SZÍV ERNŐ
Az a másik földrész
Tárcatár
A matrózok persze a kamatyolásról fecsegtek. Harsány, egymást túlkiabáló hangok csaptak végig a fedélzeten, nyögésekkel és röhögésekkel fűszerezett vaskos beszámolók követték egymást. A tenger nyugodt volt, az ég tágas és kék, október tizenegyedik napja volt, két hónapja hagyták el a saltesi homokpadokat. Szív a főárbocnak támaszkodott, és hallgatta Rodrigó de Triana beszámolóját, aki élvezettel mesélt a köréje gyűlő léhűtőknek.
– Sevillában volt énnekem egyszer egy ágyasom, a Takarékos Maca! – így Triana. – Amikor magam mellé vettem, az első két hétben naponta többször is háltam vele. – Triana vaskos mozdulatokkal illusztrálta a mesét, mire a többiek, többnyire börtönviselt csavargók, gyilkosok és rablók, fölröhögtek.
– Aztán amikor egy hónapig a fülcimpáját se vettem a számba – folytatta Triana -, láttam, hogy fogyni kezd. Na, hát kezelésbe vettem megint! Befűtöttem neki egyszer, kétszer, huszonötször, hogy a vége az lett, térden állva könyörgött, hagyjam abba, hagyjam abba, mert belepusztul. Egy hét se telt bele, és máris kigömbölyödött a szentem! Olyan kerek lett az arca, mint a frissen sütött lepény.
– Azt akarod mondani, Rodrigó, hogy a kamatyoló némberek meghíznak?! – rikkantott közbe valaki. – Amelyik lotyó nem kamatyol, lefogy?!
– Ej, ej Rodrigó, nem láttál még te kövér apácát?!
– Vagy piszkavas kurvát?!
– Hogyne láttam volna kövér apácát?! – válaszolt Triana – Gömbölyű a szentem, mert sűrűn járt a kanonok úrhoz!
A röhögés újra felcsapott, majd nyomban elhalkult, a matrózoknak hirtelen sürgős dolga akadt. A tengernagy érkezett az első tiszttel. A Don éppen ott állt meg, ahol az előbb Triana adta a blattot. A kapitány hunyorgott, a tengert kémlelte. Balra a Pinta karavella, jobbra a Niña haladt, kissé megelőzve az ő hajójukat, a Santa Mariát. Kolumbusz most Szív felé fordult, néhány pillanatig úgy bámult rá, mint aki nem érti, a másik hogyan keveredett a hajójára.
– Bizonyos emberek eltévednek, és mégis megérkeznek – mondta erre Szív. A kapitány ellenségesen fürkészte.
– Gúnyolódik, uram?
– Több ilyen történetet tudunk – magyarázta Szív -, akár hajókkal, hajósokkal vagy akár szárazföldi utazókkal kapcsolatban. Tulajdonképpen közhely, mint a szeretet. Nos, az illető elindul Napkeletnek, visszavárják sokáig, de ő csak nem jön, telek és nyarak múlnak, már lemondtak róla, és egy nap, talán éppen akkor, amikor kicsapja spalettáit a sarki hússütő, aztán az utcai faasztalra pakolja a sütni való tarjákat, oldalasokat és combokat, amikor nagyhasú kancsókba töltögetik a könnyű fehérbort, és éppen felütik a káposztás hordó fedelét, ő megérkezik Nyugat felől. Áll egy kicsit, azt mondja, eltévedtem, de végre itthon vagyok. Csakhogy már nem is emlékeznek rá. Húst akarnak sütni, enni akarnak, és inni akarnak, és nem emlékeznek. Asszonya új férfival él. A gyerekei meghaltak, elköltöztek.
