2006 október 15-én, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Olaszliszkán szörnyű bűncselekmény, nyilvános lincselés történt. Egy szóra sem érdemes közlekedési ügy miatt, a gyermekei szeme láttára nyilvánosan agyonvertek egy ártatlan tanárembert. A bűncselekmény aktív elkövetőit azóta letartóztatták, de azok a romák, akik tétlenül szemlélték a brutalitást, esetleg még bíztatták is a gyilkosokat, szintén úgy érzik, hogy van félnivalójuk. Ezért menekültek el a faluból, bosszútól tartva a szomszédos falvakba, úgy, hogy a megyei rendőrfőkapitány hívta vissza őket. Indokolatlan, hasonló gyilkosságoknál ismeretlen „pánikreakciójuk” arra utal, hogy a lelkük mélyén úgy érzik: ilyen jellegű bűncselekményt még soha nem követtek el Magyarországon.
Pedig volt példa lincselésre, mégpedig éppen azon a vidéken, amikor zsidók voltak az áldozatok. Közvetlenül a második világháború befejezése után azonban volt egy másik, kettős lincselés is, 1946 július 30-án és augusztus elsején Miskolcon, melyet azért érdemes felidéznünk, a hátterével együtt, mert volt lényegében ez volt az első politikailag előkészített és irányított népítélet a modern magyar történelemben.
A magyar gazdaság stabilizációja a második világháború után, és az új pénz, a forint bevezetése nemzetközi figyelmet keltő siker volt, melyet az 1945 novemberében megalakult koalíciós kormányban részt vevő pártok mind maguknak tulajdonítottak. Sikerült elmozdulni a mélypontról, pedig a háborús veszteségeket és a Szovjetuniónak fizetett jóvátétel terheit a hihetetlen méreteket öltő infláció is tetézte, és a lakosság 1946 forró nyarán tűrőképességének végére ért.
Ebben a helyzetben a kulcsfontosságú belügyi tárcát birtokló, és a rendőrséget kézben tartó Magyar Kommunista Párt „politikai támogatást” nyújtott a stabilizációhoz, és országszerte „Forintvédő Bizottságokat” hozott létre az új pénz védelmére. A kommunisták viszont úgy támogatták a forint bevezetését, hogy közben folytatni akarták a megkezdett államosításokat. A bányák „köztulajdonba vételét” ugyanis már a szocializmus felé tett lépésnek tekintették, és meg akarták akadályozni, hogy az új értékálló pénz a kapitalizmus fizetőeszköze legyen.
Ezek az ellenmondások tükröződtek az 1946 július utolsó hetében megalakult „Forintvédő bizottságok” működésében. Közülük a miskolci volt a leghírhedtebb, mert életre hívói, a megyei és a városi kommunista vezetők a „spekuláció elleni harc” jegyében július 30-án antiszemita pogromba torkolló tömegtüntetést idéztek elő, mely két nap múlva a miskolci rendőrség központjának ostromához, és újabb lincseléshez vezetett.
Nem állíthatjuk, hogy a miskolci forintvédők önállóan szervezkedtek. Épp ellenkezőleg, szolgaian követték Rákosi Mátyás politikai útmutatását, illetve „túlteljesítették” a központi direktívát. Rákosi Miskolcot, az ország második legnagyobb ipari városát az MKP politikája szempontjából kiemelten fontos helyszínnek tekintette, és július 21-én a Népkertben közel háromszázezer ember előtt beszélt a gazdaságról. Ekkor jelentette be a „Forintvédő Bizottságok” megalakulását, és mondta a következőket: „Hallottuk már szerte az országban, hogy bár a jó pénz még meg sem született, máris vannak, akik spekulálnak vele. A mi véleményünk az, hogy aki a forinttal spekulál, aki alá akarja aknázni demokráciánk gazdasági alapjait, fel kell húzni az akasztófára.” Majd megismételte: „Aki a forintot alá akarja ásni – s máris lelketlen üzletekkel kísérleteznek az új pénz rontására -, annak lógnia kell!” Négy nappal később a Millenárison a forint ellenségeit „a gazdasági élet dúvadjainak” nevezte, akiket nem lelőni kell, hanem fel kell akasztani. Megjegyzendő, hogy az MKP spekuláció és feketézés elleni kampányának, mely még februárban kezdődött, kezdettől „antiszemita bukéja” volt: nem törődve azzal, hogy a magyar társadalom még fel sem ocsúdott a Holocaustban tetőző gyűlölethullámból, a kommunista plakátok gátlástalanul azonosították a nyerészkedő, önző burzsoákat a népirtást túlélt zsidókkal.
