XVI. Benedek pápa bizonyos szempontból hű maradt elődje, II. János Pál egyházpolitikájához: ő is fokozatosan nyitja meg a Szentszék archívumát. Így a történelem sok rejtélyéről hullhat le a lepel. A legtöbb kérdés a Vatikán II. világháborús szerepéről vetődik fel: tehetett-e többet a Szentszék? Milyen szerepet töltött be XII. Pius? Ártott vagy használt volna-e azzal, ha erélyesebben lép fel a nácizmussal, illetve a zsidóüldözéssel szemben?
Sok kétely továbbra is megmarad ugyan, ám valamelyest a ködöt eloszlathatja, hogy néhány hét óta szabaddá vált a XI. Pius pontifikációja (1922-1939) alatt keletkezett vatikáni dokumentumok kutatása. II. János Pál 2003-ban részlegesen már megnyitotta az archívumot. A korábbi gyakorlattal szemben azonban ekkor még nem a teljes irattár vált elérhetővé, hanem kizárólag a Szentszék és Németország kapcsolatára utaló részek. A lengyel származású katolikus egyházfő lépése bírálatokat is kiváltott. Történészek és levéltárosok szerint ugyanis csak akkor lehet átfogó képet alkotni a Vatikán és Németország viszonyáról, ha a teljes archívumot megnyitják. XVI. Benedek vélhetően azt kívánta igazolni az iratok közzétételével, hogy a Vatikánnak semmi félnivalója sincs.
Jóllehet, az irattár anyagai már több hét óta kutathatóak, teljes kiértékelésük több évet vehet igénybe. Összesen mintegy kilencvenezer dokumentum átvizsgálása vár a történészekre. Így katalógusba vételük is hosszas folyamat lesz. Sokféle dokumentumról van szó. Akadnak köztük géppel és kézzel írt feljegyzések, de még étlapok is.
Az iratok két részre oszthatóak. Az elsőbe az államtitkárság és az egyes országok viszonyát érintő dokumentumok sorolhatóak, a másodikba pedig azon grémium jelentései, amely a Szentszék külkapcsolatait határozta meg.
Még a leggyakorlottabb történészeknek sem könnyű eligazodniuk a vatikáni dokumentumok kiismerhetetlen labirintusában. A dokumentumok feldolgozását Hubert Wolf münsteri egyháztörténész irányítja, aki elsősorban arra keresi a választ: milyen politikát próbált folytatni a Szentszék a XX. század démonával szemben. Nem lándzsát akar törni a Szentszék felett, nem is magatartását igazolni, csupán a tények alapján egyfajta korképet adni.
Már az 1933-ból származó akta megannyi izgalmat rejthet. Különösen érdekesek lehetnek a Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációjának dokumentumai. A Szentszék egy politikai jellegű szekciójáról van szó, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy meghatározza: egyes külpolitikai kérdésekben milyen irányvonalat kövessen a Szentszék. Az mindenesetre feltűnő, hogy az 1933-as aktában nem tesznek említést a nácik 1933-as hatalomra kerüléséről.
Az eddigi kutatások alapján már most egyértelmű Hubert Wolf számára, s ez a történészek munkáját nehezítheti, hogy a legfontosabb döntéseket négyszemközt beszélte meg XI. Pius pápa államtitkárával, Eugenio Pacellivel, a későbbi XII. Piusszal. Azaz írásbeli feljegyzés nem készült e párbeszédekről. A Szentszék eleinte – látszólag legalábbis – nem mérte fel a nácizmus veszélyeit. Sőt Pacelli bíboros 1933-ban olyan államférfinak nevezte Adolf Hitlert, aki szembeszáll a bolsevizmussal.
Az államtitkárból azonban alighanem a félelem beszélt. A Szentszék vezetői nem tudták, miként viszonyuljanak a nácizmushoz. Sejtették a veszélyt, de tanácstalanul szemlélték az eseményeket.
Pacelli bíboros-államtitkár mindenesetre a harmincas évek első felében talán úgy vélte, hogy megtalálják a közös hangot Hitler Németországával. Mindezt arra alapozhatta, hogy a Vatikánban a Lateráni Szerződés megkötése után nem tartottak különösebben Benito Mussolinitől. A Szentszéknél ekkor még úgy gondolták: a politika irányítása az állami vezetőkre tartozik, a lelkipásztorkodás viszont az egyház ügye.
