Gavra Gábor 2006. október 30. 11:50
A magyar jogállam vesztésre áll. Sem választott vezetői, sem a megvédésére szakosodott hatóságok, sem az iránta elkötelezett értelmiség nem siet a segítségére. Ha ez nem változik meg sürgősen, 2006 ősze nem múló epizódként, hanem egy tragikus fejezet nyitányaként vonulhat be az ország történetébe, miközben a mai főszereplőkre Gyurcsány Ferenctől Lanczner „Satu” Ferdinándig a kutya nem fog emlékezni.
Sem szeptemberben, sem október 23-án nem a Kossuth tér komplexusokkal terhelt plüsstehenes-alkotmányozónemzetgyűléses lúzerei voltak az erőszakhullám elindítói – hogy pontosan kik, azt még ma is csak részben tudjuk. Ám az általuk használt jelképek és jelszavak, valamint akcióik (mindenekelőtt az MTV-székház felgyújtása) alapján sok kétségünk nem lehet: ma Magyarországon létezik egy jól szervezett, a magyar és nemzetközi szélsőjobboldal akcionista hagyományaiból merítő csoport, amely bármikor képes felfordulást okozni Budapesten, hogy utána lélektani és erkölcsi győztesként hagyja el a küzdőteret.
A szeptember 18-a és 20-a között, valamint október 23-án Budapestet felforgató csoportoknak sikerült mattolniuk a magyar jogállamot. Hogy ez megtörténhetett, az elsősorban a rendőri vezetők és feletteseik, a fővárosi önkormányzat, valamint a jogvédő automataként viselkedő médiamunkások és értelmiségiek felelőssége.
*
A rendőrség, amelyet szeptember 18-a után teljes joggal kárhoztatott a közvélemény az MTV és a benne rekedt rendőrök megvédése terén mutatott tehetetlenségéért, az október 23-a hajnalától eltelt 24 órában előbb jogilag legalábbis vitatható érveléssel, ám annál gördülékenyebben feloszlatta a Kossuth téren előzőleg hetekig táborozó permanens forradalmárokat; kora délután pedig megakadályozta visszatérésüket a leamortizálódott térre. Most pedig Budapest egyes közterületeinek „műveleti területté” nyilvánításával venné elejét a Magosz és az egykori Kossuth téri társulat bejelentett megmozdulásainak – vagyis a napokig megfékezhetetlen randalírozók helyett a törvénynek megfelelően demonstrálni szándékozó csoportokat akadályoz jogaik gyakorlásában.
De ne tévedjünk: a joggal bírált rendőri túlkapások nem jelentik annak a jobboldali nyilvánosságban teret nyert állításnak az igazolását, hogy az október 23-i utcai harcokat a rendőrség provokálta volna ki; vagy hogy a következő napokban fellángoló erőszakhullámért a rendőröket terhelné a felelősség.
Akik szeptember 18-án mindenféle hasonló előzmény nélkül rászánták magukat a televízió felperzselésére, másnap pedig kísérletet tettek a Köztársaság tér különböző, általuk az MSZP székházával összetévesztett objektumainak elfoglalására, végül rohangásztak egy jót az Oktogon és a Nyugati pályaudvar között, azoknak aligha volt szükségük bármiféle, a rendőrség által szállított ürügyre azért, hogy átrendezzék Budapest belvárosát ezen az enyhe hétfői délutánon.
A Kossuth térről kiszorított tömeg után a Bajcsy-Zsilinszky útra érkező rendőrök brutalitásának és a gyülekezési jog október 23-a óta bekövetkezett korlátozásának legsúlyosabb üzenete nem a túlzott erő alkalmazása – hanem éppen a jogállami hatalom gyengeségéből adódó kapkodás. Annak elismerése, hogy a magyar állam képtelen pontosan lecsapni a Budapest belvárosát immár négy éjszaka felforgató csoportokra; ehelyett valamiféle általános jog-megnyirbálással venné elejét a zavargások kiújulásának.
*
Hasonló az üzenete annak, hogy a főváros vezetésénél a jelek szerint szintén betelt a pohár: a liberális főpolgármester által irányított Budapestet nem csupán átlátszóan a kifejezetten a hétre készült közlekedési tiltó-táblák lepték el; de hirtelen építési területté vált a korábban az SZDSZ választási kampányközpontjának helyt adó Városháza park is.
Ráadásul a múlt héten a közgyűlés terület-foglalási engedély beszerzésére kötelezte a fővárosi közterületen nem parkolási céllal tartózkodó járművek tulajdonosait; valamint önkormányzati hatáskörbe vonta a bejelentett utcai rendezvények színpadi és hangosítás-technikai berendezéseinek engedélyezését. Demszky Gábor a fővárosba özönlő traktoroktól félti Budapest frissen felújított útjait; miközben a rendőrség műveleti területté nyilvánította a Magosz által lezárni tervezett rakpartot.
