CZETTLER ANTAL, kultura@hetivalasz.hu
MÁIG ÉL A LEGENDA, HOGY 56- BAN AMERIKA CSERBENHAGYTA MAGYARORSZÁGOT. VAJON MEGAKADÁLYOZHATTA VOLNA AZ AMERIKAI VEZETÉS, HOGY SZOVJET TANKOK SZÁLLJÁK MEG AZ UTCÁKAT?
Mielőtt a címben felvetett kérdésre válaszolnék, szeretném a nyugati hatalmak – elsősorban az Egyesült Államok magatartását sine ira et studio elemezni.
A felvetett kérdést két részre bontom: Volt-e nemzetközi jogi kötelezettsége az USA-nak arra vonatkozólag, hogy a szovjet uralom ellen fellázadt magyar népnek segítséget nyújtson? És fennállt-e morális kötelezettsége a segítségnyújtást illetően?
Ami az első kérdést illeti, határozottan állíthatjuk, hogy az USA-nak semmiféle nemzetközi jogi kötelezettsége a szovjet uralom ellen fellázadt magyar néppel szemben nem állt fenn. Segítségnyújtás a jogellenes, durva szovjet beavatkozás ellen kizárólag az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata alapján történhetett volna, ám a BT-határozatot a Szovjetunió – vétójogával élve – eleve megakadályozza. Ezt mi, otthon élő magyarok a forradalom sikerén felbuzdulva nem vettük figyelembe, s abba az illúzióba ringattuk magukat, hogy a Szabad Európa Rádió, valamint a Voice of America lelkesítő nyilatkozatai az amerikai kormány álláspontját tükrözik. Ez nem állt fenn, s e hit illúziónak bizonyult.
Más lapra tartozik a morális felelősség kérdése. Miután Roosevelt kormányának elhibázott stratégiai döntései és a Truman-adminisztráció passzivitása következtében Kelet- és Közép- Európa szovjet uralom alá került, az 1952. novemberi elnökválasztásokból győztesként kikerülő Eisenhower- Dulles-adminisztráció hivatalos külpolitikai programként hirdette meg a „rab népek”, vagyis a II. világháború után szovjet uralom alá került nemzetek békés úton történő felszabadítását.
E program bizonyos erkölcsi kötelezettséget jelentett. A következőkben azt szeretném megvizsgálni, eleget tett-e az USA morális kötelezettségének.
Ezen elemzés során a Szovjetunió ellen vívandó nukleáris háború lehetőségét mint alternatívát eleve kizárom.
Nem térek ki továbbá arra a gyakran hangoztatott vádra sem, amely szerint „Szuez fontosabb volt a Nyugatnak, mint Magyarország”. Anglia, Franciaország és Izrael Egyiptom elleni támadása és a szovjet nagyhatalom 1956.
november 4-i Magyarország elleni fellépése között semmilyen összefüggés nem állt fenn. A szuezi válság fonákságára jellemző, hogy mind az USA, mind a Szovjetunió ellenezte az angol- francia-izraeli akciót. A továbbiakban arra szorítkozom, lett volna-e módja az USA-nak, hogy meghiúsítsa a magyarországi szovjet beavatkozást.
Nem vonható kétségbe, hogy Eisenhower elnök hibát követett el, amikor proklamálta, hogy minden segítséget megad a hős magyar népnek, a háború kivételével. Ugyancsak hibának minősíthető Dulles külügyminiszter Hruscsovhoz intézett távirata, amely szerint az USA külpolitikája nem törekszik arra, hogy szovjetellenes kormányok alakuljanak Közép- és Kelet-Európában. E két megnyilatkozás azt látszik igazolni, hogy az Egyesült Államok vezetői a jaltai és potsdami csalódások ellenére még mindig naivitással ítélték meg a szovjet vezetőket, és kijelentéseikkel szabad kezet adhattak a látszólag habozó Hruscsovnak, aki a szovjet komány 1956. október 30-i nyilatkozatával világszerte azt a hitet táplálta, hogy nem avatkozik be az érdekkörébe tartozó államok belső életébe.
