A Felvonulási tér burkolatából emelkedik ki az 1956-os forradalom és szabadságharc hivatalos emlékműve.
A teret felhasító idegen test a történelem éke (fotó: MTI – H. Szabó Sándor)
A Felvonulási tér burkolatából emelkedik ki az 1956-os forradalom és szabadságharc hivatalos emlékműve. Ércbe öntött metafora: az egy pontba tartó, sűrűsödő vasoszlopok éket formálnak, amely ötvenhat fokos szögből célozva hasítja fel a Sztálin-szobor helyét.
„Mennyibe kerül majd ezt elbontani?” A kérdést a park felőli embermagas, rozsdás oszlopok közt sétálva szögezi nekem egy látszatra ötvenhatos veterán. Nem túl elegáns kérdés az avatás másnapján, de méltányolható.
Leleplezése előtt leginkább olyan hírek terjedtek a vasékről, hogy a berlini holokauszt-emlékmű koppintása, oszlopai a forradalom helyett a megtorlást szimbolizálják, ráadásul ennyi pénzből lehetett volna egy rendes szobrot csinálni. Az „56-os szervezetek úgy felháborodtak már a látványtervektől is, hogy gyorsan terveztettek maguknak egy másikat, érthetőbbet, a Műegyetem elé.
A köztéri szobrok különleges csoportját képezik az emlékművek. Mivel ezek a kollektív emlékezés monumentumai, megítélésükkor nem pusztán urbanisztikai és esztétikai elvárásainkat mozgósítjuk, hanem figyelembe vesszük a mű létrejöttének és értelmezési tartományának társadalmi-politikai elemeit is. Emlékmű akkor születik, ha az esemény már kihűlt, de a néplélekben még elevenen él. Az emlékmű születésének kulturális antropológiai oka az, hogy a közösség „ércnél maradandóbban” akarja megőrizni egy személy vagy esemény emlékét, úgy, hogy az példát mutathasson az utókornak.
1956-ról emlékművet készíteni nagy feladat. Lóska Lajos az Új Forrásban megjelent cikkében (A rusztikus kő, a lyukas zászló és a Pesti srác) azt írja: „…néhány kivételtől eltekintve – ilyen például Jovánovics György 1956-os szobra – nem készült túlságosan sok, a témát frappáns plasztikai eszközökkel megjelenítő műalkotás.” Az okok firtatásakor a szerző megemlíti, hogy a művészet mai fejlődési trendje nem kedvez az emlékműveknek. „A téma iránti bizalmatlanság még részben az előző éra hamis-hazug műemlék-állítási koncepciójából következik, illetve a műfaj hiányosságaiból: a klasszikus figurális típus mellett nem alakult ki az emlékművek új, modern formanyelve. Ha végigtekintünk a Boros Géza összegyűjtötte anyagon, feltűnik, hogy a szobrászok nem tudták a plasztika eszközeivel maradéktalanul megjeleníteni az adekvát jelképeket; sem a lyukas zászlót, sem a pesti srácot. Kísért bennük a letűnt kommunista rendszer kultúrpolitikájának emléke, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a modern egyetemes művészetben – Edward Kienholz háborús emlékművétől eltekintve – sem születtek igazán követendő példának tekinthető, igényes munkák. „Hogy 1956-ról nagyon ritkán születtek a korszerű hagyományőrzés szellemében fogant művek, annak talán az az oka, hogy a forradalomra szívesen emlékezők – az ún. „jobboldal” – és a forradalomra nem szívesen emlékezők – az ún. „baloldal” – csapatai még mindig harcban állnak. És mivel háborúban a múzsák hallgatnak, mindmáig nem tudott kiforrni az a kanonikus művészi nyelv, amely szájbarágástól, pátosztól mentesen volna képes fölidézni „56-ot, és amelyen az áhítatmentes néplélek meg tudna szólalni. Üdítő kivételek azok az absztrakt alkotások, amelyek az „56-os forradalom egyediségét tágabb szemlélettel tudják megközelíteni.
Sematikus 1956-os emlékműveink nagy részének szüzséje szerint öt nagy típusba sorolható: szikla, üres sír, lyukas zászló, kopjafa, pesti srác. E gyakran használatos toposzok ismételgetése általában nem engedi a művet szárnyalni, ezért vannak híján a katartikus erőnek ezek az alkotások.
A fenti szigorú ítélet azonban kizárólag esztétikai. A néző kudarcát általában oldja, hogy tudja, érzi: ez csak egy szempont a többi között. Az esztétikai kudarcot – hacsak nem kirívó giccsről van szó – általában békévé oldja az emlékezés.
Végh Attila
Kő oszlopok között könnyen úrrá lesz az emberen a tömegiszony, kihátrálok a vitából. Az emlékmű mögötti domb friss tömegsírra emlékeztet, a fényesre csiszolt ék csúcsa éles, mint a borotva – hátborzongató a hely, különösebb magyarázat nélkül is felkorbácsolja az érzelmeket. „Erő, szabadság, összetartás, felelősség” – olvasom a mű magyarázatát a szomszédos emléktáblán. A teret felhasító idegen testen majdnem minden fogalomra ráismerek; az 1956-os forradalomra és szabadságharcra annál kevesebb utalást találok. Ez megnyugtató.
A Műcsarnok felé sétálva alkalmi kiállítás próbálja összebékíteni a jövőt a múlttal, a megemlékezést az utókornak célzott üzenettel: a forradalom kivégzett áldozatai néznek a látogatóra az emlékművet idéző oszlopokról. Ez sem szívet melengető látvány, főként, hogy a személyes történetekkel érthető közelségbe hozott történelem még alkalmi kiállításként is a magyarok szabadságvágyát szimbolizáló alkotást magyarázza.
Jövője szempontjából nem az az érdekes, hogy milyen vitákat korbácsol az absztrakt emlékmű. Jó, hogy arra a térre, amely kevés szobrot tűrt el huzamosabb ideig, olyan emlékmű került, amely nem ábrázol konkrétan senkit és semmit. Jó, hogy idegen elem marad, szemet zavaró vastömeg, amely nemcsak felhasítja a teret, hanem egyszersmind kifordítja szabályos geometriájából is.
Jövője szempontjából sokkal izgatóbb kérdés, hogy emlékezteti, figyelmezteti-e az arra járót valamire az emlékmű, vagy rövidesen körbeparkolják az autók. Ahhoz elég hatásos, hogy érzelmeket váltson ki, ahhoz viszont túlságosan általános, hogy annak, aki felállításának viharos körülményeit nem ismeri, bármit is mondjon a forradalomról.
A vasék mellett feledésbe merül az időkerék, pedig most biztosan bamba pofával áll, és azon mélázik, pörögjön-e.
Borsos Roland
