A bennszülöttek utolsó, rettenetes lázadása az európaiak ellen az úgynevezett mádizmus volt. Ennek kiirtása óta Afrikában csak kevés helyen veszélyesek a bennszülöttek. Ma már Afrika túlnyomó nagy része pacifikálva van.
(Almásy László: Autóval Szudánban)
Ezt kivételesen nem Almásy írta, ezek a könyv előszavából Cholnoky Jenő dr. megnyugtató és politikailag korrekt mondatai, de hiába a neves tudós szakvéleménye, a magyar Külügyminisztérium szerint egész Szudán szigorúan nem ajánlott úti cél. Pedig a helyzet sokkal jobb, mint a Basír elnök hatalomra jutása utáni években.
A szudáni iszlamizmus főideológusának, Turabinak nyilván sok francia barátja lett a Sorbonne-on, de nem őket hívta az országba, hanem egy rakás terroristát, köztük egy hozzá hasonlóan halk szavú embert, akit szintén érdekeltek a lovak és az iszlám, bár sajnos nem feltétlen ebben a sorrendben. Oszama bin Ladennek megtetszett Kartúm villanegyede, beköltözött Turabi mellé, és vállalkozni kezdett. Építési és mezőgazdasági érdekeltségei várakozáson felül szerepeltek a közbeszerzési pályázatokon, a nyereségből futotta karitatív célokra is: 23 terrorista kiképzőtábort állított fel. Ma kiváló tematikus turistautakat és kalandtúrákat lehetne szervezni, ha meghagyták volna őket skanzennek.
Az akkori szudáni szaknévsorban alighanem a terroristáké volt a legnépesebb címszó. Ott volt Carlos, aztán az első, 1993-as World Trade Center elleni merénylet elkövetői plusz egy csomó afganisztáni, algériai és palesztin fanatikus. Innen szerveztek merényletet az egyiptomi, a tunéziai és a líbiai elnök ellen is, de egyik sem sikerült, úgyhogy remélem, kirúgták, aki a kiképzésen ezt a tárgyat tanította. Civileket gyilkolni viszont kiválóan megtanultak, a legjobb példa a kenyai és a tanzániai amerikai nagykövetség elleni 1998-as merénylet, több száz halottal.
Erre válaszul bombázott le Bill Clinton egy észak-kartúmi gyógyszergyárat, amelyben a már akkor is kiváló amerikai hírszerzés szerint vegyi fegyverek készültek. Mások szerint Clinton csak a Lewinsky-afférról akarta elterelni a figyelmet, ami megint csak azt bizonyítaná, hogy a muzulmánokat sújtó összes csapás mögött zsidók állnak. De végül is ha a kartúmiak úgysem ihatnak, akkor minek nekik az aszpirin?
A bombák egyébként nem mentek pocsékba, megerősítették Basírt abban a hitében, hogy jól döntött, amikor Bin Ladent elküldte az országból. Basír ugyanis egyre nehezebben viselte az országot sújtó nemzetközi elszigeteltséget (a fekete-afrikai államok nem szerették a déliek elleni háború miatt, a közel-keletiek, mert Irakot támogatta az öbölháborúban, és mert iszlám terroristákat képzett), és elkezdett távolodni az iszlamizmustól, 1999-ben az ellene szervezkedő Turabival is szakított, utóbbi azóta javarészt házi őrizetben van. S az igazi hepiend, hogy végül éppen Bin Laden lett az, aki kibékítette Basírt Washingtonnal, ehhez csupán két nagyobb New York-i épületet kellett lerombolnia. Kartúm szeptember 11. után azonnal Amerika mellé állt, és hírszerzése fontos részese a terror elleni harcnak.
„Ha Darfúrban béke volna, lenne itt nagykövetünk is” – mondta a kartúmi amerikai ügyvivő, őt persze nem érdekli, hogy Bin Laden hagyott maga után szép emlékeket is. A szaúdi építette például azt az utat is, amelyen beérek Kartúmba. Jó kis út, nem is vitás, mennyivel jobban járt volna mindenki, ha Bin Laden a Nyugat elleni harc helyett inkább a fővárosi önkormányzat illetékes osztályát irányítaná.
Sztankóczy András
