Népszabadság * Ungvári Tamás * 2006. november 4.
yolcvanegy esztendős korában hunyt el William Styron, a Sophie választása, a Nat Turner vallomásai írója, polgárjogi harcos, nemzedékének egyik legjobbja. Hű barátot sirathat benne mindenki, akit ismeretségével megtisztelt. A Sophie novellaváltozatát én fordíthattam a Nagyvilág című folyóiratnak. Styron fordítói között jelentős szerep jutott Göncz Árpádnak.
A véletlen hozta úgy, hogy többször találkozhattam William Styronnal. Meglehet, sohasem saját jogon. A magyar PEN jóvoltából ismerhettem meg. Így a szemtanú hitelével mondhatom el, milyen kitüntető figyelemmel kísérte a nyelvileg elszigetelt irodalmak sorsát. Otthonát is szívesen bocsátotta írótársai rendelkezésére. Roxbury, Connecticut elvarázsolt majorságok otthona. Styron szomszédságában, az Ördögárok úton ácsolta saját kezűleg Arthur Miller azt a faházat, amelyik néhány toldalék hozzáadásával egész életében otthona maradt. A közelben nevelte lovait a világhírű filmrendező Mike Nichols, itt írta számos művét Philip Roth.
Roxbury postahivatalába látogatott el postájáért a környék számos művésze, közöttük Styron is, miként az öngyilkossá lett Romain Gary, a francia–angol író. Az alkotáshoz kínált nyugalmat Connecticut, kivált úgy, hogy Styronnak volt egy garzonlakása is Manhattanben, s egy nyári lak felett is rendelkezett az egyik neves írókolónián, a Cape Cod-i Martha”s Vinyardon.
Csak az amerikai irodalom beavatottjai élvezhetnék a Vinyard nyári látogatóinak listáját, s a nevek emlegetése a beavatottság látszatát keltené. Az Olümposzra halandóknak nincs bejárásuk.
Budapestre kétszer látogatott el Styron. Egyetlen pillantással mutatott rá a külföldi kísérő álarcában feltűnt megfigyelőre, s a Váci utca eszpreszszójából gyorsan elszelelt a hátsó bejáraton. A hatóságok zaklatását otthonában is nehezen tűrte: emberjogi kampányok felhívásai szaporodtak a tolla alatt.
Lekötelező vendéglátó volt. Egyszer elkísérhettem Leonard Berstein otthonába. Nem én voltam ott persze, hanem „a magyar”. S tüstént előkerült Berstein birtokából egy Bartók-kézirat. Egyébként, ha említése nem újabb szerénytelenség, Styron közbenjárására kaptam meg a zeneszerző Candide című zenés játékának fordítói jogait.
Menjünk Elaine-hez, javasolta egy alkalommal Styron New Yorkban. A Harmadik sugárútnak a Fészek klubhoz hasonlítható gyülekezőhelyén ott volt mindenki, aki számít. Nevekkel dobálózni azonban, mondta volna az amerikai Dél, a feketék sajátos dialektusát is jól beszélő úriembere, William Styron, nem illik. A virginiai ültetvényesek, abban az országrészben, ahonnan Styron származott, a gyarmati felsőbbrendűséggel együtt sugározták a jó modort. A minden gyarmatosítást ellenző Styron igazi előkelőséggé nemesítette az üres szokást.
A sikeres amerikai író, a Pulitzer-díjas William Styron nem szégyellette, inkább természetesnek vette, hogy írásaiból és filmjeiből tehetős vagyonra tett szert. Barátait és ismerőseit bőkezűen vendégelte meg. Szálkás betűkkel sűrűn telerótt levelei immár muzeális értékűek. Valójában csupa korholás volt mindegyik. Vitára, kiállásra biztatott valamennyi.
Súlyos depresszióját Styron sokáig titkolta. Folytonos környezetváltozásra vágyott, úgy képzelte, ez is segítené a gyógyulását. Egyszer csak azzal állt elő, hogy szívesen tartana vendégelőadást az én egyik kaliforniai osztályomban. Az egyetem urai ájuldoztak a megtiszteltetéstől. Azt még csak lenyelték, hogy az én osztályomban is beszél, de miért nem az egész egyetemnek. Jöjjön az évadzáróra, legyen az ünnepi szónok. A Styron-látogatás engem joggal a margóra sodort. Küldjünk neki repülőjegyet. Mennyit ajánlhatunk fel honoráriumként?
Az évadot tanárként kezdtem egy nevesített tanszék élén, az évadot pucerként végeztem a Styron látogatás alkalmi szervezőjeként.
Los Angeles repülőterén Styron kinevetett. Ott vártam a díszszónokhoz illő súlyos bársonytógával a karomon. A tógára mutatva kijelentette, hogy végül is csak az osztályomnak ígért előadást, a nagy beszédet lemondja, mert fene rosszkedve van.
A depresszió sötét démona Kaliforniába is elkísérte Styront Van itt egy barátom, mondta, most szabadult a börtönből. Miért nem inkább őt látogatjuk meg? Magamban tüstént igazat adtam neki. Inkább egy bűnöző, mint az egyetemi mókusok társasága. Ezek a pofák teleírták az irodalmi folyóiratokat a művei magyarázatával, mondta. Egyikük sem merte leírni, hogy a művek kulcsa a kétségbeesés. Errefelé a folytonos optimizmus és vigyor kötelező. A nagy tudorok azt sem részletezték, hogy a Sophie választása egy magyar zsidó asszony, Lengyel Olga „Öt kémény” című emlékirata felhasználásával készült.
Végül Styron megkegyelmezett az egyetemnek, vagy talán engem próbált menteni. Jó itt nálatok, mondta a feleségemnek. Lepihent a mi fakunyhónkban. Másnap beöltöztünk bíborba, bársonyba. Elébb az osztályomba mentünk, ahol jókedvűen csevegett el a diákokkal, majd egy fejedelmi beszedet mondott, rosszkedvűen, az egybegyűlt végzős hallgatóknak a tűző napfényben. A taps után lemondta a rektori ebédet, és a gyerekeim társaságában bekapott egy hamburgert. Este visszarepült a hűvösebb keleti partra a feleségével.
Kennedy és Clinton nemegyszer látták vendégül a Fehér Házban. S bár ezeket az elnököket kedvelte, a hatalommal sohasem cimborált. Ha az elnököt nem Václav Havelnak, vagy Göncz Árpádnak hívták, nem sokat törődött velük.
William Styron, déli gentleman, nagy író, ízig-vérig demokrata volt. Egyszerű olvasóinak, barátainak, távoli ismerőseinek jó szolgája. Az elszigetelt nyelvű irodalmak kéretlen nagykövete, a becsületrend lovagja. Mindenkinek Bill.
Bill Styron, Isten veled.