Kolumbusz megcsóválta a fejét, arca kelletlen fintorba gyűrődött, majd elballagott. Szív a homlokát vakargatta. A tengernagy nyilván nem szerette az ilyesfajta érzelgős beszédet. Két hónapja utaznak, a tengernagy folyamatosan csal a távolsággal, a matrózok ölni és kamatyolni akarnak, csak a tenger nyugodt. Szívre árnyék borult, hatalmas testű, sötét bőrű matróz lépett hozzá, valószerűtlenül széles pofacsontját sűrű sörte borította. Az egyik metszőfoga aranyból volt.
– Tudod, ember, miért voltam börtönben? – s mert Szív a fejét rázta, a behemót nyomban válaszolt is.
– Mert néhány semmirekellő énekest a vízbe dobtam Barcelonában! Úgy vagdostam őket a vízbe, hogy egy se úszott ki! Ember, én rühellem a csepűrágókat – mondta még a behemót, aztán szépen elballagott.
Szív a tengert bámulta. Fahulladék úszott el mellettük a vízben. Talán eltévedt hajó maradványa. Vagy a közelgő szárazföldről idáig sodort földi szemét. Valami reccsent felette, testes pelikán pihent a vitorlagerendán. Madarak visongtak a víz felett, apró, fehér halakat csipegettek ki a lomha kékségből.
Kolumbusz váratlanul visszajött. Feszült volt, Szív türelmesen várakozott. S a tengernagy valóban rákezdte.
– Ide figyeljen, Szív, így hívják ugye? (Szív bólintott.) Maga még nem volt a Kanári-szigeteken. (Szív újra bólintott.) Nos, tudnia kell – folytatta most már nyugodtan, szinte szórakozottan a Don -, hogy a sziget nyugati dombjairól naplemente idején jól látható egy közeli földrész. Alkonyat tájékán, tiszta boltozatnál, miután az első csillagok felpislogtak, rajzolódik az ég alá az a hosszan elnyúló, kékessárga vonal, amely e közeli föld létéről tanúskodik. Megjegyzem, én igazán soha nem kételkedtem ennek a földnek a létezésében. Az évszázadok alatt számtalan helyi lélekvesztő, csónak, sőt olykor karavella indult nyugatnak, hogy elérje és felfedezze. A szigetlakók a lázas expedíciókról heteken át tudnának mesélni. Amelyik hajós visszatért, a kudarcát leplezve hamis mesékbe bonyolódott. Sokan hirdették, hogy megtalálták a kontinenst, saját szemükkel látták, hogy rémek és csodalények élnek a pompázatos dzsungelekben, a kővárosok az égig érnek, ám amikor a beszámolót bizonyítandó földet vagy növényzetet kértek tőlük, hebegés-habogás volt a válasz. Más hajósok örökre elvesztek ennek a földrésznek a keresésében. Furcsa dolog ez, uram. Látható, közel van, s ha fogni akarod, mégis megnyílik alattad a tenger mélye, vagy az ég nyel magába. (Szív elmosolyodott, mert egyre jobban tetszett neki a tengernagy beszéde.) Az áramlások hajógerendákat, fatörmeléket, vitorlák rohadó maradékait sodorják vissza, uram. Élő fű, virágok, szövetdarabok feküdnek fel a parti homokba. Mert az a föld üzen, folyamatosan üzen, hírt ad magáról. Ez a föld, az a felsejlő, titokzatos világ csalogat és hív. A Királyi Tengerészeti Jegyzőkönyvben magam is láttam, hogy 1482-es és 1485-ös esztendők között legalább tíz hajó sodortatott vissza tökéletesen üresen, egyetlen emberi lény nélkül.
Kolumbusz váratlanul elhallgatott.
– Nos, maga egy nőről akar beszélni, kapitány – mondta erre Szív. Kolumbusz pedig elmosolyodott, és máris folytatta.