E nyilatkozatok mulasztásoknak tekinthetők. De vannak vélemények, amelyek szerint a Szovjetuniót 1956- ban erőteljesebb diplomáciai lépésekkel mérsékletre, sőt visszavonulásra is lehetett volna kényszeríteni. Salvador de Madariaga, a kiváló spanyol diplomata, filozófus …s történész The Hungarian Uprising is Perspective (A magyar felkelés perspektívában) című tanulmányában részletesen elemzi azokat a lehetőségeket, amelyek az amerikai diplomácia rendelkezésére álltak. Szerinte egy titkos, de erőteljesen fogalmazott jegyzék hatással lehetett volna a Hruscsov által vezetett szovjet kommunista pártra. E jegyzékben erőteljesen figyelmeztetni kellett volna az orosz kormányt, hogy tartózkodjék minden, Budapest elleni erőteljesebb fellépéstől. Madariaga szerint össze lehetett volna vonni a Szovjetunióhoz közeli tengereken flottaegységeket, át lehetett volna helyezni néhány légi alakulatot Európába.
Természetesen nem tudjuk bizonyítani, hogy e diplomáciai és katonai lépések visszatarthatták volna-e Hruscsovot a Budapest ellen 1956. november 4-én intézett brutális támadástól. Feltételezések nem képezik a történetírás tárgyát.
A XIX. század nagy német történésze, Leopold von Ranke szerint a történetírás feladata az események ismertetése úgy, ahogyan azok történtek. E nézettel csak látszólag áll ellentétben Jan Huizinga véleménye, aki antideterminista nézetét így fejezte ki: „A történetírónak írás közben mindig vissza kell helyeznie magát az események időpontjába.
Ha Szalamiszról ír, akkor még minden percben fennállhat a lehetőség, hogy a perzsák győznek.” E két szempont egyeztetésével igyekszem az 1956-os felkelés diplomáciai és világpolitikai hátterét elemezni.
Madariagán kívül érdemes más kortársak véleményét is emlékezetünkbe idéznünk. Thomas Dodd demokrata szenátor az 1956-ban követett amerikai vonalvezetésről így nyilatkozott: „A magyar forradalom a szabad világ számára soha vissza nem térő lehetőséget nyújtott arra, hogy a szabadság határait visszaállítsuk arra a vonalra, ahol a II. világháború előtt álltak. Mi elmulasztottuk, hogy az ehhez kínálkozó alkalmat megragadjuk, és ezáltal elkövettük a háború utáni korszak legnagyobb politikai hibáját.” Még érdekesebb talán Henry Kissinger véleménye, aki egyik tanulmányában így ír: „Annak ellenére, hogy 1956-ban az Egyesült Államok katonai ereje messze felülmúlta a Szovjetunió potenciálját, a magyar forradalom leverése által Moszkva diplomáciai győzelmet aratott, mert a lélektani hadviselés terén erősebbnek bizonyult, mint mi, amerikaiak.”
A fenti vélemények emlékezetünkbe idézésével megállapíthatjuk: erőteljesebb diplomáciai lépésekkel feltehetően nem lett volna teljesen kilátástalan visszatartani a Szovjetuniót egy magyarországi katonai beavatkozástól. Az USA akkori kormányát e tekintetben kétségtelenül felelősség terheli. E felelősség megoszlik az Egyesült Államok diplomáciai és hírszolgálati szervei, tehát a State Department és a CIA között.
Az 1956 eleje óta főleg Lengyelországban és Magyarországon zajló belpolitikai erjedésre, amely először az uralkodó párton belül folyt, de már 1956 nyarán túllépett annak határain és kezdett behatolni a tömegek közé, nem váltotta ki az USA vezető köreiben a megérdemelt figyelmet. Ezért az 1956. októberi varsói események, majd az október 23-án kirobbant magyar népfelkelés az Eisenhower- adminisztrációt felkészületlenül érte. Ez lehetett az oka a kapkodó, de többnyire passzív diplomáciai magatartásnak.Tudatos cserbenhagyásról azonban nem beszélhetünk. Ez is a legendák világába tartozik.
Ezeket a legendákat az élesedő Amerika-ellenes hangulat hirdetői egyre lelkesebben terjesztik. Az újabb, a jobboldalon is szaporodó Amerika-ellenesek emlékezetébe szeretném idézni: hazánk és a többi, addig szovjet uralom alatt álló ország felszabadulását kizárólag Reagan és az idősebb Bush elnökök, valamint a „konzervatív forradalom” által motivált amerikai adminisztráció erőteljes diplomáciai lépéseinek és az amerikai katonai potenciál növekvő nyomásának köszönheti. Még ha igaz lenne is a cserbenhagyás legendája, e lépéseikkel a Reagan elnöksége óta hatalmon lévő amerikai adminisztrációk vezetői minden korábbi mulasztást jóvátettek.
