Televízió
Népszabadság * Szerbhorváth György * 2006. október 28.
Nem tisztünk az „események” értékelése, de egy biztos: azóta (ismét) megint másképpen látunk mindent. Az 1956-tal kapcsolatos műsorokat is, legyenek azok régi játék- vagy dokumentumfilmek.
Vasárnap még elégedetten dőlhettünk hátra fülesfotelünkben. Örvendetes, hogy nemcsak a nagy történelmi személyiségekről, a világpolitikai kontextusról van szó az újabb produkciókban, hanem a személyes történetek kerülnek a középpontba, és az 1956 utáni eseményekkel is egyre többet foglalkoznak. És a hétfő ellenére is fel kell idéznünk ezeket, mert a normalitásra utaltak. Ami azóta megint sehol.
Igaz, hétfő előtt is akadtak túl sematikusnak és patetikusnak tűnő munkák. Ilyen volt a Müller Péterrel készített film, s noha az író története érdekes, hisz egy szerelem történetébe ágyazódtak be a forradalmi események, mégis, az ötven perc soknak tűnt. Hogy is ne, ha a riporter Győrffy Miklós a már elsőre világosan érthető mondatokra is – például hogy Müllerbe hat golyót lőttek – még egyszer rákérdezett, mintha nem értené, hogy hat golyó az nem öt vagy hét golyó.
Igaz, másnap javított A szólás szabadságában – egy szerzetes az egyház egykori szándékairól, a papnövendékek szerepéről mondott újakat, illetve két amerikai magyar lány filmjéről esett szó, akik „56-ban emigrált édesapjuk itthoni életének eredtek a nyomába. Kiderült, a papa hős forradalmár volt, de felkutatták azt is, hogy az apát épp előtte kapták el sikkasztásért. S talán ezért nem mert hazajönni később sem, noha ez csak feltételezés maradt, ami a lányoknak mégiscsak traumát okozott a filmezés során.
E film elkészítésében is az 1956-os Intézet játszott fontos szerepet, ahogyan az idei termés talán egyedülien új szemléletű dokumentumfilmje is az Intézethez fűződik. A Naplófilm, 12 voltam 1956-ban érdemeit az sem csökkenti, hogy a gyereknapló könyvben is megjelent, az az eredeti. Edvy Boglárka és Silló Sándor filmje annyiban is új volt, hogy a már unalomig ismert archív felvételek mellett eddig még nem látottakat is felhasználtak, s ha már gyerekekről van szó, olykor rajzfilmesítették is. S ha már a naplóíró hegedűórákra járt, hát remek hegedűszót adtak zenei aláfestésként. A játékosság is szerepet kapott: a gyerekek, harcok ide vagy oda, fociznak, november 23-án pedig, amikor délután kettő és három közt csak az ment ki az utcára, aki Kádárral tartott, az udvarban hógolyóztak. Gyermeki ártatlanság és báj, humor jellemzi a naplót és a filmet is, miközben Gyula és a másik naplóíró, Kovács Jancsi pontosan tudja, mi történik. Naivitásuk sem az, ami – noha mindezt nemigen lehet Kertész Imre Sorstalanságával összehasonlítani, mégis, a két fiú bizonyos szempontból Köves Gyuri mellé tehető.
Külön erény, hogy a történet nem zárul le a forradalom leverésével, hanem a gyerekek szemével láthatjuk, hogyan tért vissza az élet a „normális” kerékvágásba, hogyan álltak ellen az iskolában, miképpen dolgozták fel a történteket, s hogyan nem vették be az újabb kommunista propagandamesét. Gyula például inkább a pesti vicceket értette meg (jól).
A forradalom megeszi saját gyermekeit. E ragyogó filmből az derült ki: az igazi gyerekeket sohasem, ők a valódi, romlatlan ellenállók. Nem azok, akik hétfőn ismét feltűntek a képernyőn.
