Népszabadság * Hovanyecz László * 2006. november 4.
Szovjet harckocsioszlop a Sztálin (a mai Andrássy) útonKép: MTI – Fényes Tamás Alexandr Sztikalin szerint a szovjet vezetést a lengyel események kötötték le, amikor Budapesten kirobbantak a fegyveres harcok. A Orosz Tudományos Akadémia főmunkatársa nem csupán hazánk történetének kiváló ismerője, hanem kultúrájának is. Nemrég Bartók Béláról jelentetett meg esszét. Az orosz történészek középgenerációjához tartozó kutató úgy véli, hogy a magyar forradalom sorsát erősen befolyásolták a Sztálin halálát követő, hosszan elnyúló személyi harcok.
Sztikalin először arról beszélt lapunknak, hogy milyen források alapján dolgozik. Külön kiemelte az úgynevezett Malin-feljegyzések szerepét. Ezek nem voltak ismeretlenek Magyarországon eddig sem. Azonban Moszkvában is csak 2003-ban jelent meg a feljegyzések majd másfél ezer oldalas anyaga. Ezek az 1954-1965 közötti időszakban születtek. Az, hogy a szovjet pártvezetés üléseiről feljegyzéseket készítettek, még inkább, hogy olykor teljes jegyzőkönyvet is írtak, rendkívüli változást jelentett a sztálini idők hagyományaihoz képest. Addig a szovjet vezetők – elsősorban természetesen maga a generalisszimusz – nagy gondot fordítottak határozataik titkosságának megőrzésére. Vlagyimir Nyikiforovics Malin valószínűleg Hruscsov embere volt, amit bizonyítani látszik, hogy annak bukása után neki is távoznia kellett a legfelső vezetés apparátusából.
Az orosz történész hangsúlyozta, hogy 1956 októberében a szovjet vezetés figyelmét a lengyel események kötötték le. A júniusban Poznanban kirobbant sztrájkok, majd a tüntetések több tucat áldozatot követelő leverése után október 21-én választották meg a lengyel kommunista párt első titkárává a korábban három évig börtönben tartott Wladislaw Gomulkát, akit Moszkvában megrögzött nacionalistának minősítettek. A lengyel probléma azért is látszott sokkal nehezebben megoldhatónak, mert ott katonai beavatkozás esetén egy összehasonlíthatatlanul erősebb nemzeti haderő ellenállásával kellett volna számolni. Lengyelország olyannyira leköti Moszkvát, hogy figyelmen kívül hagyja a szovjet felderítés jelzéseit, amelyek robbanásveszélyesnek minősítik a magyar helyzetet. A Hruscsov táborához tartozó Szerov tábornok, a KGB elnöke, aki a magyar párt politikai bizottságának ülésein is részt vett, már 1956 nyarán úgy értékelte, hogy Magyarország rövidesen nagy gondot okozhat majd a Szovjetuniónak. Jurij Andropov, a budapesti szovjet nagykövet – akinek sajátos módon éppen a magyar forradalom alatti tevékenysége alapozta meg a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkárságáig ívelő pályáját – már májusban súlyos válságról számolt be, október elején pedig egyenesen felkelést vizionált az általa a magyar fővárosban tapasztalt hangulat nyomán. Kétségtelen – állapítja meg Sztikalin -, hogy miután júliusban a szovjet pártvezetés egyik legbefolyásosabb tagja, Anasztasz Mikojan Magyarországra érkezett, és itt közölte Rákosi Mátyással, hogy le van váltva, a Kremlben megnyugodva gondolták, hogy a legfőbb problémát itt megoldották, s ha lassan is, elkezdődhet a kibontakozás. Ebből a nyugalomból Andropov október 23-i, délutáni távirata mozdította ki az SZKP elnökségét. A nagyköveti riadó ellenére azonban egészen az első lövések eldördültéig a lengyel kérdést minősítették fontosabbnak. Hamarosan előtérbe kerültek azonban a magyar események. Két fontos kérdésről kellett dönteni. Egyfelől a fegyveres beavatkozásról, másfelől a magyar pártvezetés átalakításáról. A szovjet csapatok bevetéséről viszonylag hamar megszületett a döntés. Így történhetett, hogy 24-én hajnali 3-4 óra körül a fővárosba érkeztek az első páncélosegységek. Egyelőre jóval több gondot okozott, kit fogadhat el az SZKP elnöksége a magyar vezetők közül. A legnépszerűbb magyar politikus, Nagy Imre személye több szempontból is kifogásolhatónak minősült a Kremlben. Az 1953 júliusától 1955 áprilisáig a miniszterelnöki pozíciót betöltő, majd félreállított