A feljegyzésekből kiderül az is, hogy a Szentszék pontos információkat kapott a harmincas évekbeli németországi eseményekről. Az egyik akta a La cuestione degli Ebrei in Germania, azaz a Zsidókérdés Németországban címet viseli. Ebben helyezték el a később szentté avatott Edith Stein híres, XI. Piusnak szóló levelét. A zsidó származású karmelita apáca már 1933 áprilisában arra kérte a katolikus egyház fejét, foglaljon állást a nemzeti szocializmussal szemben. Ugyanezen év tavaszán egy levélben arról számoltak be, hogy egy zsidó származású férfit halálra vertek a börtönben. A Vatikánnak szánt feljegyzésre ezt pecsételték rá: „Nagyon kényes ügy”.
A harmincas években a Vatikán meg akarta tartani a három lépés távolságot Berlintől. Erre utal például, hogy amint 1936-ban a Németországban szolgáló olasz főpap, Cesare Orsenigo apostoli nuncius a berlini diplomáciai testület doyenjeként dicsérő szavakat akart elmondani Hitlerről, XI. Pius ragaszkodott ahhoz, hogy Orsenigo törölje szövegéből e sorokat. Egy évre rá Orsenigo meg akart jelenni a Hitler 48. születésnapja alkalmából rendezett fogadáson, ám a katolikus egyházfő megtagadta az engedélyt tőle.
A dokumentumok szerint a Vatikán politikáját sokáig alapvetően ez a hozzáállás határozta meg: amíg a katolikus egyházat közvetlenül nem érinti a hitleri terror, addig visszafogottságról tesz tanúbizonyságot. Ez nem állt távol XI. Pius szellemiségétől, aki még pápává választását megelőzően kijelentette: „Ha akár egyetlen lélek megmentéséről, a nagyobb baj elkerüléséről lenne szó, vennénk a bátorságot ahhoz, hogy a testet öltött ördöggel folytassunk párbeszédet.” Kétségtelen továbbá az is, hogy bár a Szentszék számára egyáltalán nem volt mellékes a nem katolikusok sorsa sem, elsődlegesen azonban mindig a katolikusok sorsával foglalkozott.
A harmincas évek második felében a nácik rémtettei hallatán a Szentszék németországi politikája is változáson ment át. 1937-ben az akkor már súlyos szívbetegséggel küzdő XI. Pius német főpapok küldöttségét fogadta. A katolikus egyházfő kijelentette: „Céljait és módszereit tekintve a nemzeti szocializmus semmiben sem különbözik a bolsevizmustól.” Ezután született meg híres, a nácizmust elítélő Mit brennender Sorge (Mélységes aggodalommal…) című enciklikája, amelyet virágvasárnap olvastak fel a „Birodalom” 11 500 plébániáján. Ugyancsak a totális elnyomó rendszer ellen szól Summi pontificatus… című enciklikájában. Művében ezt írta: „Az a felfogás, ami az államnak korlátok nélküli hatalmat ad, nemcsak vészes tévedés a nemzetek belső életére, felvirágzására, jólétük erősebb és rendezett növelésére nézve, hanem magával hozza a népek közötti kapcsolatok károsodását, mert megtöri a nemzetek feletti társadalom egységét, elveti a népek jogainak alapját és értékét, utat nyit mások jogainak eltiprásához, és megnehezíti a megértést s a békés együttélést.”
A mostani kutatásokból mindenesetre egy eddig nem ismert tényre is fény derült. Eszerint XI. Pius egy, az antiszemitizmust elítélő enciklikát kívánt megjelentetni, amelynek kidolgozásával két jezsuita pátert bízott meg. A kutatások szerint azonban a dokumentum előkészületeiről nem szerzett tudomást Eugenio Pacelli államtitkár, amiből akár arra is következtethetünk, hogy a Szentszék németországi stratégiájában nem feltétlenül egyezett XI. Pius és az 1939-es halála után az év márciusában utódává választott XII. Pius véleménye.
Ez az enciklika végül sosem látott napvilágot. XII. Pius egyházfővé választását követően minden erejét a világháború megakadályozásának szentelte. Ugyancsak érdekes egy XI. Pius által, már a halálos ágyán készített feljegyzés. Ebben arra kérte a katolikusokat, nyújtsanak menedéket az egyetemekről eltanácsolt zsidó diákoknak.
A legújabb kutatásokból kiviláglik: XI. Pius pontifikációja végén megpróbált szembeszállni a nemzeti szocializmussal. Talán ha ő maradhatott volna az egyházi trónon, eredményesebben léphetett volna a fel a gonosz eszméje ellen.
Rónay Tamás