Rákosi MátyásHogyan lehet védekezni, egy még ki sem bocsátott pénz elinflálódására spekuláló gazemberek ellen? Az ellentmondást a miskolci kommunista pártvezetés úgy oldotta fel, hogy feltételezte, hogy a „gazember feketézők” közül kerülnek ki majd a spekulánsok, akik közül néhányat még a forint kibocsátása előtt tőrbe lehet csalni. Ezért döntött úgy Rákosi miskolci látogatása után Oszip István, Borsod megyei kommunista főispán, Szkladán Ágoston, a helyi lap főszerkesztője, és Fekete Mihály városi párttitkár, hogy Steiner Dezső, a kommunista pártsajtó kiadója közreműködésével csapdát állít a Rejtő Sándornak, a Flórián-malom hozzá hasonlóan zsidó tulajdonosának.
De az utóbbi átlátott a szitán, s összetépte a nyomda tulajdonosa által elkészített, forintban való, halasztott fizetésre vonatkozó és árdrágító, 4800 Ft-os lisztszállításról szóló bónt. Így a politikai rendőrségnek nem volt semmiféle bizonyítéka Rejtő Sándor ellen, ami azonban egyáltalán nem zavarta sem Szkladánt, sem Oszipot, sem pedig Kecskés Ferencet, a politikai rendőrség vezetőjét, a volt partizánt.
Miután sikerült a még ki sem bocsátott forint elleni spekulációval vádolt személyeket őrizetbe venni, már csak a „kapitális ügy” politikai kihasználása volt hátra. Ennek bevezetőjeként a Szabad Magyarország július 30-i, reggeli számában aláírás nélküli kolumnás cikk jelent meg: „Az MKP miskolci Forintvédő Bizottsága leleplezte a Flórián-malom forintrontó lisztfeketézését” címmel. Erre a napra nagy tüntetést szervezték a miskolci kommunisták a diósgyőri vasgyár dolgozói között, s hogy lehetővé tegye a részvételt a demonstráción, az állami tulajdonban lévő vasgyár igazgatósága elengedte a délutáni műszakot. A toborzó röplap, a „Piros levél” szövege vészjósló volt: „Halál a Flórián-malom feketézőire!
A mintegy 5-10 ezer, Diósgyőrből Miskolcra vonuló vasmunkás a villamos kitérőjében találkozott a két internált malmossal. Őket – feltehetőleg Kecskés utasítására – éppen akkor kísérte át egy próbarendőr az egyik internálótáborból a másikba, úgy, hogy szembetalálkozzanak a feldühödött, felakasztásukat követelő munkásokkal. Nem sokkal ezután elszabadult a pokol: Rejtőt és Jungreiszet ütlegelni kezdték, s már ekkor elhangzottak antiszemita jelszavak. Az is felmerült, hogy nem kell megvárni a statáriális bíróság ítéletét, hanem ott helyben fel kell akasztani őket. A tömeg a Búza-tér felé sodródott, ahol a rendőrök karba tett kézzel nézték, hogy a tömeg meglincseli a két „spekuláns” malmost. Végül csak Jungreisz Ernő lett a „forintvédelem” áldozata: nyakára nadrágszíjat hurkoltak, amit egy stráfkocsihoz kötöttek. Úgy fojtották meg hogy közben szidalmazták és ütlegelték. A súlyosan sebesült Rejtő Tibort egy lelkiismeretes rendőr, szintén volt vasmunkás és partizán, Boruzs Lajos megmentette, sikerült kórházba vitetnie.
