Talán reménykedhetünk benne, hogy csönd lesz egy napig. De a remény persze nem bizonyosság… Mert az elmúlt években halottaink arra riadhattak fel, hogy az élők közötti ellentétek benyomultak a sírkertekbe is, s akadtak olyan csoportok, amelyek meg akarták határozni – s meg is határozták -, kik róhatják le kegyeletüket például a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájánál, és kik nem. Emlékezhetünk a füttykoncertre, s arra, is, hogy a hivatalban lévő kormányfő jobbnak látta, ha hajnalban küldi ki a megemlékezés koszorúját…
Vérmérsékletétől függően az ember megriadhat, vicsoroghat, vagy akár keserűen kacaghat is e furcsa haláltánc láttán, hiszen éppen a halottak napja, a temető nyugalma – a végső nyugalom ábrándja – figyelmeztethetné a még itt lévőket: memento mori! Tehát emlékezzünk a halálra. Egyfelől az út végére, amely mindannyiunkra vár, másfelől azonban az élőkre. Hiszen olyan rövid idő áll rendelkezésünkre – különösen az időtlen halállal összehasonlítva -, hogy megbékéljünk egymással, vagy ha nem békülünk is meg, de legalább tiszteletben tartsuk egymást s egymás halottait.
Nem véletlen, hogy a halottgyalázás mindenki szemében bűn. Lett légyen keresztény, buddhista, zsidó vagy olyan ember, aki csak az anyagi világban hisz. Mert a halottak nyugalmának feldúlása az egymást követő generációk összekapcsolódását zavarja meg. S az sem véletlen, hogy – egy idő után – a hozzátartozó elvesztésénél is nagyobb fájdalom a visszamaradottak számára, ha nincs egy sír, amely mellett csöndben emlékezhessenek. (Elég csak a világháború elesett katonáira vagy a krematóriumok áldozataira gondolni. Akiknek vagy nincs, vagy – Paul Celan szavaival – „a felhőkben van a sírjuk”.)
Minden nemzet, amelyik ad magára, gondozza és tiszteletben tartja azok sírját és emlékét – még ha életükben ellenségek voltak is -, akik országuk földjében nyugszanak. Így tesznek a franciák a német katonák sírjaival, így tesznek a németek az ötezer szovjet katona emlékhelyével Berlin Treptow parkjában, s így tesznek az oroszok és az ukránok is a mi halottainkkal. S természetesen Magyarországon is mindenki fejet hajt, ha a szovjet, az amerikai vagy a bolgár katonák temetője mellett halad el.
Kivétel a Szabadság téri emlékmű – a második világháborúban elesett szovjet katonák emlékműve -, amelyet módszeresen megrongálnak. Reméljük-e, remélhetjük-e ezen a napon, hogy a szombati tüntetésen ez nem ismétlődik meg?
Gyémánt Mariann
