Népszabadság * P. Szűcs Julianna * 2006. november 4.
Reviczky Zsolt Ötvenhat központi emlékműve (fölavatva október 23-án) keleti irányból nyugat felé tartó éket formál. Ötvenhat „nem központi” emlékműve (fölavatva ugyancsak október 23-án) szintén éket formál. Ennek iránya nyugat felől tart kelet felé. A kiterített várostérképen ellenőriztem meghosszabbított vonalukat. Szerencséjükre vagy balszerencséjükre, legföljebb ha a végtelenben találkoznak, lévén párhuzamosak.
Rendészeti szempontból bizonyára ez az ideális, így kell(ene) levezényelni a biztonsági kockázatot hordozó különnemű csoportokat. Ott tartunk, hogy minden jelképpé emelkedik manapság. A katonai terepasztalként fölfogott Budapest-mappa is, a vektorok ellenirányú mozgása is, a kétféle ék által hordozott kibékíthetetlen kultúrák is.
Amnéziakörlet
Történelmileg úgy alakult, hogy az egykori Aréna út ( későbbiekben Dózsa György út) mesterségesen kitágított szakaszát praktikus okokból Felvonulási térré (legújabban Ötvenhatosok terévé) nevezték ki. Az igénél érdemes pillanatra megállni. Kinevezték.
Az urbanisztika szakemberei tudják: kontinensünk kultúrájában egy tér nem döntés, hanem alakulás révén születik. A dóm, a városháza, a fórum, az agora, a piac, az akasztófa meganynyi remek ürügy, hogy a fölsorolt témák miatt a nép maga magától megálljon, ott üres helyet taposson, később szép házakkal körülkerítse, obeliszkkel, kúttal, lovas szoborral díszítse életének eme kitüntetett pontjait. A tér nem négyzetméterkérdés. A tér a civil társadalom háromdimenziós építészeti lenyomata. A tér – társadalmilag – alulról fölfelé születik. Pest városának három valódi tere van, a Duna-kikötő teremtette Kirakodó tér (ma Roosevelt tér), a Redout révén kialakult placc (ma Vigadó tér) és a Német Színház miatt öblössé formálódott Theatrum piac (ma Vörösmarty tér). A többi tér fölülről lefelé született. Például a Bazilika miatt megszokott, de a menetiránynak háttal álló Szent István tér, például a Millenniumi emlékmű miatt elfogadott, de a hivatalosságok miatt szerethetetlen Hősök tere, például a Parlament miatt kihasznált, de a mocsaras talajra húzott és az elmocsarasodás genetikai kódját sorsában azóta is hordozó Kossuth tér.
Hol a határ? Ahol akarom. E mentalitásból logikusan következik, hogy nálunk városrendezés miatt támadt űr is kinevezhető térré. (Március 15. tér) Hogy lebombázott háztömb hűlt helye is kinevezhető térré (Honvéd tér). Hogy ideológiai okokból nagy tömegek zavartalan mozgatását biztosító útszakasz is kinevezhető térré (Dózsa György út). Utóbbi pusztán azért, mert szem- és fültanúja lehetett a múltban elkövetett erőszakosságoknak, autoriter viselkedéseknek, tévelygéseknek és tagadásoknak. Ez a mi „terünk”, ez a mi realitásunk, ez a mi megszenvedett saját, teresedéstől független „urbanisztikai” mondanivalónk. Ide álmodták a 2005. június 5-i zsűridöntés eredményeképpen az 52. sorszámot viselő első díjas terv megvalósított változatát, Emődi-Kiss Tamás, Papp Tamás és György Katalin a körlettől sajnos leválaszthatatlan, amúgy kíváló alkotását. Kár, hogy idekerült, mert lehetetlen helyzetbe került.