Boruzs Lajos főszereplője volt a két nappal későbbi újabb zavargásba és lincselésbe forduló tüntetésnek. Közelről látta, kik voltak a Búza téri lincselők, és még aznap este tizenkét embert bevitt a kapitányságra. Diósgyőrben rémhírek terjedtek el arról, hogy ők a „zsidó bosszú” áldozatai, bestiálisan kínozzák őket a rendőrségen. Ebből csak annyi volt igaz, hogy a letartóztatottakat egy Fogarasi Artúr nevű, zsidó származású kommunista rendőrtiszt hallgatta ki, olykor nem éppen kesztyűs kézzel, ha nem vallottak. A városban megerősödött az antiszemita közhangulat, tartani lehetett a helyi zsidók elleni támadásoktól.
A július 30-i események után kicsúszott az események irányítása a helyi pártvezetés kezéből, „országos szinten”, a Köztársaság téri pártközpontban döntöttek a továbbiakról. Péter Gábor, a politikai rendőrség vezetője Rákosi egyetértésével Miskolcra utazott, és „kezébe vette a gyeplőt”. Úgy döntött, a „az indulatok” levezetésére újabb, nagyszabású forintvédő megmozdulást kell szervezni, melyre augusztus elsején került sor. Eredménye még katasztrofálisabb volt, mint a két nappal azelőtt. Az ország számos részéről, még a Dunántúlról is odaérkező vasmunkások és bányászok előbb „Adjátok ki Fogarasit, adjátok ki Boruzst!” jelszóval tüntettek a Zsolcai kapunál lévő rendőrségi épület előtt, majd megrohanták és feldúlták azt.
A kivezényelt rendőrök, sőt, a tombolást szemlélő szovjet katonaság sem avatkozott közbe. A feldühödött, vasrudakkal felszerelt, és dinamittal fenyegetőző tüntetők átkutatták az épületet, de csak Fogarasi Artúrt találták meg a szenespincében, mert Boruzsnak sikerült elbújnia előlük egy irodai szekrényben. Fogarasit kivonszolták az utcára, vascsövekkel ütlegelték, majd a tarkójába bányászcsákányt vágtak és összetaposták. Boruzst augusztus másodikán Rajk László belügyminiszter autójában, egy kabáttal letakarva hozta ki a kapitányság épületéből, és személyesen csempészte Budapestre. Fogarasit napok múlva díszsortűzzel, kommunista ceremónia szerint hantolták el.
Bár a Nemzetgyűlésben Drózdy Győző és Antl Ödön, a FKgP képviselői Rajk László belügyminiszter lemondását, és a miskolci ügyben letartóztatottak nevének és a nyomozás eredményeinek nyilvánosságra hozását követelték, semmi sem történt. A miskolci ügyet az újságok is csak futólag említették, a parlamenti interpellációkról is hallgattak. Perre sem került sor, az újra lefogott „forintvédőket” 1947 február elején csendben szabadon engedték.
Az események máig sem szerepelnek a történelemkönyvekben, a „kettős népítéletről” 1997-ben készített dokumentumfilmet sem vetették le a televízióban, bár a következő évi filmszemlén szerepelt. Végső soron a közvélemény ma sem tud sokkal többet annál, amit Rákosi Mátyás 1946 augusztus harmadiki rádióbeszédében, megértő szellemben és szándékosan homályosan fogalmazva elmondott az eseményekről: „Ami Miskolcon történt, kísérlet volt a szanálás megzavarására. Ezt meg kell értenie minden munkásnak, aki azt hiszi, hogy a demokrácia és a jó pénz védelmére szolgált, amikor ilyen kilengésekre ragadtatta magát., és még tetézte ezt azzal, hogy védelmére kelt azoknak, akiket a demokrácia törvénye felelősségre akart vonni.”
Pelle János történész
