Amikor pedig az ellenfél zsidózni kezd, netán kedves rasszista rigmusok faragásával foglalatoskodik, egyszerűen vastaps a válasz, s nem visszaanyázás.
Családom a tanúja, hogy már szombat reggel nem bírok magammal. Tessék-lássék végzem a hétvégi feladatokat, nem figyelek a tévére és a hírekre, padlizsán helyett paradicsomot veszek a boltban, ráadásul az ebéd utáni szunyókálás sem sikerül, mert néhány perc szendergés után felpattanok, és kocsiba vágom magamat – szóval teljes a káosz a fejemben.
Mindennek oka egy bőrgolyó. Ne nevessenek ki, de bevallom, a magyar foci. Pontosabban annak egyik csapata, még pontosabban az a mikroklíma, amely körülveszi.
Tudom, hogy ez így talán még rejtélyesebb – ezért megmagyarázom. Izgalmam és várakozásom tárgya az MTK, a lepattant Hungária körúti pálya és nem utolsósorban az a közönség, amelyet ott találni.
Jogosan kérdezik, hogy mi érdekes van ebben a szánalmas magyar fociban. Abban nem sok, de a kék-fehér csapat-pálya-közönség háromszögben meglehetősen sok van. Kezdjük a végén.
Az ottani közönség páratlan. Nem csupán annyiban, hogy mivel káromkodás, erőszak és egyéb inzultusok egyáltalán nincsenek, közéjük gyerekkel is el lehet menni – kérem, mondjanak még egy ilyet -, de azért is, mert a lelátókat kedves családi hangulat jellemzi. Idős nagypapák viszik ki az unokáikat, fiatal srácok a legújabb csajaikat, testvérek az osztálytársaikat egy-egy meccsre – és ez nagyon jó. A kezdést jelző sípszó előtt barátságos beszélgetések, örömteli egymásra találások, szenvedélyes viták, vidám nevetés és ugratások. Mintha nem is Magyarországon lennénk.
A meccs talán még ennél is furcsább. A szurkolók ugyanis szurkolnak. Nem a vendégcsapat anyázásával törődnek, hanem a buzdítással – persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a téves vagy annak vélt bírói ítélkezés olykor itt is kemény indulatokat vált ki. Amikor pedig az ellenfél zsidózni kezd, netán kedves rasszista rigmusok faragásával foglalatoskodik, egyszerűen vastaps a válasz, s nem visszaanyázás. Ha pedig a kék-fehér „kemény mag” mégis megfeledkezne magáról, az idősebb szurkolók rájuk szólnak… és ők, kérem, szót fogadva abbahagyják. (Két héttel ezelőtt például a nyakkendős-zakós Záhony doktor lépett közbe, amikor egy szurkoló Vácott a kerítésre csimpaszkodott.)
Fura, nem?
A pályáról, a nagy csatákat megért Hungária körúti „katlanról” nem érdemes sokat írni, hacsak annyit nem, hogy jó példája az állam nemtörődömségének. A klubnak és tulajdonosának nem adják oda, s nem adják el – befektetni és felújítani viszont nincs pénz. Ezért aztán a málló betonlelátókkal, a gazzal felvert parkolóval hű tükörképe a magyar focinak.
És végül, utoljára maradt a csapat. A jórészt tizenévesekből álló MTK a Sándor Károly fociakadémia „hallgatóira” épül, mert az agárdi sportparadicsomban szinte futószalagon gyártják a tehetségeket. A klub egykori tulajdonosa, Várszegi Gábor néhány évvel ezelőtt beindított bentlakásos focisulija immár beérett, s a tehetséges fiatalok játéka nemcsak itthon, hanem külföldön is figyelmet keltett és elismerést aratott. Ismert nyugat-európai nagy klubok menedzserei látogatnak az agárdi fészekbe tanulni – és irigykedni. (Még mielőtt szentté avatjuk Várszegit, érdemes megjegyezni: neki ez üzlet. A kék-fehér fiúk menedzselése, szerződtetése ugyanis számottevő bevételt hozhat a felnőttcsapattól elforduló üzletembernek.)
A tabella élén álló „csikócsapat” egyre szebben, egyre ötletesebben és magabiztosabban játszik. Olyan erényeket csillogtat – remélem, nem bízzák el magukat! -, amelyek egyáltalán nem jellemzők a magyar focira és focistákra. Bizonyára elfogult vagyok, de úgy látom, hogy kombinatív játékban, ötletességben – és ami egyáltalán nem mellékes – kitartásban már a mezőny fölé nőttek. Így aztán nem véletlen, hogy a kék-fehéreket vidéki meccseikre is több száz szurkoló kíséri el, ami szinte példátlan a klub életében. (Arról nem is beszélve, hogy a helybeli rendőröknek nem kell védőkísérettel a stadionba kalauzolniuk a meccsre érkező ultrákat.)
Szóval, van itt egy csapat, és van itt egy közönség, miattuk vagyok optimista legalább hétvégén. Rendre örömet szereznek, érdemes értük felkelni, és szélben-fagyban is a lelátón ácsorogni. Szotyit eszegetni, forró teát kortyolgatni, és hallgatni az idős szurkolók emlékező szavait Csikarról és társairól. Egyszóval jó, hogy van még egy ilyen Hungi-sziget Magyarországon. Kár, hogy kicsi, és még nagyobb kár, hogy olyan egyedül van.
Szakonyi Károly