*
Bár nincs könnyű dolgunk, ha megpróbáljuk azonosítani a szeptemberi és a hétfői zavargások résztvevőinek, valamint a Kossuth tér (előbbiekkel nem összetévesztendő) permanens forradalmárainak célkitűzéseit (a piros melegítőalsóban, sárkányt ellő tehénnel a kezében hazát mentő Ferdinánd keresztnevű polgártársra gondolva alighanem jobb, ha nem is próbálkozunk), annyi talán megkockáztatható, hogy sikerük esetén meglehetősen gyorsan hozzálátnának a tőlük különböző meggyőződésű polgártársaink szabadságjogainak korlátozásához. Mondjuk azokéhoz, akik a magyarság eredetét nem egy Szíriuszról érkezett plüsstehénre vezetik vissza.
Ha viszont így van, amikor erősen vitatható igényekkel fellépő, de törvényes keretek között demonstrálni szándékozó csoportok gyülekezési szabadságát korlátozza, a rendőrség és a főváros vezetése nem tesz mást, mint végrehajtja az utóbbi hetekben napfényre került sokadalom „programjának” egyik igen fontos pontját. Mindezt ráadásul a szeptemberi és az október 23-i zavargások okozta félelem hatására.
Ami tovább erősíti gyanúnkat, hogy a Budapest utcáit csatatérré változtató nem túl nagy, de kiválóan szervezett sokaság lélektani győzelmet aratott az elvben a főváros és a demokratikus jogállam védelmére hivatott hatóság és a fővárosi önkormányzat fölött. Nem kizárt, hogy hosszú távon ez lesz 2006 zavaros őszének legriasztóbb következménye.
*
Meg persze a zavargások résztvevőinek morális megdicsőülése, ami részben az emberi jogok korlátozásában utazó hatóságoknak, részben viszont az ugyanezen a téren ismét hiperérzékenynek mutatkozó sajtómunkásoknak és értelmiségieknek köszönhető.
Az elmúlt másfél évtizedben minden bokorban antiszemitizmust, apartheidet és bőrfejűveszélyt orrontó honi értelmiség nem veszi észre, hogy (a futballpályák környékét és néhány, Szabó Albertéhez és Bácsfi Dianáéhoz hasonló parodisztikus megnyilvánulást leszámítva) most először zajlott le effektív közterületi náci megmozdulás Magyarországon. Nem is akármilyen: szervezett, eredményes és sikeres akció, amely kiválóan rávilágított a teljes magyar államigazgatás, az eseményeket kizárólag az ellenfelek revolverezésére használni képes politikai elit, valamint a zavargásokat helyén kezelni képtelen nyilvánosság csődjére – a demokratikus magyar jogállaméra tehát.
Alighanem most derül ki az is, hogy túl sokszor riogatott a baloldali és liberális értelmiség és médiaelit az elmúlt tizenhat évben az akkor még nem, vagy csak periferikusan létező náciveszéllyel, túl sokszor keltett hisztériát nem létező rasszista támadások körül (lásd Józsika emlékezetes kalandját a Moszkva téren), túl sok embert bélyegzett antiszemitának Antall Józseftől Kövér Lászlón át Debreczeni Józsefig.
Most pedig, amikor hetek óta gyakorló hungaristák zavargásai és annak utózöngéi határozzák meg a magyar közéletet, az ezúttal teljes joggal elhangzó figyelmeztetéseket hallva a közvélemény (az előzmények fényében érthető, de önveszélyes módon) süket és vak. Ezen nincs semmi csodálkoznivaló: a korábban a széles dolgozói tömegeknek politikai korrektségből továbbképzést tartó entellektüelek most „azoknak az oldalán vannak, akiket ütnek”, tekintet nélkül arra, hogy a bántalmazottak járókelők, békés tüntetők vagy randalírozó nácik voltak-e.
Ez a szeptember közepe óta tartó zűrzavar eddigi mérlege. A magyar jogállam vesztésre áll, ami nem is csoda. Sem választott vezetői, sem a megvédésére szakosodott hatóságok, sem az iránta elkötelezett értelmiség nem siet a segítségére.
Ha ez nem változik meg sürgősen, 2006 ősze nem múló epizódként, hanem egy tragikus fejezet nyitányaként vonulhat be az ország történetébe, miközben a mai főszereplőkre Gyurcsány Ferenctől Lanczner „Satu” Ferdinándig a kutya nem fog emlékezni.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