– Igen, egyszer egy hidalgó lánya vitt fel egy dombra, melyen csodálatra méltó rózsabokrok pompáztak. Nem messze olívaolajat sajtoltak, és a közelben romokat is láttam, egy gazdag mór udvarházának törmelékeit. Alkonyat volt, a lemenő Nap fénye hosszú, vörös ösvényt festett a tengerre. És én jól láttam azt a földet, és jól láttam a hegyeket és a dombokat, és egy hatalmas kővárost. (A tengernagy elhallgatott, Szív megérezte, hogy most kérdés következik, és nem csalódott.) Hogyan nevezik a szigetlakók ezt a földet, Szív? Gondolkozzon el ezen!
Szív bólintott, végre kedvére való feladat kapott. Két hónapja utaztak, volt tengeribeteg, mélabús és a dereka is sűrűn hasogatott, de most végre értelmet kapott, hogy elveszve ringatózik a mindenség közepén. Hangos beszédre lett figyelmes. Egyik társa, a zsidó fiú, aki arabul és héberül is tudott, testes matrózzal alkudozott a közelben. A vita végén a matróz leakasztott a nyakából egy cápafogsort. A fiú gyorsan elrakta a zsákmányt, majd a zekéjéből kést halászott elő. Aztán lassan a padlózatba karcolgatott, nyilván írni tanította a fickót.
Szív eltűnődött. Még néhány nap, és eljutnak Indiába. Szív is tudta, hogy az udvarban a tengernagy legfőbb pártfogója maga a királyné. A király enyhén szólva nem kedvelte Kolumbuszt. Izabella királynő viszont melléje állt, csökönyösen támogatta, s ha ő nincs, nincs ez az út sem. Szív elképedve bólogatott. Hiszen ebből nem következik egyéb, minthogy ha világraszóló fölfedezés részesei lesznek, akkor azt újra csak egy nő segíti elő. Akár eljutnak Indiába, akár máshová, egy nő bizalma, reménye, kalandvágya, megérzése és kitartása áll mögöttük. S ha nem Indiába jutnak, ha egy ismeretlen földrészre érkeznek, akkor ő lesz az első magyar, aki erre az idegen földre teszi a lábát. Szív hangosan felnevetett, mire a zsidó fiú feddőn rápillantott, a matróz meg az öklét rázta, úgy hitte, rajta kacag Szív.
Igen, igen, bólogatott Szív, ő lesz az első magyar, aki kóstolja az új föld gyümölcseit, aki először az ege alatt jár majd, aki leül egy idegen, mégis ismerős folyó partjára, és azt mondja, most akkor egy kicsit legyen jó. Jobb lélegzés, legyenek tágasak a körülmények, az okok és a következmények! Legyen a relációkban derengő félhomály éppúgy, mint köd vagy vakító fénysugár. Ami van, legyen máshogyan is.
Szív a fejét vakarta.
Akkor ez lesz az a föld, melyet a Kanári-szigetek őslakói, berberek, spanyolok, afrikai feketék látnak évszázadok óta?!
Köszönöm, köszönöm, királynőm, bólogatott Szív.
Rodrigó de Triana ordított az árbockosárban.
Föld! Föld!
Szív a kapitányi híd felé igyekezett, kerülgette az összefutó matrózokat. Kolumbusz rezzenéstelen arccal fordult a mellette álló királyi biztoshoz, Gutierrezhez.
– Én már tegnap este láttam a fényt, melyet a biztos úr meg is erősít, hiszen feljegyeztük a hajónaplóba. Nemde?
Gutierrez királyi kamarás kissé elpirult, aztán nagy, fehér kendőt vett elő, s megtörölte gyöngyöző homlokát.
Föld! Föld!
A matrózok a hajó orrába rohantak, kötelekre másztak, lelkesen káromkodtak. Szív most a tengernagy mellé lépett, megszólalt.
– Azt hiszem, kapitány úr, tudom már, hogyan nevezik a Kanári-szigeteken azt a földrészt.
Kolumbusz Szív arcába nézett, nem szólt.
„El otro hombre!”
A másik ember, mondta Szív, és felnevetett, hogy ilyen közel, hogy ilyen rettentő közel volt már az a másik ember.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 43. szám
