Magyarországon egyfajta csodára van szükség ahhoz, hogy az elmúlt hónapok eseményei ne torkolljanak minden eddiginél súlyosabb válságba. Az ország – nem csak a külföldi megfigyelők szemében – egyre gyorsabban halad a balkanizálódás felé, az egykori Jugoszlávia útján. Az október 23-ai zavargásokra adott jobboldali reakciók azt mutatják, hogy a konfliktus tovább fog mélyülni, a helyzet normalizálódásának esélye a fejlemények fényében nem nő, hanem csökken.
Döbbenetes látni, hogy az október 23-ai eseményeket mennyire eltérően látja a két politikai oldal. Rogán Antal, a belváros frissen megválasztott Fideszes polgármestere azt nyilatkozta, hogy a baj azzal kezdődött, hogy a rendőrség ok nélkül eltávolította a Kossuth térről a békés tüntetőket. Ezt a csoportot a jobboldali köztársasági elnök is többször békés tüntetőknek nevezte, és még közben is járt annak érdekében, hogy a rendőrség ne alkalmazzon erőszakot velük szemben. Sem a polgármester, sem az elnök egy szót sem szól arról, hogy a tüntetőknél kisebb fajta utcai harc megvívásához elegendő arzenált találtak. A Rendőrségi Törvény szerint ezen eszközök helyszínen léte önmagában okot ad a rendezvény felszámolására, sőt azt a rendőrség kötelezettségévé teszi. A rendőrség ezt erőszak nélkül oldotta meg.
A jobboldali helyzetértelmezés gyakorlatilag egy szót sem szól a nyilas rémuralom szimbólumai alatt felvonuló csuklyás, álarcos, felfegyverkezett és láthatóan szervezett hordákról, amelyek először az Alkotmány utcában, majd a város több pontján kövekkel, késekkel, Molotov-koktélokkal és más tárgyakkal támadtak a rendőrökre. Nincs szó a jobboldali retorikában a megkéselt rendőrről, a szétvert fővárosról, csak a rendőri brutalitásról. Kövér László már arról beszél, hogy Magyarországon olyan terror van, mint a Lukasenkó vezette Fehéroroszországban. A jobboldali sajtó olvasói, nézői, a jobboldal politikai hívei olyan képet látnak és láttatnak, amelyben a brutális kommunista rendőrség vétlen öregeket és gyerekeket rohamoz, a randalírozókat pedig direkt a békés Fidesz-hívek közé kergeti.
Fel sem merül az a kérdés, hogy mire kellett a Kossuth térieknek a rengeteg kés és egyéb fegyver, fel sem merül, hogy a vandálok direkt menekültek a velük láthatóan szimpatizáló jobboldali tüntetők közé, abban bízva, – mint látjuk nem alaptalanul -, hogy onnan támogatást kapnak. Nincs arról sem szó, hogy a tüntetők, például a tank – előre előkészített – elindításával mindent megtettek azért, hogy ne csak sebesültjei, hanem halottai is legyenek a zavargásoknak.
A magyar jobboldal, amelyet az egykor liberális, majd jobbközép, mára egyre inkább szélsőjobbra nyitó és populista Fidesz vezet, úgy akar a magyar történelem egyik legsötétebb korszakát jelentő Kádár-rendszer hagyatékával szemben győzelmet aratni, hogy közben a történelem még sötétebb korszakának, a nyilas rendszernek a hagyományait olvasztja be politikájába.
Ugyanakkor a baloldal úgy akarja saját túlélését biztosítani és a háború előtti ideológia visszatérését megakadályozni, hogy közben nem tesz igazán komoly erőfeszítéseket azért, hogy őszintén leszámoljon a Kádár-korszak hagyományaival. Abban, hogy Orbán teljes politikai eszköztára egyre jobban a populista szélsőjobb eszköztárává válik, elsősorban ő a felelős, aki a jó célt, a kádárizmus felszámolását rossz eszközzel, a háború előtti ideológiák – a nemzeti sérelmi politika, az antiszemita polgári hagyományok és az államközpontú gazdasági hagyományok – meglovagolásával akarja elérni. Orbán útja ma már megállíthatatlanul tart a narancssárga lobogóktól a nemzeti színű zászlók kisajátításán keresztül az árpádsávos nyilas szimbólumokig és a mögötte lévő ideológiákig.
Tévedés lenne azt hinni azonban, hogy Orbánnak a populista szélsőjobbon, az egykori MIÉP-, és kisgazda szavazókon kívül nem maradnak más hívei. Az adatok jól mutatják, és a 23-ai rendzavarást követő kutatások is ezt támasztják alá, hogy a múlt és ezen belül a kádárizmus feldolgozatlansága milliós nagyságrendű tábort tart a jobboldalon, akik körében a baloldallal történő kiegyezés, sőt már a békés egymás mellett élés is ma sokkal lehetetlenebb, mint a rendszerváltás hajnalán volt.
Orbánnak és környezetének politikai pályáját nagy személyes kudarcok mozgatták. 1994-ben az egy évvel korábban még a választás biztos esélyesének tűnő Fidesz éppen hogy be tudott jutni a parlamentbe. A kudarcot követő értékelések eredménye lett a párt jobbra mozdulása. Ez a taktika 1998-ban győzelemhez vezetett, 2002-re a Fidesz lett az egyetlen komoly jobboldali erő. 2002-ben újabb váratlan csapás érte Orbánt, biztos nyerőnek hitt pozícióból veszített a nagyon gyenge MSZP-jelölt Medgyessy Péterrel szemben. A sokk hatása: az utcai politika, az állandó harci lázban, népszavazásokkal, aláírásgyűjtéssel mozgásban tartott aktivisták tábora. Ekkor mondja Orbán, hogy „a nemzet nem lehet ellenzékben”, kirekesztve a baloldalt a nemzet fogalmából. Ekkor indul el az egyre harcosabb retorikát, sípoló, kiabáló brigádokat mozgósító, a szocialisták rendezvényeit egyre agresszívabban megzavaró, a politikai ellenfelet egyre inkább megsemmisítendő ellenfélnek beállító politizálás. A 2006-os választások előtt Orbán már „puskaporszagról”, a párt lelkes aktivistája, Kerényi pedig a választások elvesztése esetén forradalomról beszél. (folytatás)