A központi Ötvenhatos emlékmű absztrakt mű. Mellesleg szenzáció: elvont jellel történelmi mementót Budapest nyilvános és forgalmas pontjára, tehát nem temetőbe, nem középület udvarára, nem házfalra és nem évszaktól függő színes szirmot bontó virágágyasok közé rejtve vagy lobogó fáklyának álcázva nálunk még nem emeltek.
Az a klasszikus modernitás győzedelmeskedett itt, amely stílus elképzelhetetlen lett volna Horthy-Magyarországon, mert a közízlés őrei efféle dizájnban „szovjetstítlust” szoktak volt szimatolni. (Fölemlíthették volna akár a „terhelő bizonyítékot” is: El Liszickij allegórikus munkáját, a Vörös ékkel zúzd szét a fehéreket című tizenkilences plakátját). Amely stílus szigorúan kizsűriztetett volna még a legpuhább Kádár-korszakban is, mert ideológiában működött legkevésbé a békés egymás mellett élés. (A vigyázó szemek nyilván okultak a nyugatosan nonfiguratív Erneszt Nyeizvesztnij kísérleteinek Hruscsov alatti sanyarú sorsából). És amely stílus kiiktatódott volna – ki is iktatódott – a rendszerváltás utáni időkből, köszönhetően a törékeny kompromisszumokon nyugvó gyönge demokrácia körkörösen gyáva döntéseinek.(Egy-két Nagy Imre- és ezernyi Szent István-szobor erre a tanú).
A zsűri (sorai között a kortárs művészetelmélet egyik legtekintélyesebb alakja Hans Belting, a téralakító kortárs plasztika egyik legjobb magyar művelője Körösényi Tamás, és az ötvenhatos ikonográfia legfölkészültebb hazai ismerője Boros Géza) nyilván nem véletlenül választotta a minimális eszközökkel maximális pátoszt megjelenítő mű makettjét. Ezt a modernitás melletti bátor gesztust, a fáradt hazai köztéri plasztikának ezt a radikális meghaladását, ezt a darabnyi testet öltött igazi „konvergenciatervet”. Akkora ugyanis a pótlandó stiláris deficit, hogy valószínűleg nem volt érdemes a mű eredetiségét túlméregetni. Meglehet: a nagy alaprajzon elterülő, bejárható geometrikus idomok a berlini holokauszt mementóra, a szögek, centiméterek, idomok számmisztikája a 301-es parcella Jovánovics félépület-szobrára az elegánsnál erőteljesebben utalnak, de a mintaképek nem éppen rossz referenciák.
A terv nézőjét nagykorúsítva az emberlényeget gyönyörű rozsdájú négyzetalapú vashasábokig egyszerűsítette, a tömeglényeget a hasábok egyre sűrűbb és egyre növekvőbb masszájára bízta, a lendületlényeget a rozsda fokozatos krómacélosodásával és a hasábok éllé hegyezésével fejezte ki. Alkotói arra számítottak hogy „a történelem mítoszba fordulásának és a tapasztalatok emlékké válásának folyamata immár befejeződött – ahogy azt az emlékezetspecialista Assmann mondta – s az utókor számára a múlt úgy szilárdul megalapozó történetté és válik bensővé, hogy a tényszerű és képzeleti motívumok arányát nem firtatva egy adott közösség mítoszává tud átlényegülni.”
