-Európa egyik legkiválóbb szelleme, általánosításra képes gondolkodója, nyilvánvalóan gondolt a régió más országaira is. Amit bizonyít, hogy egy másik, Uszítók és árulók című esszéjében hasonló jelenségre hívja föl a figyelmet. Barátainak, egykori Szolidaritás-társainak dedikálta ezt a tanulmányát, abból az alkalomból, hogy mindegyikük mocskolódó hecckampány céltáblája lett. De miért záporoztak rájuk a legocsmányabb szidalmak? Az uszítók – írja le diagnózisát Michnik – „rendszerint a középszerű, banális tömegbe rejtőznek, a hecckampányban való részvétellel titkolt komplexusaikat, irigységüket, gyűlöletüket vezetik le”. És mert a betegség kórokozóinak tüneteit a szerző valóban professzori precízséggel ábrázolja, idézzük szó szerint ezt a részt. „Ha uszító vagyok – így a diagnózis -, akkor a féltékenység irányít az iránt az ember iránt, akinek irigylem a tehetségét, a bátorságát, a nagylelkűségét, a személyes báját, helyét a nap alatt. Csakhogy nem rivalizálhatok vele – már foglalt a helye. Ekkor a leértékelés módszerét választom: a tehetségét tehetetlenségnek nevezem, a bátorságát pojácaságnak, a nemes lelkűségét számításnak, a bájt manipulálóképességnek. De még így is tehetetlen irigység mar – elérhetetlen számomra ez az ember.” Majd lejjebb: „Már nem vagyok gyenge, már dobálhatom a sarat reá, büntetlenül leköpdöshetem, nyilvánosan pocskondiázhatom. Többé nem kell szégyenlősen titkolnom az irigységemet – most dicséret jár érte, hiszen a felébredt nemzeti méltóságnak, a jogos népharagnak, a vallásos hit buzgó tanúságának a jele.”
Eszem ágában sincs idegen tollakkal ékeskedni, bár Michnik eszmevilágába beilleszkedni egyike a legélvezetesebb szellemi foglalatosságoknak. Már csak azért is – elnézést a pimasz hasonlatért -, mert rokonlélek, beylista, Stendhal lenyűgöző regényeinek a nagy csodálója és elemzője. Talán nem plágium ilyen hosszan idézni szabatos megállapításait, hiszen akinek van szeme a látásra, füle a hallásra, különösebb erőfeszítés nélkül is első pillantásra fölfogja, mennyire rólunk is szólnak az analízisei. De ne legyünk röghöz kötöttek, ne cövekeljünk le néhány olyan részletnél, amely egyenesen reánk is utal. Mert Michnik kifejezetten azzal a szándékkal gyűjtötte össze újabb kötetbe (Harag és szégyen, szomorúság és büszkeség) legfrissebb esszéit, hogy minden sorát egy központi gondolat köré csoportosítsa. Azt vallja visszatérően, hogy Közép-Európa végtére is büszke lehet arra, hogy 1989-ben, 1990-ben békésen, úgyszólván egy csöpp vér áldozata nélkül hajtotta végre a történelem egyik legnagyobb fordulatát, s ezért szerinte nem érthetetlen csupán, hanem bűnös is ez a mai gyűlöletkampány. Ő, akit kommunista üldözői több ízben is meghurcoltak, börtönbe zártak, a kiengesztelődést hirdeti, az antibolsevista rágalomhadjárat fékezését, a stabil, végre gáncstalanul működő demokrácia meghonosítását. És mert jó szándékú, nem hiszi el, hogy ennek módja ne lenne meglelhető. Talán még mindig naiv kicsit, pedig éles tekintete fölfedi a gáncsoskodást és a gáncsoskodókat.
Az ő lelkük rajta.
Várkonyi Tibor