vezető Moszkvában bukott embernek számított, hiszen másfél évvel korábban éppen ott vonták meg tőle a bizalmat. Kádár Jánossal ugyanaz volt a baj, ami – más egyéb mellett – a lengyel Gomulkával is, hogy tudniillik három évig a rendszer börtönében ült. A Kremlben nem szerették, ha a párt által korábban bűnösnek minősített káderek magas vezetői pozícióba kerültek. Ráadásul Kádárt azért is megbízhatatlannak tartották, mert a háború alatt – 1943 nyarán – feloszlatta a magyar kommunista pártot. Így azután rövid időre még a Rákosi által kinevezett miniszterelnök, Hegedűs András is a „terítéken” maradt, akit azonban túl fiatalnak (akkor mindössze harmincnégy éves volt), a bonyolult politikai problémák megoldására alkalmatlannak tartottak. Ezekkel a dilemmákkal utazott Magyarországra október 24-én a két moszkvai vezető, Anasztasz Mikojan és Mihail Szuszlov. Budapesten viszont azzal a ténnyel kellett szembesülniük, hogy a személyi döntés befolyásolására már nincsen lehetőségük, mert az ország népe értelemszerűen Nagy Imrét tartotta első számú vezetőjének. Az események pedig továbbhaladtak a maguk útján. Október 27-én éjszaka a két szovjet politikus jelenlétében tárgyalta meg a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága a párt első titkára, Kádár János előterjesztésében a történtek átértékeléséről (forradalom és nem ellenforradalom), a tűzszünetről, a szovjet csapatok kivonásáról és más fontos kérdésekről szóló tervezetet, amelyet a testület elfogadott. Másnap pedig beállt a döntő fordulat: Nagy Imre a Magyar Rádióban nemzeti demokratikus mozgalomnak nevezte az előző napok történéseit. Ezt követően, október 29-én tör ki a szuezi háború: Izrael a Sínai-félszigeten támadást indít Egyiptom ellen. Október 30-án azonban Mikojan és Szuszlov ennek ellenére táviratban javasolja a szovjet csapatok magyarországi bevonulásának leállítását. Jóváhagyják a magyar kormánynak a többpártrendszer létrehozására irányuló lépéseit, ám a semlegesség bejelentésével nem értenek egyet. Ezt követően eltávoznak Budapestről.
Sztikalin szerint a szovjet vezetés megértette, hogy egész Kelet-Európában válságba jutott a korábbi politika, így azon változtatni kell. Ezért fogalmazott meg egy nyilatkozatot a pártelnökség, amely a pártok az országok egyenjogúságát rögzíti. Másfelől világossá vált, hogy immáron nem Lengyelország jelenti a fő veszélyt a Szovjetunió számára, hanem Magyarország, hogy Nagy Imre nem Gomulka, mert ez utóbbi nem kérdőjelezte meg a szovjet csapatok jelenlétének indokoltságát, jogosságát.
Azután 1956. október 31-én a hagyományosnak nevezhető irányvonal kerekedett felül Moszkvában. Ennek több oka volt, mondja az orosz történész. Így például a kínai magatartás. Az október 30-i elnökségi ülésen ott van a Kremlben Liu Sao-csi, a kínai párt politikai bizottságának tagja, miniszterelnök-helyettes. Ő pártja azon véleményének ad hangot, amely szerint a szovjet csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk. Ez kétségtelenül arra ösztönözhette Hruscsovot, hogy végül is az invázió mellett foglaljon állást. Tény, hogy a többpártrendszer visszaállítása a polgári restauráció rémét idézte fel a szovjet vezetésben, amelynek nyomán a magyar kommunisták kiszorulhattak volna az ország vezetéséből. Természetesen a szuezi válság mélyülése is közrejátszhatott benne, hogy a szovjet csapatok elözönölték hazánkat. Sztikalin szerint azonban az lehetett a perdöntő, hogy nem csupán a legfelső vezetésben, de meszsze azon túl is sokan úgy értékelhették, hogy ha elmarad Magyarország lerohanása, megrendül a Szovjetunió világpolitikai pozíciója, tekintélye. Ez pedig meglehetősen rövid idő múltán a bűnbakkereséshez, az engedékenynek minősített Hruscsov bukásához vezethetett volna. Azt a szovjet párt első titkára az amerikai diplomácia több jelzése – például Zsukov marsall és Bohlen moszkvai követ beszélgetése – alapján tudta, hogy az Egyesült Államok ellenakciójának alig van esélye, így bátran kiadhatta a parancsot Magyarország „pacifikálására”.