A számításba azonban hiba csúszott. A fölfényesedő „go west” emlékmű más lehetett tervben, s más végleges méretében. Mítosza mintha elpárologna a teretlen tér és a múlandó múlt körletében. Errefelé, a hajdani Aréna úton még egyetlen monumentum sem ért meg két emberöltőt. A Regnum Marianumot a proletárdiktatúra lebontotta. A helyére állított keresztet újbalos fiatalok szokták rongálni. Lenin és a fegyverbe hívó tanácskatona szobrai Nagytéténybe emigráltak. A hajdan jobb napokat látott Időkerék kigurításáról is szó van, egy cég már jelentkezett, átvállalná a drága holmit. Építés, felejtés, építés, felejtés – lösztalajon nyugszik itt a történelem. A kecses ezüst színuszgörbe hátú ék mintha nem lenne erre a terepre való. Sztálin csizmái, az igen, az még bírta a strapát. De hát azt meg éppen mostanában rekonstruálták a Szoborpark és a remake kedvelők nagy örömére…
Passiószínpad
A másik ék, a keletre tartó, a „kis ötvenhatos”, a Forradalom bölcsője alcímet viselő szobor ezzel szemben remekül érzi magát. Szinte fickándozik a neki szánt két pilon között a Hauszmann Alajos tervezte Műegyetem rakparti frontján. A fehér mészkőből faragott huszonnyolc mellék- és egy főalakból álló csoportot szemlátomást kevéssé rendítették meg a zsűri-jegyzőkönyv szigorú szavai, mely szerint „a tömeg dinamizmusa nem meggyőző, áramlásának ereje formailag is szervetlen” továbbá hogy „a kompozíció, miközben a hagyományos mozgalmi emlékművek sajátosságait idézi, a tömeg és a főalak kapcsolatát tisztázatlanul hagyta.”
Hozzátenném, nemcsak a hagyományos mozgalmi emlékműveket idézgeti a meghívásos pályázat első díjas nyertese, Csíkszentmihályi Róbert gyakorlottan könnyűkézre valló profi köztéri szobra. Benne van ebben Horvay János Dombóvárra telepített fátumtól sújtott Kossuth-látomása, benne van Kallós Ede és Telcs Ede szórakoztatóan agyonbonyolított Vörösmarty-fantáziája, és benne van persze az újrahasznosított forradalmi romantika minden „szabadság-szerelem”-színvonalú Marianne figurája, igaz, frígiai sapka nélkül, de szép keblekkel, lobogó hajjal és hajótat-sellőket szégyenítő győzedelmesen homorító testtartással. Valamennyi toposz a múltból és valamennyi kellék a vizuális könnyűműfajból.
Mítosz? Múlt? Emlékezet? Dekonstruált majd újrakonstruált történelmi tudat? Ugyan már! Legyen az a mindenséggel bajlódó, nehéz életű és bizonytalan jövőjű „központi emlékmű” intellektuális baja, terhe, felelőssége! A mi budai Marianne-unk csapata a megfogható vérvalódit utánozná legszívesebben, és ha az ügyesen mozgó szobrászi véső fegyelmező ereje nem tartaná vissza, a pokolba küldene minden stilizációt és szimbolizációt, távolságtartást és reflexiót. Egyikük olyan micisapkát hord, mint amilyen az egykori fotókon látszik. Másikuk haján jól fölismerhetők a frissen dauerolt haj fürtjei. A harmadik meg szinte él, majd megszólal, kifaragott szemüvege is szinte megcsillan az őszi fényben. A negyedik és az ötödik pedig éppen most feszíti szét azt a két pszeudópilont, amely mögül a nép, a populus a lehető legpopulistább módon, keverve a mímelt rebelliót a valódival, éppen készül elönteni a járdát.
Elismerem: Csíkszentmihályi művének ez az interpretációja némileg túloz. Ez a leírás panoptikumfigurákhoz illik, esetleg beállított élőképekhez, latin-amerikai templomok tökéletes illúziót keltő szent színházaihoz. S minden olyan passióhoz, amelyben a folyton folyvást ismételt Szent Történet, a Nagy Narratíva többé már nem múlt, hanem a transzállapot következtében megképződött örök jelen idő. A leírás túloz, de erről a szezon tehet. A túlzás is benne van a pakliban.
Amnéziák övezte absztrakció, ez látszódott a pesti oldalon. Duhaj passióba hajló valóságshow, ez lett a budai élmény. Itt és most ez a választék. Közöttük pedig – mi mást lehetne mondani – zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
